Hősök örvényben (Káosz Galaktika novella)

A kikötőből csőlift vitt fel a gazdagok városnegyedébe.

- Sajnálom, ide csak meghívóval lehet belépni... uram.

A luxusvendéglő bejárata előtt tornyosuló xeno biztonsági őr maszkját a helybeliek Haláldémonáról mintázták. A fickó külsejét figyelembe véve erre valószínűleg jó okuk lehetett. Van Dark még sohasem hallotta, hogy valaki ilyen sok megvetést tudott volna az "uram" szóba sűríteni. A Kalóztanya személyzete számára egy szabad kapitány is ugyanolyan féregnek számított, mint a csillogó smaragdgfal túloldalán elterülő, mocsokban fuldokló nagyváros milliárdnyi rabszolgája. A felemelkedő csillaghajók dübörgése ugyan idehallatszott, ám a kikötő meghitt, zárt világa mintha csak fényévnyi távolságban feküdt volna a hivalkodó, felfuvalkodott gazdagság e gondosan őrzött szigetétől. Még a helyi elitnek is csak a krémje járhatott ide. Olyanok, akik nem csak rettentően gazdagok, de hatalom és befolyás is van a kezükben.

- Van meghívóm - mondta a navahói száműzött, és lassú mozdulattal - nehogy a csillogó páncélt viselő fémlény félreértse szándékát - kapitányi kabátja gallérja felé nyúlt. Megérintette a zöld szövetbe szúrt tű végébe foglalt féldrágakövet, mire egy fényesen izzó hologram jelent meg az arca előtt.

- Így már más, uram. Fáradjon be! Remélem jól érzi majd magát nálunk!

Van Dark némán bólintott, majd - bizonytalanságát leplezendő - gyors és határozott léptekkel elindult a teknőspáncél mozaikból összeállított ösvényen a közeli savtó fölött lebegő étterem felé. Az épület tervezője hiába erőlködött, hogy lepusztult kikötői kocsmává stilizálja a Kalóztanyát. Mindenen látszott, hogy iszonyúan drága és vadonatúj.

- Akárki szervezte a dolgot - gondolta a navahói -, nem lehetnek megélhetési gondjai.

A második őr, akivel találkozott, egy hibátlan alakú, lenyűgöző szépségű ember-asszony volt. A csodálatos teremtés valószínűleg mutáns lehetett, mert testmagassága messze meghaladta a három métert.

- Ha lenne kedves a belépőjét! - mondta orgonaként búgó hangon. - Eddig még nem üdvözölhettük a Kalóztanyán, kedves Van Dark kapitány. Kérem fáradjon a Viharok Termébe. A másik vendég már ott várja.

- Csak egyvalaki? - csodálkozott a navahói. - Micsoda találkozó az ilyen?

Annak idején az akadémián nem állapadtak meg abban, hogy egyszer újra találkoznak, de ezen nem volt miért csodálkozni. A zarg háború miatt a végzős űrkadétokat sebtiben kinevezték kapitánnyá, és azonnal besorozták őket a Hadiflottába, hogy pótolják az invázió első órái alatt lemészárolt, vagy dezertált hivatásos tiszteket. A Shang Űrhajózási Akadémia hallgatói azóta szétszóródtak a Peremvidék minden szegletébe. Van Dark alig tudott róluk valamit. Egészen addig, amíg meg nem kapta ezt a meghívót.

Egy igen különös meghívót.

Mert azért azt a legnagyobb naivsággal sem lehet normális dolognak tartani, ha három állig felfegyverzett saipang naszád ered az ember nyomába, csak azért, hogy egy feltűnően zavart tisztjük átzsilipeljen, és átadjon egy holotűt. Márpedig a Stalingraddal éppen ez történt, alighogy a fejvadászokkal vívott heves ütközet után elhagyták a Tara belső világait.

A Saipang Birodalom csillagflottája.

Egy ilyen meghívásnak illik eleget tenni. Bár tisztában volt a kockázattal, Van Dark nem bírt ellenállni a kíváncsiságnak. Úgy gondolta, később bánná, ha nem jött volna el.

- Miért van ilyen sötét? - kérdezte a hostesstől.

- A másik vendég óhajtotta így, uram.

Van Dark mintha egy leheletnyi borzongást érzett volna a nő hangjában.

- A vendéglátónk?

- Nem hiszem, uram. Az a vendég nem igazán illik ide. Már, ha szabad ilyesmit mondanom.

Van Dark belépett a Viharok Termébe. Egy pillanatra megállt, hogy szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Orrát azonnal megcsapta a furcsa, kesernyés illat. Nem volt kellemetlen, de hihetetlenül idegennek tűnt.

Valaki ült az egyik hátsó asztal mellett. A görnyedt alak nem mozdult, nem emelkedett fel, hogy üdvözölje az érkezőt.

Van Dark feltűnés nélkül megnyomta gyűrűje gombját, és közelebb lépett. Három lépéssel az asztal előtt megállt.

Az idegen fekete csuklyás kabátot viselt. Nem látszott az arca, és testének formáját is csak sejteni lehetett. Üres volt előtte az asztal.

A navahói lassú mozdulattal leült. Kezét a hideg márványlapra helyezte, és várt.

Eltelt félóra, azután még egy.

Semmi sem törte meg a terem temetői csendjét. Csupán saját szívének dobogása hallatszott.

Van Dark szeme már megszokta a sötétséget, és ki tudta venni a terem részleteit. A falakat egzotikus fenevadak trófeái, rozsdás fegyverek és csataképek díszítették. A sarokban, állványon egy Halálgárdista összeégett páncélja állt. Csak egy felszíni patkány képzelhette ilyennek a kikötő kocsmát.

A magasban kikapcsolt foszforgömbök lebegtek.

Az idegen hirtelen megmozdult. A fekete szövet alól kicsusszant valami, és a következő pillanatban egy hangkocka állt a márványon.

- Ó Van Dark, már régóta itt vagy? Remélem te is élvezed a bulit - szólalt meg egy sziszegő hang a hangszóróból.

- Ki vagy?

- Hát nem ismersz meg? Nézz meg jobban!

- Csak egy árnyékot látok.

- Van Dark, te semmit sem változtál. Ugyanolyan felületes vagy, mint régen. Képtelen vagy megragadni a dolgok lényegét. Nagyon könnyen félre lehet vezetni. Pedig hős vagy, legalábbis ezt mesélik rólad.

A navahói egy gyanakvó pillantást vetett a szemben ülőre. Ez a szemtelen, kioktató stílus ismerősnek tűnt. Egy név merült fel az emlékei közül.

Egy olyan valaki neve, aki már rég elment.

Egy halott neve.

Úgy döntött, hogy kockáztat.

- Elég kicsi ma a forgalom...Jermak.

- Ügyes, egész ügyes! Szóval te még nem felejtetted el a jó öreg Jermakot? Mondom, hogy semmit sem változtál. Még most is teát iszol, igaz?

Mielőtt Van Dark válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó. Az óriáslány lépett be. A beszűrődő fényben látszott, hogy iszonyúan zavarban van. Hatalmas kezében egy parányi aranytálcát tartott.

- Elnézést, mintha teát... Azt hiszem, teát kell ide hoznom. Igen, talán önök kérték...

- Tedd le, és takarodj!

A hostess kihátrált, újra sötét lett.

- Engedelmeddel, rendeltem neked egy csészével.

A géphangból hihetetlen gúny áradt.

- Telepata lettél?

- Az is. De ne félj! Még ne.

- Nem félek. Ha te vagy Jermak, akkor ezt tudnod kell.

- Miért jöttél ide?

- Azért, mert meghívtak. Gondolom téged is.

- Engem? Te viccelsz! Engem soha sehová sem hívnak meg! Én magamtól szoktam megjelenni!

- Kicsit körülszaglásztam a kikötő számítógép-hálózatában. A termet Adolfo foglaltatta le. Befolyásos üzletember lett belőle. Milliomos.

- Már attól is hányingerem van, ha meghallom a nevét. Patkány volt, és patkány is maradt. Fegyverrel kereskedett, aztán pedig menekülteket közvetített bányavilágokra. Amíg a többiek kint véreztek, addig ő a kapitányi vizsga óta nem járt kint az űrben. Viszont van vagy húsz gyereke a városban. Az összesnek hadiözvegy az anyja.

- Azt üzente, hogy találkozót szervez a régi gárdának. Arról viszont nem volt szó, hogy csak ketten leszünk.

- Csak ketten? Miért, még kikre számítottál? Nem tudod, mi történt a többiekkel? ...

Elhallgatott, majd sziszegve folytatta:

- Van Dark, a hírek gyorsan terjednek az űrben. Hallom, új hajód van. De a legénység a régi. Hogy van a kedves Dolores? Halló Dolores kedves, hogy vagy?

A kikötőben, a Stalingrad fedélzetén Dolores holtsápadttá vált. Önkéntelen mozdulattal a fejéhez kapott, hogy lerántsa a fejhallgatót.

- Nyugalom, Dolores! - csattant fel Van Dark. - Jermak rájött, hogy lehallgatjuk. Ilyen messziről nem tud belenyúlni az agyadba. Maradj vételben!

- Szóval ezért nincs nálad fegyver? - kérdezte Jermak. - Egy felszállásra kész Scorpion Thunder biztosabb adu, mint egy lézerpisztoly, vagy egy tűkés. Ide amúgy sem lehet kézifegyvert behozni. Egyébként igazad van, elismerem. Csak azokat tudom manipulálni, akiket eleve szolgának neveltek.

- Figyelj, Jermak! - mondta a navahói. - A dolog nem ellened irányul. Biztonsági intézkedés. De mondd csak, hogyan lehetséges, hogy te itt vagy? Úgy tudom, hogy... téged halálra ítéltek. Háborús bűnök elkövetése miatt.

Kis ideig csend volt, majd újra megszólalt a hangszóró.

- Nos, történhetett ilyesmi, de ez csak a mese egyik része. Nagyon sokfelé jártam, nagyon sok olyan dolgot láttam, amiről egy egyszerű kapitány még csak nem is álmodhat. Tettem olyan dolgokat is, amiket nem könnyű egyértelműen megítélni. Hiszen ami neked fekete, az nekem lehet, hogy fehér és tiszta. Hadd mutassak valamit.

Jermak megfordult, és egy jókora, súlyosnak tűnő tengerészzsákot tett az asztalra. A rózsaszín és barna bőrdarabokból összevarrott zsákot aranyba foglalt űrcápafogak, kristályba zárt xeno szemek, karnoplantuszbimbók díszítették. A fekete köntös alól egy fémkéz siklott elő, Jermak beletúrt a táskába, és egy fényes fémdarabot lökött a navahói elé.

- Ha háborús bűnös vagyok, és hidd el, hogy az vagyok, akkor miért kaptam ezt?

Egy Iron Sun érdemrend hevert az asztalon.

Iron Sun, a kereszttel és a karddal.

Eredeti, ehhez nem fért kétség, bár kissé nyálkásan csillogott. Az ismert Galaxis egyik leghíresebb kitüntetése. Bárki megkaphatta, még egy közkatona is. Az ára azonban elég magas volt: csak a csatamezőn, az ellenséggel szemben tanúsított személyes bátorságért adományozták. A veteránok azt mondják róla, hogy maga a Halál osztogatja.

Meghívónak.

- Láttam a milliókat, a mezteleneket és holtakat. Ott voltam, amikor acéltalpak taposták szét a lázadó világok füstölgő nagyvárosait. Tanúja voltam tucatnyi bolygó felégetésének. Felnéztem a fekete, üszkös egekre, és csak hallottam a fent keringő ezernyi bombázót. Megperzselődtem a civilizációt kioltó lökéshullámok özönében. Kiképeztek, hogy egy legyek a világegyetem legtökéletesebb katonái közül.

Jermak keserűen felnevetett.

- Költői vagyok, igaz? Azt viszont senki sem mondta, hogy most már mindenre emlékeznem kell. Hadurak nyomában meneteltem a pusztítás végtelen ösvényein, és hagytam, hogy a háború szelei torz sáskaként sodorjanak a csillagok között. Kitüntettek és elítéltek.

A fekete alak előregörnyedt, majd folytatta:

- A háború olyan, mint egy örvény. Ha beszippant, egyre mélyebbre kerülsz. A lelkedért aztán kitüntetéseket kapsz. Neked is van egy, mégse hordod. Csak nem szégyelled?

- Nem akarok erről beszélni.

- Aztán miért nem, kis kereskedő? Csak nem a múlt sebei fájnak? Hiszen hős vagy, és egy hős nem fél a fájdalomtól!

Jermak előrehajolt, Van Dark orrát újra megcsapta az idegen szag.

- Csak nem egy távoli bolygóra gondolsz, száműzött? Egy halott bolygóra. A Navahóra, igaz? A szülőföldedre? Arra, amit a mezonok műveltek vele? A semmivé foszló légkör sikítására, az elpárolgó tengerek üvöltésére. A lávává olvadó szárazföldekre. Lefogadom, hogy még mindég reménykedsz. Abban, hogy lent, a sok kilométernyi olvadt szikla alatt talán még van élet a bunkerekben. Szeretnéd őket kihozni, igaz? De ahhoz nem elég az Iron Sun, ahhoz vissza kéne térni a Birodalomba! De ők száműztek...

- Elég legyen! - csattant fel a navahói.

Jermak hátradőlt, és összefonta karját.

- Jól van - dörmögte. - Nem gondoltam, hogy ilyen érzékeny vagy.

Hirtelen a bejárat felé fordult.

- De várj csak, azt hiszem, megérkezett az, akire vártunk.

Az ajtó nesztelenül a magasba csusszant, és egy hatalmas termetű, elegánsan öltözött ember lépett a terembe. Gyanakvó pillantást vetett a félhomályban várakozókra. Szemén megvillant egy apró szerkezet, majd egy intéssel fellobbantotta az álmennyezet gerendái alatt lebegő foszforgömböket. Vakító fényesség támadt.

Van Dark hunyorogva nézte a belépőt. A férfi - óriási termetét meghazudtoló gyorsasággal és rugalmassággal félrehúzódott, az ajtón pedig belépett... Talán az ikertestvére?

- A klónja? - csodálkozott a navahói. - Klónozott testőrök? De hiszen élő embert tilos klónozni! Ez ellentmond a galaktika legelemibb törvényeinek.

A testőrök keresztbefont karral megálltak a bejárat két oldalán. Közöttük egy alacsony, beesett arcú férfi jelent meg.

- Csak te? - kérdezte ingerülten, miközben fürge léptekkel közelebb jött a várakozókhoz. - Van Dark... Hé, indián, egyedül jöttél?

A navahói csodálkozó pillantást vetett Jermakra, de a halálraítélt nem mozdult. Némán ült az asztal mögött.

- De hiszen itt van...

- Itt van a nagy alkalom - vágott a szavába Adolfo -, hogy újra összeálljon a régi nagy csapat. Emlékszel rézbőrű, micsoda nagyszerű banda voltunk. Én, Van Hellen, Huang Teng, meg a többiek! Kár, hogy csak te jöttél el.

Van Dark egy gyors pillantást vetett a testőrökre. Szemlátomást ők sem fedezték fel Jermakot.

- Miért hívtál ide?

- Rézbőrű, derék vén rézbőrű! Ugye tudod, hogy én gazdag vagyok? Gazdag és befolyásos. Még a Birodalomban is akadnak barátaim. Nagy hatalmú barátaim. Ezt csak azért mondom, hogy tudd mihez tartani magad. Bármit el tudok intézni.

- Mit akarsz tőlem?

Az üzletember egy sunyi pillantással végigmérte a kapitányt.

- Elegem van az üzletelésből. A pénzem már magától dolgozik. Nos, nem titok, hogy a választásokon akarok indulni. Jövőre én leszek a rendszer kormányzója.

- Már ha megválasztanak.

- Ebben biztos lehetsz! - csattant fel Adolfo. - Milliók állnak mögöttem. Biztos befutó vagyok, csupán...

- Csupán?

- Nézd, tudod jól, hogy én sose voltam katona. Az én képességeimmel sokkal jobban tudtam a hátországból szolgálni a hazánkat. Hiszen zseniális szervező vagyok! Ezt azonban a buta csőcselék nem érti meg. Nekik egy hős kell a kormányzó trónjára. Idióta barmok!

Adolfo egy hosszú szivart vett elő a mellényzsebéből. Egyik testőre macskamódra mellélépett, és tüzet adott.

- Sajnos akadt egy olyan barom, aki kiállt ellenem. Annak a patkánynak van egy Iron Sunja. Lopta valahol, lefogadom! Az ilyesmi hihetetlenül imponál a csőcseléknek, úgyhogy nekem is kell egy!

Van Dark Jermak kitüntetésére nézett. A fekete fém idegen testnek tűnt a fényes asztalon.

- Nem vehetsz magadnak Iron Sunt. Azért a véreddel kell fizetni.

Adolfo elhúzta a száját, és a navahóira fújta a füstöt.

- Mint mondottam, befolyásos barátaim vannak. Csupán azt kérik, hogy hihető legyen a történet. És mi lehet hihetőbb annál, mint ha egy igazi kitüntetett háborús hős, a nagy Van Dark kapitány társaságában élnék át egy fantasztikus kalandot? Rólad köztudott, hogy ahol megjelensz, ott elszabadul a pokol.

Van Dark megesküdött volna, hogy valahol mélyen az agyában gúnyos kacagást hall.

- Szervezek egy flottát, és te leszel a felderítőnk. Elvezetsz valami jó helyre, ahol kevés a szemtanú, és ahol végrehajthatok valami hőstettet. Lesz velem elég tudósító, hidd el! Akkor már az enyém is a Sun. Ilyen egyszerű az egész! Cserében pedig...

- Adolfo! - gyűlölettől torz hang szólalt meg a hangkockából. - Szóval erre akarsz minket felhasználni! Adolfo Romero Benedicto, a neves üzletember, a nagylelkű szponzor, a zarg háború utáni újjáépítés bajnoka. A kis Adolfo, akit mindenki utált az akadémián, mert nyálas volt, aljas és törtető.

A testőrök fegyvert rántottak, de gazdájuk leintette őket. Adolfo meglepetten bámulta a sötét alakot.

- Hősiességet nem lehet pénzért venni. Azzal meggyaláznánk az elesettek emlékét.

- Ki a fene vagy? Honnan a pokolból kerültél ide? - a milliárdos vádlóan mutatott Jermakra. - Szedjétek le róla a csuklyát! Hadd lássam, ki mer velem szórakozni!

A testőrök előre lendültek. Jermak mozdulatlanul várta a támadást. Van Dark az asztal mögé akart bukni, amikor...

Amikor valami megpattant.

Egy másodperc töredékéig minden felkavarodott, mintha csak örvénybe kerültek volna, azután körülölelte őket a világűr felséges csendje. Van Dark egy pillanatra arra gondolt, hogy a valóság ilyen kifordulása csak az illúzió műve lehet, de azután átengedte magát a lenyűgöző látványnak. A távolban egy kék nap ragyogott, alattuk egy fehéren izzó hold bukkant elő egy vérvörös bolygó mögül.

- Jan Van Hellen vagyok, az évfolyam legjobb tanulója - hallatszott. Egykori évfolyamtársuk hangja nem a hangszóróból, hanem a fejükben szólalt meg.

Halkan, de kristálytisztán.

- Nem! - ez Adolfo volt. - Van Hellen rögtön az elején meghalt.

- Így igaz - felelte Van Hellen.

Parányi hajók bukkantak elő a hold mögül. A felszállás után azonnal harci alakzatba rendeződtek. Életre keltek a fegyverrendszerek, pulzáló energia töltötte meg a paneleken ágaskodó lézerágyúkat. A naszádok eszeveszett sebességgel közeledtek az orbitális pályán veszteglő mezon csatacirkáló felé. A galaxison túlról érkezett agresszorok már három napja bombázták a Marages bolygót. Az itt élő inszektoidokat és embereket váratlanul érte a támadás. A fehéren csillogó óriás fenséges türelemmel várta a halálra ítélt világ kétségbeesett védőit. Még csak pajzsait sem vonta fel maga köré.

Van Hellen összeszorított foggal bámulta a Scorpion Sting műszereit. Alig egy órája kapta meg a kapitányi oklevelét, és máris egy egész hajórajt vezetett az inváziós flotta ellen.

Most majd kiderül, hogy mit ér a sok évi gyakorlás, a gondos felkészülés, az önfeláldozó, minden egyébről lemondó tanulás. Bízott magában, bízott világa haditechnikájában. Tudta, hogy ha időt nyer, akkor azzal életet nyer milliók számára.

A mezon hajó tatján megvillant valami. Egy töredékmásodpercre vakító, hideg ragyogás kötötte össze az óriást és a törpéket.

Van Hellen többé már nem érzett semmit. Az ő háborúja itt véget ért.

- Még csak lőni sem tudtam.

- Nem! Van Hellen az első mezon ostrom idején esett el. Te nem lehetsz ő!

- Igaz, én... Én Hung Teng vagyok. Második az akadémián.

A távoli kettős törpenap fakó fénye alig jutott el az aszteroidaövezetbe. A saipang hajók óvatosan közeledtek az Ezüstkigyó Klán titkos bázisa felé. Ha sikerül észrevétlenül megközelíteni a cápabérenceket, akkor van esélyük a győzelemre. A diadal után a közeli rendszerek teljes erőforrása egy kézben összpontosul majd.

Lesz elég hajó, lesz elég katona, hogy szembeszálljanak a mind fenyegetőbbé váló zarg támadókkal. Ehhez azonban először le kellett számolni a belső ellenséggel. Mert az ellenség már beférkőzött a védők közé is. Csak egy erős, egységes galaktika győzheti le az idegeneket.

Ez elegendő ok a támadásra.

Egy vörös lámpa kezdett el villogni Huang Teng előtt. Mozgás a hipertérben!

- Figyelem! - csattant fel, miközben villámgyorsan aktiválta a hátsó ernyőket. - Valaki van a hátunk mögött!

Nem maradt idejük teljes energiát engedni a pajzsba. Bezárult körülöttük a Kígyók csapdája. Fekete Harci Sólymok és Doomjagerek bukkantak elő körülöttük. A közelben félelmetes erejű zavaróállomások működtek. A saipang hajók elveszítették a kapcsolatot bázisukkal. Teng műszerei jelezték, hogy ellenséges fegyverek célkövető radarjai befogták hajóját.

Mire bármit is tehetett volna, lézerágyúk tucatjai nyitottak tüzet rájuk, rakéták hagyták el a fekete hajók vetőcsöveit. Az ellenség a régi űrcápa taktikát alkalmazta, először a nehézfegyverek nyitottak tüzet, majd a könnyű, gyors vadászgépek rajai zúdultak a ronccsá lőtt hajók felé. Nem volt menekvés.

A saipang flotta körül lángoló pokollá változott az űr.

Hung Teng dermedten bámulta a képernyőn közeledő Kraptun Brutal rakétát. Nem volt ereje megmozdulni. Mire felocsúdott, már minden véget ért.

- Szerencsére nem szenvedtem - mondta a hang.

- Nem lehetsz Hung Teng! Azt az akciót én szerveztem Nem volt túlélő.

Sötét, szűk folyosón álltak. Mindent elborított az égett hús és a műanyag sárgás, fojtogató füstje. Izzó, kormos páncélban egy rohamosztagos botorkált elő a sarok mögül. Odatántorgott a tűzoltó berendezéshez, és összeégett öklével belevágott az üveglapba. Forró víz tört elő a repedezett mennyezet alól, a mérgező füst sűrű párával keveredett. Megrázkódott a talaj, a domborművekkel borított fal egy darabja összeomlott. A résen jeges szél süvített be, elsöpörte a füstöt. Most már jól látszottak a padlót borító holttestek. Férfiak, nők, gyerekek.

- A draconiai mészárlás. Először ezért ítéltek halálra. Pedig azt hittem, hogy igaz ügyet szolgálok. Azt mondták, hogy a zargok átprogramozták a bennszülöttek agyát. Nem volt igaz.

A rohamosztagos megragadta felhólyagzódott sisakját. Oldalán felvillant az Iron Sun. A sisak nagyot csattant a kövön. Egy összeégett, kétségbeesett arc bukkant elő.

- Jermak?

- Igen, ekkor és itt én voltam.

- Ez az egész nem igaz! Csak egy látomás. Ezek mind halottak. Csak valami cerebrita agyvarázslat... Testőrök, végezzetek vele!

- Adolfo, most nincsenek testőreid. Inkább figyelj!

Fekete ruhás, hosszú ősz hajú férfi állt a ragyogóan megvilágított emelvényen. Mögötte félmeztelen, duzzadó izomzatú óriások tartották a koponyákkal díszített zászlókat. Fejük fölött felfegyverzett antiG korongokon barbár világok emberevő törzseiből toborzott fejvadászok lebegtek. Harsonák szólaltak meg, áldozati tőrök mélyedtek a sziklaoltárokra feszített szerencsétlenek mellébe. Felmorajlott a tömeg, és lángnyelvek törtek a magasba. A vénség karmokban végződő kezét belemártotta az előtte álló, vérrel teli medencébe, és vörösre festette tetoválásokkal borított arcát.

- Khali! Khali! - üvöltötte a tömeg. - Próféta! Próféta!

- Vezetni foglak benneteket! - mondta menydörgő hangon a vezér.

- Vezess minket! Khali! Vezess minket a pusztulásba! Megtisztítjuk a kozmoszt!

Az alacsony, görnyedt figura ott üvöltött a többiekkel. Elragadta a tömeg extázisa. Már nem volt akarata, eggyé vált az őrjöngő, önfeledt sokasággal. Megkínzott roncsteste nem hasonlított az egykori csillagharcos büszke alakjára.

- Khali vezetett egy darabig - mondta a hang csendesen. - Lenyűgözött a Tiszták Légiójának szilaj ereje. Aztán rájöttem, hogy ő is csak egy játékszer. Ugyanúgy hazudik, mint a Napkereszt papjai.

- És a többiek? - Van Dark először tudott megszólalni.

- A többiek?

Darabokra szakadt a tér, mintha csak egyszerre tucatnyi képernyőt bámultak volna.

- Mind elmentek. Elfogytak a hősök. Csak mi maradtunk.

A legkülönfélébb hajókat látták. Lángoló roncsokat, ronccsá váló büszke cirkálókat. Látták egykori társaikat. Látták, ahogy elmennek. Ki gyorsan, egy szemvillanás alatt, ki lassan, hónapokig tartó kínszenvedés után.

Ott ragyogtak szemükben a mezon ostrom, a zarg invázió őrjítő képei, a kétségbeesett hősiesség és a megszállott elszántság bénító emlékfoszlányai., de tanúi voltak annak, ahogy testvér fordult a testvér ellen, ahogy a lázadásba kényszerített tömegek ellepték a felhővárosok tágas tereit, ahogy a titkos kultuszok összeesküvői méregtől csöpögő pengével lecsaptak alvó áldozataikra. A szemük láttára hullott darabokra a régi világ.

Mindenütt akadt egy-egy ismerős arc.

Látták az értelmes fajok között dúló ezernyi háborút, látták a sötétben tenyésző fekete cerebritákat. Szektorugró óriáshajókat láttak tiltott bolygók mellett előbukkanni a semmiből, és megérintette őket egy nostromo iszonyatos árnya.

Egyre szűkült, egyre gyorsabbá vált a lángoló képek örvénye.

Megint pattant valami, mint amikor egy szétrepedő időhurokból lép ki a csillaghajó. Véget ért a varázslat.

- Öljétek meg! - rikoltotta Adolfo.

Jermak nem várta meg a támadást. Embertelen gyorsasággal a magasba vetette magát. Fekete köpenye denevérszárnyként kinyílt. Szinte repült.

Az első testőr lézersugara átütötte Jermak székét. A férfi plazmapisztolyt tartott a másik kezében.

Jermak fejéről hátracsúszott a csukja. Van Dark feldöntötte a márványasztalt, és odébb hengeredett. Egy lézersugár szinte súrolta a fejét. Villámgyorsan megnyomta gyűrűje jeladóját. Pillantása Jermakra esett. A halálraítélt arca mintha megolvadt volna, ráncos sárgás bőrét nedvesen lüktető hólyagok borították. Sem orra, sem füle nem volt. Zöld kígyószeme fölött egy rövid szarv emelkedett ki a csapott, pikkelyes homlokból.

A testőr tüzet nyitott. Az izzó plazma süvítve vágódott a mennyezetről lecsüngő alak felé, de mielőtt elérhette volna, Jermak kitátotta száját, és egy kocsonyás felhőt okádott a több ezer fokos sugárnyaláb elé.

És a zöld felhő elnyelte a plazmát!

Van Dark felnyögött, és oldalt gördült. A feje fölött lángra lobbant a dekoráció. A sarokban álló páncél csörömpölve eldőlt, és kint vijjogni kezdtek a vészjelzők.

Jermak előrelendült, ám a testőrök útját állták. Adolfo felsikított, és az ajtó felé vetette magát. Keze már elérte a kilincset, amikor egy nedves csillogó csáp - talán fémből készült, talán eleven, torz húsból - vágódott elő a fekete köpeny alól, és a lábára tekeredett.

Az első testőr összeesett, klóntársa viszont ellökte magát Jermaktól, és egy kézi lángszórót húzott elő. Arcán látszott, hogy elvette eszét a rettegés.

- Ne! - üvöltötte Adolfo, de már elkésett. Iszonyú suhogással egy sárga lángoszlop tört elő a fegyverből. A milliomos sikítását mintha csak elvágták volna.

A testőr üveges szemmel Van Dark felé fordult. Felemelte a fegyvert, ám elsütni már nem volt ideje.

Kintről iszonyú dübörgés hallatszott,  majd darabokra  rob- bant a hátsó fal. A légnyomás a sarokba hajította a testőrt. Van Dark remegő lábbal feltápászkodott, és a falban tátongó résre nézett. Kint az épület mellett egy Scorpion Thunder lebegett.

- Na mi van kapitányom, mire vársz? - üvöltötte egy hang. - Mozogj már, mert nyakunkban a Bolygóvédelem!

A navahói a réshez tántorgott. Egy fémrámpa nyúlt ki elé, és a következő pillanatban vállán érezte pilótája erős kezét.

- Tűnjünk el innen - suttogta.

Miközben emelkedtek, még látta, hogy lángba borul az épület. Úgy tűnt, mintha a füstből egy villámgyors fekete alak rohant volna a közeli liftaknák felé. Persze lehet, hogy csak a szeme káprázott.

Néhány órával később már a mélyűr csillagai ragyogtak a Stalingrad körül. Sikerült lerázni az üldöző naszádokat, a Scorpion Thunder felkészült a hipertér átszelésére.

- Van Dark - szólalt meg Dolores.

- Igen? - nézett rá a navahói.

A műszerfal halványan foszforeszkáló kijelzői fölé hajoló navigátorlány egy hanggömböt tartott a kezében.

- Közvetlenül a belső bolygók elhagyása után készítettem ezt a felvételt. Néhány perc a Fekete Örvény Kalózadó híreiből. Azt hiszem, érdekelni fog.

A kapitány csendben bólintott. Dolores bekapcsolta a gömböt. A bemondó jól ismert, ellenszenves hangja azonnal betöltötte a félhomályos kapitányi hidat.

- Most pedig a legeslegfontosabb újdonság! Egy igazi bombahír! A ShinTo területi igazgatója, a Napkereszt egyházának tiszteletbeli megapresbitere, a multimilliomos Adolfo Romero Benedicto hősi halált halt a zarg invázió elleni küzdelemben. Micsoda torz fintora a Sorsnak, hogy ez éppen akkor történt meg, amikor a népszerű üzletember kivételes képességeit imádott hazánk, a Galaktikus Birodalom szolgálatába kívánta állítani! Micsoda nagy politikus lehetett volna belőle! A Napkereszt szinódusának közbejárására a hős Adolfo Romero Benedictot halála után az Iron Sun érdemrend lovagi fokozatával tüntették ki.

Van Dark Doloresre nézett:

- Végül is megkapta, amire vágyott - mondta a navigátor.

- Igen - felelte a kapitány. - Megérdemelte. Hiszen hallhattad, igazi hős volt.

A hősök kora pedig lejárt. Azt meg senki sem tudja, hogy mit hoz a holnap.

A Káosz Galaktika holnapja.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Haláltánc (Káosz Galaktika novella).

Létrehozás: 2003. október 8. 10:08:43

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma