Szárnyak nélkül (Káosz Galaktika novella)

Fázom. Mostanában mindig erre az érzésre ébredek. Hideg, északi szél kavarja a port a katlan falai fölött. Kevint látom közeledni, biztos fel akar ébreszteni. Intek neki, hogy nem alszom, majd rövid vakarózás után elindulok az egyik acélvászon sátor felé. Felveszem a szokásos adag élelmiszert, és a felét már most a számba tömködöm. A tábor elég siralmas látványt nyújt a két kopott sátorral és a két félig roncs lebegő teherszállítóval. Az emberek mosdatlanok, elgyötörtek és morcosak. Ez az egy hónap menetelés és cipekedés alaposan betett nekünk. Ha nem találnak meg három héten belül, vagy szép lassan éhen halunk, vagy egymás torkának esünk, hogy tudjunk enni...

Ellenőrzöm a HKI-mat, aztán lassan felkapaszkodom a meredély falán az őrhelyemre. Néhány unott szó után megtörténik a váltás. Elhelyezkedem, majd újra és újra végignézek az Artoron kiégett, lepusztított földjén. Megnyúlnak az árnyékok, ahogy a kövér, vörös nap lassan a pályája végére ér. Összehúzom magamon a kabátot, belebámulok a szürkületbe, és emlékszem...

Valószínűleg az volt a legnagyobb szerencsém, hogy egy restauráló, felújító cégnél voltam mérnök. Két hónappal azelőtt, hogy a zargok blokádot vontak volna bolygónk köré, elkezdtünk újjáépíteni egy vén, mélytengeri cirkálót. Egy kisebb vállalkozás akarta felhasználni tenger alatti turistautak szervezésénél. Elég jól álltunk a munkával, amikor beütött az a villám a derült égből. Megérkeztek a hódítók. A zargok megjelenésével ennek a kis világnak a vezetői nem tudtak mit kezdeni. Kitört a pánik, mindenki menekülni akart. A felújítást végző csapatommal leültünk megbeszélni a lehetőségeket. Mindig ugyanarra jutottunk: nem tudunk annyi pénzt összeszedni, hogy beengedjenek az őrök a csillagkikötő kapuján. Úgy emlékszem Kevinnek jutott az eszébe, hogy használjuk fel a cirkálót a saját céljainkra. Úgy becsültük, három hónap alatt meg tudjuk annyira erősíteni a hajót, tartósan kibírja 1200 méter vízoszlop nyomását. Két nap alatt sikerült meggyőznünk mindenkit arról, hogy a zargok nem fognak elmenni, hanem felégetik a bolygót, ahogy a többit. És ki segítene egy szegény rendszer nincstelen tagjainak?

Úgy dolgoztunk, mint az őrültek, tizenegy kemény héten át. A tengeralattjáró kifejezetten nagy, erős monstrum volt, így elégnek látszott minden második főtartót megerősíteni. Szerencsére még nem szereltük be az üvegacél panorámaablakokat, ezért a páncélzathoz alig kellet hozzányúlni. A páncéllemezek fölé egy közepes minőségű hullámelnyelő burkolatot helyeztünk, mert égen-földön nem találtunk elég alapanyagot. A belső részt majdnem teljesen szétszedtük: a fegyverállásokat lebontottuk, minden használható helyet átalakítottunk raktárrá, hálóhelyiséggé.

A blokád miatt szükséges árucikkek, felszerelési tárgyak ára az egekbe szökött. A nélkülözhetetlen élelmiszerek felét kénytelenek voltunk a feketepiacon beszerezni. Amikor minden vagyonunk elfogyott, létrehoztunk egy olyan csapatot, ami csak azzal foglalkozott, hogy olyan raktárakat, boltokat keresett, ahol voltak számunkra fontos alkatrészek. Jelentéseikre alapozva megszerveztük, majd kiviteleztük a rablásokat. Sajnos néha fegyveres harc is kialakult a biztonsági szervezetekkel. Nagy nehézségek árán, de megszereztük készleteinket: sugárvédő ruhákat, nagy teljesítményű rádióadót, katonai sátrakat, fegyvereket, élelmiszer-koncentrátumokat, gyógyszereket, kisebb szállítójárműveket.

A bolygón közben kitört a hisztéria és az erőszak. A kikötőt elözönlötték a menekülni vágyók, és űrhajókat próbáltak ellopni: A harcban az összes hajó elmenekült vagy tönkrement. Ezt látva a dühös tömeg felkoncolta a kikötői személyzetet, majd apró darabokra szedték a létesítményt. Így fosztották meg magukat a legutolsó esélytől is.

A tizenkettedik héten befejeztük a cuccok bepakolását: az Auróra készen állt, hogy 119 emberrel a fedélzetén kifusson a nyílt óceánra.

Indulás előtt elhelyeztünk a városban és környékén több tucat kamerát. Kíváncsiak voltunk a pusztulásra, és át akartuk adni a felvételeket a szektor urainak. Persze ha túléljük a világégést.

Szeptember 25-én indult a hajó a kikötőből, és három nap alatt elértük a biztonságosnak tartott négyezer kilométeres távolságot. Kis pihenés és erőgyűjtés után megkezdtük a lemerülést a kiszemelt tengerfenék-szakasz fölött. Süllyedés közben kiengedtük a kábeles vevőkészüléket, ami a kamerák frekvenciájára volt hangolva. Ez a bója tartalmazott még egy passzív, nagy hatótávolságú felderítő rendszert is. Nem árt tudni, mikor mennek el ellenségeink.

Négy nap múlva a zargok megkezdték a bolygó módszeres elpusztítását. Sok kis nap született hirtelen az égen, a városok fölött. A lángtenger és a felrobbanó atomerőművek teljesen leborotválták a világot. Elhamvasztották az embereket, az állatokat, a növényeket. A gyújtóbombák mellett földrengető tölteteket is használtak, mert több, régen kialudt tűzhányó kitört, vulkáni hamut keverve az égen lebegő por- és füstfelhőkhöz. A legközelebbi szárazföldre szórt bombák lökéshullámai alaposan megrázták a hajónk tartóelemeit. Ekkor szivárgott ki a tartályokból a tartalék oxigénünk fele, valamint több ember megsebesült. Elszámoltuk magunkat a biztonsági határ kijelölésénél. Nem hittük, hogy ekkora lesz a zargok pusztítása. Közel harmincmilliárdnyi emberi lény szűnt meg létezni október másodikán.

Csak egy hónapig tudtunk várni a feljövetellel a levegőhiány és a sérülések miatt. A néhol még mindig tartó globális égés következtében 4,5%-kal csökkent az oxigéntartalom, tehát kínszenvedéssé vált a légzés. Körülöttünk - mint mindenhol - a viharos, elmebeteg idő hatására, óriási hullámok kergették egymást. November 9-én közelítettük meg annyira a szárazföldet, hogy előhozhattunk cirkálónk belsejéből két teherszállítót. Ez a két lebegő a hullámverés segítségével vonszolta ki a monstrumot a partra. Így tűnt a legveszélytelenebbnek az emberek evakuálása, és a készletek kipakolása. Még ezzel a megoldással is elveszítettük a vontató lebegőket, a rádióadót és némi élelmiszert. Mivel túl nagy volt a radioaktivitás, bekapcsoltuk a tengeralattjáró segélyhívó adóját, majd elcsigázottan nekivágtunk a kontinensnek.

Három hétig meneteltünk északkelet felé, amíg találtunk egy mélyebb völgyet a dombok között, ahol elég kicsi volt a sugárzási szint. A vándorlás alatt 38 embert veszítettünk baleset és végkimerülés miatt. Lassan másfél hete ástuk be magunkat, és építettük fel ezt a kezdetleges tábort. Nincs sok esélyünk a túlélésre, de a reményt nem adhatjuk fel. Nagyon unalmas itt ülni az őrhelyen, és figyelni a sötétséget. Csak a szél zúg. A csillagok türelmesen pislákolnak az égbolton. Milliónyi csillag...

Egy lövésre kapom fel a fejem, majd kis kábultság után bekapcsolom a felállított reflektorokat. Rengeteg rongyos, a pusztulástól meggyötört emberi torzót látok a táborunk felé botladozni. Önkéntelenül is megállapítom: egy-két kézifegyveren kívül csak husángok és kések vannak náluk. Egy pillanatig elgondolkozom azon, hogyan maradhattak életben ilyen rengetegen? Eh. Koncentráljunk a jelenre, találgatni ráérek, ha élve megúszom ezt.

Kibiztosítom a fegyveremet, majd elkezdek vadul tüzelni a furcsán vigyorgó fejekre. Az első ijedtség után eszembe jut, hogy spórolni kell az elektromos tárakkal. Ezután mindig a legközelebbi alakba eresztek bele egy impulzust, meglehetős biztonsággal. Egy pillanatnyi szünet alatt körbenézek, és látom, hogy a tábor körül mindenhol villámlanak a lövések. Szóval bekerítettek bennünket. Koncentrált tüzünk majdnem megállította őket, de most újabb erővel özönlenek felénk. Ha elég sokan vannak, pár darab kihúzhatja addig, amíg elfogy minden muníciónk. A legkevésbé sem szeretnék közelharcba keveredni a sugárfertőzött, őrült tömeggel.

A csata zaján át egyre hangosabban lehet hallani valamiféle folyamatos sivítást. Kilövök két embert, majd egy pillanatra körbenézek, és észreveszek egy gyorsan közeledő légijárművet. Hirtelen megáll felettünk és kivár néhány másodpercet, mintha felmérné a helyzetet. Nagy megkönnyebbülésemre a rohamozó hordára irányítja a fegyvereit, majd tüzet nyit rájuk. A szerencsétlenek fel sem foghatják halálukat, olyan gyorsan emésztődnek fel a tűzben. Öt percen belül csak forró sziklák, és nehéz pára marad utánuk. A gyönyörű, ezüstmetál színűre festett Cyclon Spark lassan leereszkedik a tábor szélére.

A kapitány először csak a külső hangszórón át hajlandó beszélni velünk, de miután elmondjuk a történetünket, megenyhül. Gyors beszélgetésünkből kiderült, hogy megtalálta partra vetett cirkálónkat, és úgy döntött, hogy spirális vonalban köröz körülötte, hátha talál túlélőket. Körülbelül huszonöt kilométerre innen vette észre a koncentrált energiakisüléseket, és rögtön erre vette az irányt. Helyzetünket látva megengedi, hogy harmincöt ember felszálljon az űrhajóra, őket elfuvarozza a legközelebbi bolygóra. Gyorsan összeszedjük a sérülteket, és felpakoljuk őket a vadászgépre. A búcsúzkodás nem tarthat soká. Sokkoló dübörgéssel startol a Spark, és pár perc múlva a hajtómű fénye is eltűnik a szemünk elől. Fáradtan összepakolunk, majd újjáébredő életkedvvel kezdjük meg a várakozást.

Csak reménykedni tudok, hogy még visszajönnek értünk...

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Hősök örvényben (Káosz Galaktika novella).

Létrehozás: 2003. október 8. 10:09:11

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10

Nyomtatási forma