Bizonyíték (Túlélők Földje novella)

A nagydarab troll bizonytalanul nézegette a kezeit, és egyre határozottabban érezte, hogy ezek a városlakók itt őt szándékosan ugratják. Szemei a vele szemben álló emberről vaskos izmoktól duzzadó karjaira siklottak, újfent végigpásztázták az alkarjait díszítő forradásokat, majd megállapodtak két lapáttenyerén. De akárhogy is nézte, semmi jelentős különbséget nem látott. Kivéve, hogy az egyik markában a jókora, sünmedve tüskékkel kivert bunkóját szorongatta, a másikban pedig kopott kőkalapácsát.

A töprengés okául egyébiránt az szolgált, hogy bár már vagy egy tucatszor megkérdezte, merre kell menni a fogadóba, de senki nem volt hajlandó elárulni: minden megkérdezett csak az utca végét és a jobb kezét emlegette. Mi az, hogy jobb kéz? Neki mind a két keze jó, de ennek mi köze van a fogadóhoz? Szóval ővele, meg a kezeivel ne szórakozzon senki, ha kell, a bunkójával és a kőkalapácsával (már csak azért is, hogy bebizonyítsa, neki mindkét keze éppen elég jó) fogja kiverni az őt érdeklő információt ebből az alamuszi félkegyelmű városlakóból. És most, miután ezen súlyos probléma megoldására ilyen jó módszert sikerült kiagyalnia, rögtön neki is akart látni a terápiának. Csakhogy az a fránya, házban nevelkedett nyámnyila szélhámos (valószínűleg legalább az egyik szülőjének árnymanónak kellett lennie) nem átallott elszaladni! És a troll már megint ott állt feldúlva és elhagyatva, eltévedve, éhesen és szomjasan, és sehol senki, akiből ki lehetne verni, merre is van az az izé, vagy hogyishívják, amit keres.

Így hát újfent nekiindult az utca vége felé (rémlett neki, hogy ott kellene valamit csinálnia az egyik kezével), és szentül megfogadta, legközelebb előbb üt, aztán kérdez, és akkor legalább elszaladni nem fog a megkérdezett, az egyszer biztos. Persze még az is lehet, hogy előbb eldob egy-két parittyakövet is, csak a biztonság kedvéért. Vagy inkább akkor dobja el a köveket, ha az illető mégis elszaladna? De miután a dühödten morgó troll cölöplábaival, leginkább ajtók betörésére alkalmas lapos homlokával és a kezeiben vészjóslóan himbálódzó fegyvereivel cseppet sem nyújtott bizalomgerjesztő látványt, az utca végéig senki nem volt hajlandó lőtávolba kerülni. Csoda-e, hogy ezek után meglehetősen felpaprikázva érkezett meg az útelágazáshoz? De ott aztán rámosolygott a szerencse: kikérdezésre megfelelő alanyokat pillantott meg.

Mindeközben Szmoroz Ormolin úr, a fogadós már kezdett reményvesztetté válni. Hosszú hónapok teltek el, míg a fogadó felépült, de ő csak most lett igazán türelmetlen, amikor végre készen állt. Hajnal óta ott szobrozott az ablakban és bámult kifelé, hogy mikor érnek ide végre az első vendégek. És elmúlt a reggel, a délelőtt és a délután jó része, de sehol senki. És most, amikor végre néhányan ott toporogtak a kapuban, teljesen elbizonytalanodott. Egyáltalán nem így képzelte az első kalandozók érkezését.

Legelőször ugyanis egy nem túl magas, de mégis nyurga, törékeny alak (vélhetően egy elf) érkezett. Barnás árnyalatú bőrruhát, fakéregből készült lábbelit viselt. Kezében nyers kidolgozottságú, de mégis finom ívű íjat tartott, hátán tegez, és apró hátizsák volt. A város házai között meglehetősen szerencsétlennek tűnt, és annak is érezte magát. A természetes környezetben őt elrejtették az ágak és levelek, ugyanakkor ellenfeleit elárulta a gallyak roppanása, az állatok elcsendesedése és ezer más apró jel. Itt pedig úgy érezte magát, mint amilyen egy lebegő gomba az erdőben: nagy, imbolyogó, piros folt a tisztás közepén. Hiába éles a szeme, a kőfalakon nem képes átlátni, érzékeny orra tömény illat és bűzfelhőkkel eltömődött, a számára oly szokatlan zajok orgiája közepette egyre biztosabban érezte, itt bárki képes lenne a háta mögé lopódzni. Már igencsak megbánta, hogy hagyta magát becsábítani a városba, azért a néhány aranyért, amit a boltostól kapott, nem érte meg. Eredetileg úgy tervezte, valami kisebb téren, fák között tölti az éjszakát, de nem tudhatta, hogy ennyire zavarni fogja a rengeteg kő, a város furcsa zaja, az utcák kemény, kövezett talaja, a füst és a por.

Aztán egyszerre csak ott volt a fogadó, ami azért mégiscsak biztonságosabbnak tűnt. Mivel azonban még sosem aludt kőből készült házban, nem csoda, hogy hosszasan eltöprengett a fogadó kapujától nem messze. Amikor már éppen elszánta volna magát a belépésre, hirtelen megjelent egy apró alak, és ravasz arckifejezéssel lecövekelt vele szemben, körülbelül egy késhajításnyi távolságra.

Ez a rettenetesen öltözött, kifejezetten alacsony és izgága figura egy gnóm volt, aki hosszas és fordulatos alkudozás után, melyet a boltossal folytatott, végre nyugodt körülmények között szerette volna megszemlélni frissen szerzett kincseit. És őt ebben éppen ez a "gyanús erdőlakó" akadályozta meg, aki a fogadó kapujához túlságosan is közel markolászta messzehordó íját. A fegyveres harcban amúgy sem jeleskedő gnómnak most éppen a szokásosnál is kevésbé lett volna kedve belekeveredni egy csatába, pláne néhány karnyújtásnyira a hőn áhított menedéktől. Úgy döntött tehát, hogy megpróbálja kivárni, majd csak odébb megy az az elf.

Csakhogy ellenfele nála sokkal inkább türelmesnek bizonyult, hiába, a türelem valóban nem a gnómok erénye. Így aztán egyre idegesebben fészkelődött, túlsúlyos hátizsákja kis híján összeroppantotta nyeszlett vállait, ráadásul a különböző rekeszekbe és zsebekbe beledugdosott herkentyűk összevissza szurkálták az oldalát. És ha mindez nem lett volna elég, még kényszerképzetei is támadtak: arra a gondolatra, hogy amennyiben a bokáját szurkáló valami a csontszuronya, akkor az most a hátizsák és a háta közé szorult, és aligha lesz képes azt szükség esetén időben előrántani, egyből kiverte a hideg verejték.

Minthogy az erőszakos megoldásoknak nem volt híve, így megpróbálta inkább ésszel megoldani a helyzetet. Előkotort tehát egyet a frissen vásárolt miegymásai közül és olyan komoly képpel, amilyenre csak képes volt, megpróbált úgy tenni, mint aki valamilyen szörnyen veszélyes varázslatra készül. Varázsolni ugyan még nem tudott, de mint minden gnómnak, jó érzéke volt hozzá. Így, amennyiben szerencséje lesz, gondolta, némi mágikus energiát meg tud majd idézni, mely a megfelelő irányítás híján természetesen azonnal el is fog szabadulni. És ha minden úgy történik, ahogy várja, akkor az energia majd apró, ártalmatlan szikrák formájában pattan ki a kezei közül, a hajából, vagy máshonnan, mikor hogy. Akkor majd az az alak megijed, és odébb vonul. Ha azonban nem...

És ekkor robbant be közéjük a bunkósbotját lóbáló dühödt troll. Szerencséjükre azonban kissé meglepődött az ütnivalók váratlan bőségétől. Így míg eldöntötte, hogy kire is csapjon le elsőként, a gnómnak is sikerült megszabadulnia hátizsákjától, és kezébe kaparintania csontszuronyát. És most ott álltak hárman, egymásra szegezett fegyverekkel, vérfagyasztó csendben, csak a gnóm körül kavarogtak bőszen a hátizsákból kiszabadult madártollak, mint egy teljesen félresikerült varázslat.

Mindebből Ormolin természetesen csak azt látta, hogy a vékony és fürge megérkezik, de ahelyett, hogy bejönne, csak vár és vár, míg meg nem jön az alacsony nagyzsákos, hogy aztán már ketten meregessék a szemüket, mígnem legvégül befut a nagydarab dühös, és ezek itt fogják lemészárolni egymást, majd őt is, kifosztják és felgyújtják a fogadót, aztán a várost, majd ami még megmaradt, és végül, ha mindezzel végeztek, akkor majd jön az újabb tűzvihar vagy valami még rosszabb. És akkor Szmoroz Ormolin, az óvatos és ravasz kereskedő, a mindig előrelátó és megfontolt üzletember, a Kraplixon család jó barátja, Gatin új korcsmárosa (és a borkonyópálinka titkának ismerője), a város legnagyobb épületének tulajdonosa, kockázatos tettre szánta el magát. Gyors fohászokat morogva a fogai között lerobogott az emeletről, át a söntésen, megkerülte az ivó közepén terpeszkedő nagy tölgyfa asztalt a bejárathoz rontott, és szélesre tárva azt a lehető legmézesmázosabb hangján kiszólt az utcára: "Nem térnének be a Kalandozó Urak szerény fogadómba éjszakára?" És istene (aki szerette a vakmerő tetteket) sok-sok év után, mikor már kezdte azt hinni, sosem fog neki segítséget nyújtani, valamiért mégiscsak meghallgatta.

A három kalandozó hozzávetőleg egy hétig maradt a fogadóban. Majd minden este együtt üldögéltek az ivóban, jelentős összegekkel gyarapítva a fogadós vagyonát. Meglehetősen furcsa látványt nyújtottak így hármasban: a hatalmas, izmos troll, az elmaradhatatlan bunkójával és nehézkes gondolkodásával, az elf, karcsúságával és bőrpáncéljában is kecses mozgásával, hihetetlen fürgeségével, és persze az éles észjárású gnóm, ormótlan tatuködmönében és a zsebeiből kikandikáló "különlegességeivel", már ahogy ő hívta ezeket a dolgokat. És mintha csak ez lett volna a jel, utánuk sorban érkeztek a kalandozók.

Ennek már több, mint öt éve. A fogadó azóta zavartalanul működik, tisztességes haszonnal. Se szeri, se száma az itt azóta megfordult különféle szerzeteknek. És ahány jött, mind annyiféle volt. Nyápicok és dagadtak, loboncosak és kopaszok, de volt köztük félfülű és félszemű, zöld bőrű és aranyszemű. Még olyanok is, akik kedvük szerint karmokat meg szárnyakat tudtak növeszteni. És aztán újabban a pikkelyesek, az agyakban turkászóak, a kis szarvaikkal. Külsőre talán mások - gondolta Ormolin.

A viselkedésük, az meg aztán még inkább különös volt. Például voltak magamutogató izompacsirták, meg a zörgő csontkollekciók, a negédes mosollyal gyógyítgatók, a csuklyáik mögé bújó sunyik, a tanítgató okostojások, aztán álomkórosok, vagy azok, akiknek nyáladzó dögjeivel csak a gond van. És ha már ezeknél az idomított korcsoknál tartunk, egyre többen hoznak magukkal mindenféle kis tenyérbemászó sárkánykákat, idióta erdei tündéreket, nem is beszélve a minden lében kanál familiárisokról, és a többi, és a többi... De az mind csak álca - Ormolin magában megértően mosolygott rajtuk.

No meg ahogy jöttek: eleinte csak gyalog, porosan és piszkosan, míg mostanában egyre többen közönséges vagy különleges szörnyek hátán feszítenek. Mások meg kékes szikrák és villódzások közepette egyszerűen csak megjelennek a fogadó előtt. Nem is beszélve azokról, akik egyáltalán nem is látszanak. Ezzel akarnak mások lenni? Csak egymást csaphatják be, Ormolin átlátott rajtuk.

Ormolin valóban jól ismerte őket: amíg a boltosokat és a fegyvermestert havonta legalább egyszer kirabolták, addig neki soha nem esett bántódása. Mert ő tudta, kik is valójában, és ennek megfelelően bánt velük. Tudta, attól a perctől kezdve, amikor az a vérre szomjazó troll lemondott arról, hogy letaglózza azt a másik kettőt, ráemelte vérben forgó szemeit és lassan, tagoltan kinyögte: "Ez a fogadó?" Hiszen istene újra ott állt mögötte, Ő világosította meg a troll elméjét, feledtette el az elffel a kőházakkal szembeni ellenszenvét, és a gnómmal a tönkrement "különlegességek" miatti keserűségét.

És a kalandozók azóta is nap mint nap újabb bizonyítékát adják annak, hogy Ormolin jól ítélte meg a helyzetet. Csak a végső jelre, a megcáfolhatatlan bizonyítékra várt. Érezte, tudta, nem fog csalatkozni, megjön majd végül az az isteni üzenet.

Amikor azok hárman néhány év múlva visszatértek, már nem is hasonlítottak egykori önmagukra. Ormolin mégis felismerte őket. Egyrészt, mert emlékezetében megtartott mindent, amit csak a kalandozóktól megtudott. Hiszen sohasem lehet tudni, mikor válik egy mégoly jelentéktelennek tűnő beszélgetéstöredék fontossá. Másrészt ők hárman voltak az elsők, ez önmagában is különlegessé tett mindent, amit mondtak, vagy cselekedtek. Szóval, ők hárman még akkor megbeszélték, hogy majd egyszer újra találkoznak itt, és Szmoroz Ormolin természetesen nem feledkezett meg erről sem.

És íme, most itt van az a nap, amikor újra befutottak. Itt ülnek, ugyanannál az asztalnál, de már teljesen mások, mint öt éve voltak! Akkor még szinte mindenben különböztek egymástól, de most pedig alig-alig. Hiszen kinek látszanak most? Három mesterien képzett fegyverforgató, gromakpáncélban, arcukat eltakaró vassisakban, fekete bőrcsizmában, kezeikben a leghatékonyabb, mívesen megmunkált fegyverekkel. Három izomkolosszus, akinek kidolgozott izmai szinte táncot járnak, ahogy ujjaik között meg-megpörgetik súlyos fegyvereiket. Három magas rangú pap, isteneik kegyelméből számos hasznos varázslattal felvértezve. Három éles elméjű mágus, akiknek varázslatai mind a harcban, mind a mindennapi tevékenységeikben hatékony segítséget nyújtanak. Vagy inkább három dúsgazdag alak, varázstárgyak tömegével feldíszítve: csuklóikon selymes fényű obszidián és csillogó umbatari karkötő, ujjukon szikrákat szóró smaragd védőgyűrű, derekukon mágiát sugárzó színes erőöv. Hol volt már az a sok apró különbség! A magasságuktól és súlyuktól eltekintve közel egyformává váltak minden tekintetben. Így kellett lennie - Ormolin ezt is várta.

Hiszen ő tudta, hogy a tarkabarka sokszínűség, a viselkedésbeni sallangok mögött nagy-nagy egyformaság lapul. Mosolyfakasztó összevisszaságban kergetik egymást körbe-körbe, és nem jönnek rá, hogy mind ugyanazt csinálják. Fajgyűlölet! Hát ez a legnevetségesebb! A fajok közötti különbségekből pár év alatt szinte csak néhány külsőség marad, mindegyik kalandozó jól képzett gyilkológéppé válik. Belső egyformaságaikat csak ideig-óráig képesek álcázni, és ez egyre rosszabbul sikerül. Nem mások ők, mint holmi alapanyag az igazi hatalom nagy olvasztótégelyében. Nincs saját akaratuk, nem ők irányítják saját lépteiket. Csak a hatékonyság az egyetlen fontos dolog, míg a számukra ismeretlen cél elé törtetnek nagy igyekezettel. És Ormolint mindig kellemes bizsergés kerítette hatalmába, ha arra gondolt, ő bezzeg tudja, hová is tartanak!

De milyen gyorsak és hatékonyak! Erdauin már az övék, és megkezdték Alanor meghódítását. Ormolin érezte, már nem lehet messze az az idő, mikor ez a csőcselék végre elnyeri végső formáját, bevégzi feladatát és helyreáll a dolgok régi rendje. A jelek egyértelműek - bizonygatta magának Ormolin - de akárhogy is, ezek még csak jelek. De türelem, a bizonyíték sem késhet már soká.

Pár nappal később igen viharos idő kerekedett, bömbölve rángatta a szél a felhőket, zuhogott az eső, így a fogadóban a szokásosnál is nagyobb volt a forgalom. És Ormolin figyelte a kockázó troll tömpe ujjait, amelyek hihetetlen finom mozdulatokkal újabb és újabb hatosokat pörgettek ki. A gnómot, a fogadó mai szkanderbajnokát, aki egy árnymanótól hódította el ezt a címet. Meg az elfet, aki annyi pálinkát engedett le a torkán, hogy attól egy törpének is fejre illett volna állni. Mondjuk annak ott, aki éppen a varázstudásával kérkedik, meg azzal, hogy bal kézzel is könnyedén a céltábla közepébe tudja küldeni a dobónyilakat.

A tűzvihar előtt máshogy volt ez. Akkor az elfet nemigen láthatott senki sem, hacsak be nem merészkedett a legsűrűbb erdőkbe. Mint ahogy trollt sem. És a törpék sem nagyon jöttek fel a föld felszínére. És amikor az, hogy kobudera még egyet jelentett a becsülettel. Mágiát sem sokan használtak, a gnómoktól eltekintve tán csak néhány ember. Ormolin azonban azt is tudta, hogy mi volt ennél még sokkal, de sokkal előbb... Visszatér még majd az az idő is. Méghozzá rövidesen.

Aztán kinyílt az ajtó és bejött egy kobudera. Köpenye, mely alól máskor csak az orra szokott kilógni, most csapzottan, összecsavarodva csüngött a hátán, gromakpáncélján a kiálló tüskéket kerülgetve kis patakokban csorgott le az esővíz, de szoros kontyba kötött őszes haját, ápolt kecskeszakállát és harcsabajuszát még ez az ítéletidő sem volt képes összekócolni. A fekete bőrén ülő esőcseppek szikráztak a gyertyák fényében, szeme zöldesen csillogott. Egyenest a fogadóshoz lépett, jókora vaspajzsát a pulthoz támasztotta, és fogai között szűrve a szavakat, ételt és italt rendelt. Ez a fojtott, sziszegő beszédmodor volt a jellegzetessége, valószínűleg erről kaphatta a nevét is: Sistergő Pimpa. Ormolin ismerte őt, nem először járt itt, és eddig soha, semmiben nem tűnt ki. Most azonban egy olyan ékszer, vagy inkább varázstárgy lógott a nyakában, amely nagyon hasonlított valamihez. Olyan valamihez, amit Ormolin nagyon jól ismert, és emiatt minden mást figyelmen kívül hagyva, teljesen belefeledkezett a medál vizsgálatába. Igen, kétségtelen, ez az a tárgy.

Vizslató tekintete felingerelhette a kobuderát, mert váratlanul ingerülten, tőle szokatlan magabiztossággal rásziszegett a még mindig kimeredt szemekkel álló fogadósra: "Mozdulj már, vagy megkóstolhatod az öklömet!" Ormolin pedig, önuralmát visszanyerve engedelmesen bólintott és tálcát ragadva sietősen megindult a pincébe.

Ott azonban, miután meggyőződött róla, hogy egyedül van, félredobta a tálcát, és gondosan magára zárta az ajtót. Félregördítette a legnagyobb hordót, és a feltáruló rejtekhelyről kiemelte azt a kis, vaspántokkal és mágiával megerősített ládát, melyben vagyonának legjavát őrizte. Felnyitotta, és türelmetlenül félrelökdösve az aranyat és drágaköveket tartalmazó zsákocskákat, felpattintotta a rejtett rekesz fedelét. Nagy levegőt vett, és lassan kiemelte, majd szertartásos mozdulatokkal nyakába akasztotta a kalandozónál látott ékszer egy másik példányát: egy gonoszul csillogó Káosz-szimbólumot. Az ősi isten, Chara-Din újra itt van. Nem ellenfelei ezek az egymással marakodó felkapaszkodott gyenge kis istenecskék. Ostoba híveikkel együtt valamennyien Ő Hatalmasságának a tudatlan szolgái.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A Tanácsadó (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2004. november 24. 13:08:39

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma