Yarmbaur (Ősök Városa novella)

- Testvéreim! Évekig tűrtük némán, hogy lenézzenek bennünket! Szó nélkül fürödtünk a minket elárasztó gyűlölethullám hömpölygésében! Lenyeltük a szitkok és átkok özönét! A megvető lenézést és utálatot észre sem vettük! A szégyen pírja emészti orcánkat, ha arra gondolunk, hogy azt is bosszú nélkül hagytuk, amikor a becsületünkbe gázoltak klánjelvényünk pocskondiázásával! (Elégedetlen morgás.)

De eljött az idő, hogy felemeljük vaskos mancsainkat, és dörgő hangon adjuk a Hegymély tudtára: a Tisztogató klán nem kíván többé mások rabszolgája és csahos ölebe lenni! (Dobhártyaszaggató éljenzés és üdvrivalgás)

Nem hagyhatjuk magukra meggyalázott klántársainkat! Nem azért vagyok itt, hogy hamis ábrándokat plántálva a szívetekbe hirdessem a tétlen semmittevést, s a vérontást mindenáron elkerülendő veszni hagyjam a méltóságunkat! Hanem egyenesen azért, hogy világgá kiáltsam, íme üvöltsem: a minket ért gyalázatot, ha kell, vöröslő vérrel fogjuk lemosni! (Harsogó tapsvihar.)

Ezennel hirdetjük meg tehát büntető hadjáratunkat azok eltiprására, akik a bölcs Helytartókkal szembeni hűségesküjüket megszegve gyalázatos pártütésre vetemedtek! A rebellis elkorcsosult mutáns és lélekben elaljasult tolvaj galetkik immáron alig különböznek testben és szellemben a torzszülöttektől. S mivel nekünk szent küldetésünk a torzak kíméletlen kiirtása, a legkegyetlenebb kivégzést helyezzük kilátásba velük és mindazokkal szemben, akik a hatalom átkos igéjétől megrészegülve felcsapnak a csatlósuknak és holmi lázongásban részt vesznek! Aki elfordul bűnös uraitól és megtagadja átkos hitét, azt méltányoljuk, és kegyelemből enyhe büntetésre számíthat. A megátalkodottak azonban ne számítsanak könyörületre! Szívünkben nyoma sem marad részvétnek, erre megesküszünk! (Hangos fegyvercsörgetés és esküre fellendülő kezek erdeje.)

Emlékezett. Fejében tovább lüktetett a tompa fájdalom. Távoli sikolyok. Tompa puffanás. Régvolt szavak keringtek jéghideg koponyájában. Halálhörgés. Véres kés. Vér szárad az ujjaimon! Vér! Halál! Gúnykacaj. Szikrák sercentek a szeme körül, ahogy koncentrált. Gyilkos vagyok! Bűnös! Erre mintha még jobban lehűlt volna körülötte a levegő. Legyetek átkozottak! Nevek buggyantak fel elméje sötétjéből. Cantroplastus. Regina. Coitus Miraculus. Lucia. Marcus. Érzéshullámok söpörték el sovány testét. Szeretet. Csalódás. Fájdalom. Szégyen. Sértődöttség. Vörös pászmaként izzó szemek. Gyűlölet. Esztelen és gátat rengető gyűlölet. Sírás. Kacaj. Őrület. Halk hörgés a közelből. Tétova csoszogás. Gúnyos mosoly. Ostoba szolgák! Újabb név: Alyarmus Baurus. Alyarmus Baurus. Ki az az Alyarmus Baurus. Ki az? S ki vagyok én? Kihűlt csönd. Üresség.

- Szögezzük le már az elején: itt én vagyok a főnök! - Nero Rex peckesen húzta ki magát. Vészjósló szemekkel és borzas, dús szakállal meredt a körülötte állókra. - Van valakinek ellenvetése? - Wark, a kicsiny mutáns lehajtott fejjel sunnyogott hátrébb.

- Most nem ez a fontos, hogy ki parancsolgat, hanem hogy együtt tudjunk működni! - emelte fel mutatóujját Kay, akit állhatatossága miatt csak az Engesztelhetetlen jelzővel illetnek. - Gondolj az előttünk álló feladatra!

- Márpedig holmi koszos bagázzsal semmi esélyünk a rémek ellen! Egy szedett-vedett csürhével nem lehet mit kezdeni! - kötötte a katona az ebet a karóhoz.

- Állj, állj! - ugrott le egy közeli szikláról Yula, ahol eddig üldögélt és lóbálta a lábát. Apró, inas testével a két drabális harcos közé furakodott. Még a derekukig se ért, mégis kihúzta magát és mondani kezdte:

- Mielőtt a méltóságos urak lesznek olyan kedvesek és ölre mennek, had legyen szabad zárójelben megjegyeznem, hogy az esetleges nézeteltéréseink potenciálisan csökkentik a siker esélyét! Márpedig azt már a lárvák is idejekorán megtanulják, hogy okos enged, szamár szenved! - Manóarcán tudálékos mosollyal pislogott apró, vöröses szemeivel a fölötte állókra. Nero fújtatott, mint egy orgling melák és megfeszítette izmait. Kay nyugodtnak tűnt, csak sejtelmesen hunyorgott.

- Elég legyen! Ez nem vezet sehová! - igazította meg aranykeretes szemüvegét Mordonc, majd szokásos borongós mosolyával nézett társaira. - Azért gyűltünk össze ezen az éjjeli órán, hogy bölcs remeténk útmutatásait követve behatoljunk az akadémia titkos kazamatáiba, s az esetleges zsákmányt megszerezzük. Így van? - Innen-onnan helyeslő morgások, bólogatások jöttek válaszul.

- Ne felejtsük a kincseket se, amit ígértek! - furakodott elő váratlanul Kóbor Wark. A szeme először csillant fel. Mordonc azonban nem hagyta zavartatni magát.

- Akkor tehát egységben kell cselekednünk, nincs helye holmi torzsalkodásnak! Ha harcra kerül a sor, természetesen Nero utasításait követjük, de egyébként mindenki egyenlő tagja a csapatnak! Mindenfajta talált tárgy esetén mindenkit ugyanakkora rész illet meg - nézett jelentőségteljesen Kóbor Warkra. - Rendben? Jó, akkor béküljetek ki! Gyerünk, fogjatok kezet!

Nero morgott a bajsza alatt valamit a tudálékos tudósokról, meg a nyápic bárdokról, de végül Kay mancsaiba csapott, s ezzel az ügy el volt intézve.

- Nagyszerű, nagyszerű! - lelkendezett Yula, s a többieket meg sem várva vidáman ugrálva indult meg az Akadémia felé.

Peckesen sétált a mágusház folyosóin. Mikor az egyszerű inasok elloholtak előtte, mindnyájan hangosan köszöntötték. Ez megelégedéssel töltötte el. Haszontalan talpnyalók! Hajbókoljanak csak! Még egynémely ősz professzor is megsüvegelte. Ilyenkor nyájasan mosolygott vissza, s jó hangosan köszönt vissza rájuk, hogy éreztesse felsőbbrendűségét. Hiába! Kivételesen ragyogó tehetség volt, s ezt tudták róla mind. Nem volt még példa rá, hogy valakit alig pár évvel a tanulóévei befejeztével beválasztanak a legbefolyásosabb mágusokat tömörítő Mágustanácsba. Mikor megjelent makulátlanul tiszta, finom tengerkék selyemkaftánjában, végigsimította derékig érő, dús és ápolt barna szakállát, s a többiekre emelte tiszta, égszínkék tekintetét, mindenki hátán végigfutott a hideg. Tudták, hogy ő más. Sejtette, hogy mind irigyei sikereinek, de nem túlzottan érdekelte. Mindene megvolt, amit elérhetett: hatalom, befolyásos tisztség, feleség, két szép gyermek. Nem volt más dolga, csak élvezni a életet.

Ahogy az ajtóhoz ért, hangokat hallott kiszűrődni. Az ülés már elkezdődött. Vállat vont, és jóízűen felnevetett. Az igazán fontos emberek sohasem sietnek. Mindig ott érzik jól magukat, ahol éppen vannak. Benyitott.

A többi mágus ünnepélyesen állt, s hallgatta Cantroplastus mester szavait. Ahogy belépett, mind vádlón szegezték rá tekintetüket. Arcára fagyott a mosoly. Ebből baj lesz! A Mágustanács csak akkor tart állva ülést, ha különösen fontos döntésben egyhangú szavazat szükségeltetik, vagy.... Nem! Az nem lehet!

- Alyarmus Baurus magiszter! Ezennel a tanács nevében vádollak rendünk elárulásával, titokban űzött ördögi praktikák és szennyes fekete nekromancia gyakorlásával! Értesüléseink szerint titokban másfél tucat gyermeket áldoztál fel, erre közvetlen bizonyítékaink vannak! Bűneidet tetézi az utóbbi időben fokozottan fegyelemsértő és pökhendi viselkedésed! Fel tudsz hozni valamit a mentségedre? - szólt az ősz Cantroplastus mester.

- De hisz ez képtelenség! Aljas rágalom! Hogy képzelhetitek, hogy...

- Coitus Miraculus mester megdönthetetlen bizonyítékokat szolgáltatott a számunkra. Eskü alatt vallotta, hogy értesülései magától Regina asszonytól, hites feleségedtől származnak! Valld be bűnödet, könnyíts a lelkeden, s büntetésünk irgalmas lesz!

- De hát hazudik! - Felháborodva és izzó gyűlölettel néztem Miraculusra. A szemtelen féreg immáron leplezetlenül vigyorgott. Az orrában hordott aranykarika pimaszul csillogott.

Valami kattant a fejemben, s agyamat furcsa vörösség öntötte el! Hát így állunk! Mindenki összeesküdött ellenem, de én rájöttem! Az aljas összeszűrte a levet Reginával, s elhatározták, hogy kiiktatnak! Gyarlóság, asszony a neved! Tekintetem aztán az ülés többi tagjára tévedt. Mindegyikük szemében a sárga irigység csillogott! Hát ezért! Egyikük se bírta állni nézésemet. Mind a vesztemet akarták! A vádak hamisak és tarthatatlanok voltak - hisz a nekromancia is egy a bevett három ösvény közül. Én csupán élve hatalmas tudásommal a leghatalmasabb és legveszélyesebb kódexeket tanulmányoztam. Okosabb vagyok mindőjüknél! Megtehettem! És ha néha fel kellett áldoznom egy-két galetkikölyköt! No és, mi van akkor? Jut is, marad is! Nem hogy hálásak lennének, hogy alantas életüket egy magasabbrendű célnak szentelhették!

- Tagadod gyalázatos bűnöd? Aljas képmutató magatartásodért ezennel kitagadlak a rendből! Megfosztalak minden eddigi méltóságodtól és hatalmadtól, és elrendelem, hogy életed végéig száműzetésben élj! Kívánsz szólni az utolsó szó jogán? - hangzottak a mester rezzenéstelen szavai. A néma csend fojtogatott. Még egy pillantást vetettem Miraculusra, majd fortyogva kifakadtam:

- Elmentek az orglingok ülepébe! - Izzó gyűlölettel a keblemben fordultam ki a teremből. Ezt még megkeserülitek! Mind, akik ezt tettétek velem. Keservesen megbánjátok! Különben ne legyen a nevem Alyarmus Baurus!

- Itt olyan sötét van, mint a katonák fejében!

- Mit merészelsz, te kis korcs mutáns! Nesze!

- Áuhh, ezt most miért kaptam? Hisz Yula volt!

- Nem venne valaki elő egy milgandot?

- Brrr! Olyan hideg van itt, mintha a túlvilág szele borzolná a barlang falát!

- Ez igazán költői volt, Mordonc! De leszállnál végre a lábamról?

- Vajon miféle földmélyi szörny üregéből áramlik ez az iszonyatos bűz?

- Talán csukd be a szád, pajtikám! Hö-hö-hö!

- Jaj, olyan gonosz vagy!

- Nem hagynátok abba egy percre? Kay, elég idegesítő ez a vakság a te dörmögésed nélkül is, úgyhogy... Áh! Hogyaza! Asszem elestem valamiben!

- Nem valamiben, hanem valakiben! Nézz a lábad elé, még ha nem is látsz! A derekam! HÁT NINCS SENKINÉL EGY NYAVALYÁS MILGAND?!

Váratlanul világosság gyúlt. Egy szűk barlangjáratban voltak. Mordonc és Yula feküdtek egymásba gabalyodva a földön. Wark épp Kay erszénye körül matatott, mikor az felháborodva odanézett, bocsánatkérően húzta vissza a kezét. Nero állt diadalmasan fölöttük, kezében egy fáklyával. Nemrég még az Akadémia előtt ácsorogtak, bebocsátásra várva, de hála Mordonc bizalomgerjesztő arcának és csinos modorának - no meg Yula tudós klántagságának - egykettőre beengedték őket. A Remete útmutatásait követve aztán lementek az alagsorba, s megkeresték a megjelölt titkosajtót. Ám hiába veselkedett neki a két óriás, Kay és Nero, a masszív kőlapot nem bírták elmozdítani. A többiek segítségére is szükség volt. Mikor mindnyájan egyszerre feszítették meg erejüket, az ajtó váratlanul kitárult, s ők hanyatt-homlok estek előre az ismeretlenbe. A kőlap halk csikorgással gördült a helyére, s mire észbe kaptak, ott találták magukat egyedül a vaksötétben.

- Na! Talpra zöldfülűek! Kettes oszlopban sorakozó mögém! Mire hármat számolok, itt fegyelem legyen! - dörgött a hangja engesztelést nem tűrően.

- Nem hallottátok a parancsot?! - rikkantotta Wark, majd engedelmesen Nero mögé állt. Mindenki lenézően nézett a szolgalelkű alakra. Még az egyenes és rezzenetlen tekintetű Kay is megvetően felhúzta a szemöldökét. Ám Wark cinkosan rájuk kacsintott.

- Hát nem azt beszéltük, hogy Nero a főnök? Örüljetek, ő megy elöl! - Erre mindnyájan földerültek, és újult lelkesedéssel álltak Nero mögé. Yula még meg is paskolta a nála egy fejjel magasabb Wark vállát:

- Jól van, kisöcsi! Jól csináltad! - bezzeg Nerót fűtötte a méreg, mikor fölfogta, mi a helyzet. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a milgandot Wark kezébe nyomta.

- Ha már ilyen okosat szóltál, te vezetsz minket!

- Milyen jogon osztogatsz felebarátaidnak parancsokat? - kérdezte Mordonc neheztelően orrára csúsztatott szemüvege mögül?

- Ezen a jogon - emelte föl erre a katona ökölbeszorított kezét. - Én vagyok a főnök, én parancsolok! Vagy elfogadjátok döntésemet, vagy mehettek Wark után! - Kay kimeresztette a karmait, Yula pedig vinnyogva borult a földre. Mordonc felemelt kézzel ugrott volna a harcosok közé, ám ekkor váratlanul síron túli nyöszörgés és csoszogás ütötte meg a fülüket. A barlangjárat mélyéről hosszú, elkínzott hörgés, majd gúnyos kacaj hallatszódott.

- A-a-azt hiszem lépnünk kellene! - hebegte Wark, még mindig a milgandot markolva.

- Egy katona sohasem futamodik meg! - kiáltotta Nero, majd kikapta a milgandot a nyárfalevélként reszkető Wark kezéből és futva indult az ismeretlennek. Kay rögvest a nyomában, akit Yula követett. Mivel Wark továbbra is tehetetlenül remegett, egy elnéző mosollyal Mordonc kapta a vállára, s vitte a többiek után. Mire utolérte őket, a járat egy hatalmas barlangcsarnokká szélesedett. Három társa küzdőpozíciót vett fel, s a sötétből imbolygó alakok tömege tántorgott elő.

- Drágám! Mit tettél? - Regina aggódó szemekkel lépett be a gyerekszobába. Először rám nézett, borzas szakállamra, véres köntösömre. Láttam a szemében a félelmet, s ajkaim mosolyra húzódtak. Rosszallóan néztem a vértől iszamós kezemben tartott késre, mintha az tehetne mindenről. Hű asszonyom ekkor felsikoltott, s kezét a szájához kapta.

- Drágám?! - sziszegtem leplezetlen gúnnyal a hangomban. - Miért szólítasz így, kedves kis galambom? Amióta ugyanezt liheged a kis Miraculusod fülébe? - Látom a szemében a felismerést és a félelmet. Egy lépést hátrál.

- Nem igaz, kedvesem! Én sosem csalnálak meg! Hisz tudod!

- Tudom-e a szentségit! - földhöz vágtam a kést. - Kiforgattak mindenemből! Megaláztak! Elűztek! Elvették a nevem, a becsületem! De bosszút esküdtem! Megbánja mindenki, hogy ujjat húzott velem! - Hisztérikusan fölkacagtam.

- Ez megőrült.... Ó, teremtőm, ez odavan... - hallottam Regina motyogását, de nem érdekelt. Mint ahogy színlelt sírása sem. Tudtam, hogy csak át akar verni. De én nem hagytam magam!

- Nézd, gyarló asszony, nézd meg művedet! - Erre egykor annyira tetszetős, melegbarna szemei a gyermekágyakra szegeződtek, majd megmerevedtek, s Regina egy halk sikoly kíséretében elájult. Csodálkozva néztem én is átvágott torkú gyermekeinkre, a játékos Marcusra, s a kényes kis Luciára. Vajon mi különöset láthatott? Vállat vontam. Akárhogy is van, meg kell büntetnem hűtlenségéért! Két öles lépéssel odaléptem hozzá, átfogtam kecses nyakát, s puszta kézzel kezdtem el szorítani. Erre újra magához tért, kétségbeesve karmolászta össze arcomat, tehetetlenül kapálózott, míg végül el nem csendesedett. No, ezzel megvolnánk! Ásítozva keltem föl a tetem mellől. És most bosszút állok mindenkin, aki csak ártott nekem! Bosszút, ezen az elátkozott világon! Megemlegeti még a mágustanács, hogy ily cudarul elbánt Alyarmus Baurusszal! Elindultam a laboromba, és...

- Lááátogatóóóink vannnak, messster! - zavarta meg emlékezésemet váratlanul egy mély, lélektelen hang. Undorodva néztem az előttem álló, oszló-foszló zombi hercegre, a koponyájára tapadó, koszos hajfoszlányokra, kiálló homlokcsontjára, s vörösen izzó szemeire. Azon voltam, hogy elpusztítom engedtenségéért, de aztán meggondoltam magam. S ahogy észrevettem az orrából kiálló aranykarikát, mindjárt jobb kedvre derültem. Igen! Ezekért az apró örömökért érdemes élni!

- Akkor mire vársz még, ostoba hulla?! Takarodj a szemem elől! Szedd össze csontlegényeidet, és tartóztasd fel őket! - Szemei mintha haragosan villantak volna, de nem tehetett semmit. A hatalmamban volt. Meghajolt, és magához intve a többi élőholtat, elvonult. Mindig is ostoba voltál, Miraculus!

Bár a sötétségből elővonuló élőholtak ijesztően sokan voltak, s a háttérben veszedelmes varázsló zombik is cammogtak, de ez nem szegte hőseink kedvét. Nero és Kay acélizmú alakja hamarost beleveszett a csata sűrejébe, s csapásaik alatt hullottak a csontvázak, mint a legyek. Csakhogy az élőholtak életereje nem távozott el testükből, s minduntalan föltápászkodtak, akárhányszor valamelyik harcos leütötte őket. Alighanem csúfos véget is ért volna a küzdelem, ha az apró Yula termetét meghazudtoló erővel nem ugrik a két harcos mögé, és nem biztosítja a hátukat. A galetkik ereje azonban fogytán volt, míg velük szemben a legyőzött ellenfelek újra és újra feltámadtak.

Ezt látva Mordonc maga mellé tette a teljesen megbénult Warkot, s gyanakodva figyelte a csata hátterében álló zombi mestereket, amint dörmögik monoton idéző litániáikat. Így hát kezébe vette lantját, s az ősi bárdmágia bűvös erejét hívta elő a húrok közül. Ahogy a csilingelő dallamok fölharsantak torkából, a rontó igék azonnal szétfoszlottak, s a mágus-zombik élettelenül csuklottak össze. Ettől kezdve egyetlen agyonütött zombi vagy csontváz se tért magához, s az ezen felbátorodott harcosok csakhamar végeztek a maradékkal.

- No, ezzel megvolnánk - morogta Kay, miközben fegyvereit törölgette. - Könnyen ment, talán túlságosan is könnyen.

- Oda se neki, pajtikám! - kacsintott rá Yula. - Már a mancsomban érzem a súlyos aranyrögöket, amiket senki se vehet el tőlünk... Azannya! Odanézzetek! - Mindnyájan a fura kis manót figyelték, amint az egyik hulla orrából, egy aranykarikát akasztott ki.

- Ez igazi színarany! - harapott rá. - Ez valami úri zombi lehetett!

- Nem a! - kiáltott fel Nero. Izzadt karja vádlón mutatott a továbbra is remegő Warkra, pontosabban annak ruhája alól kikandikáló jelvényre. - Úgy látszik, kis mutáns barátunk ravaszabb, mint hinnénk! Íme, egy Apostollal van dolgunk! - Erre Wark is magához tért és kétségbeesetten nézett társaira. Vádló tekintetek gyűrűjében találta magát.

- Apostollal nem közösködünk! - szögezte le Kay. Mindnyájan tudták, miféle bűnök terhelik az efféléket. Szórakozásból törik össze a galetkik hegymélyi túlélést jelentő tárgyait, lopnak, csalnak, hazudnak, meg ki tudja miféle szörnyűségeket művelnek.

- Semmi hasznodat sem vettük! - suttogta Yula eltorzult arccal. - Nesze! - adta oda neki az imént zsákmányolt arany orrkarikát. - Itt a jussod, ne mondd, hogy nem adtunk semmit! De most már tűnés!

- Én megesküdtem, hogy ha apostolt látok, nem bánok vele kesztyűs kézzel! - vakkantotta Nero. - Távozz innen békével Wark, amíg még megteheted! - suttogta sokat sejtetően.

- De hisz... de hiszen a társatok volnék, a fenébe is! Milyen jogon neveztek ti engem bűnösnek? Én személy szerint egy galetkinek se törtem össze a tárgyait. Az vesse rám az első követ, aki közületek bűn nélkül való! S különben is, hol az a nagy becsületetek? Az út kezdetén megegyeztünk, hogy együtt megyünk. Nem emlékeztek? Mordonc? - A szemüveges bárd megütközve bár, de megbocsátóan nézett négyükre:

- Ej no, hát ha Apostol, nem kell azért mindjárt bántani! Had bizonyíthassa be, hogy ő is ér annyit mint bármelyikünk! Attól tartok, még igencsak ránk férne a segítség! A monda szerint egy hatalmas élőholt mágus vette birtokába a csarnokot: Yarmbaur.

Mindnyájan elfehéredtek e borzalmas név hallatára.

- Igen - fogta halkra a hangját -, ő egy volt a mágusok leghatalmasabbjai közül, mígnem egy nap a tiltott nekromanta tanok túlzott gyakorlásáért kitaszították a Rend kebeléről. Bosszúból lemészárolta a családját, majd elvonult a járatok mélyére, s többet nem adott hírt magáról. A legenda szerint szentségtelen rítusok segítségével halálon túli életet nyert magának, s azóta nyughatatlan lelke porhüvelyéhez kötötten gyötrődik e világban. Mindennek már több száz éve. S mi épp most készülünk megzavarni a nyugalmát!

Fájdalom. Üresség. Halk motoszkálás a bejáratnál. Visszajöttek a talpnyalók! Miért? Miért kellett így lennie? Megérte-e? Hová tartok? Hol vagy, kedves Regina? Miért hagytál el? Hangok. Nevetés. Melegség. Ezek halandók! Behatoltak! Légy átkozott, Ősi Erő! Hatalmat ígértél, s örök szenvedést adtál nekem osztályrészül! Fehér foltok. Négyen vagy öten lehetnek. Az egyik kiválik a többi közül. A kezeimnél matat! Mit merészel ez a kis korcs? Megfosztottak mindenemtől. Nevemtől, címemtől, jövőmtől, életemtől. Gyűlölet. Izzó, felkorbácsolt harag! Alyarmus Baurus. Alyarmus Baurus voltam. Én voltam. Felállok. Egy ujjmozdulatomra testek hanyatlanak a földre. Az egyikük elfut. Gúnyos kacaj! Mormogok. Valaki a hátamba csimpaszkodik. Égető kín. Hullanak, mint a legyek. Gyilkossá lettél! Alyarm.. Bauru... Lyarmu... ubaur. Én. Én vagyok. Már csak egy áll. A többiek halottak! Én vagyok: Yarmbaur. Yarmbaur, a bosszú démona. Egyiküket feltámasztom. Öld meg! Tétován engedelmeskedik. Egy másik is feltápászkodik. Elindul felém. Lám, már litánia nélkül is engem szolgál. Valami csillan a kezében. Yarm.... Neee!

- Hé fiúk! Megütöttük a főnyereményt: a főmumus házon kívül van! - Yula minden izmát megfeszítve taszította be azt a nagy, kétszárnyú ajtót, ahonnan az élőholtak kijöttek. A halvány, síron túli derengésben egy lidérces kőkripta körvonalai rajzolódtak ki. Bár mindent ellepett az elmúlás szaga, s a kőkockák hidege a csontjaikig hatolt, úgy tűnt, nincsenek veszélyben. A helység akkora lehetett, mint mondjuk egy templom a főhajókkal és a kápolnával együtt. A terem végében egy groteszk alakokkal díszített, kőszarkofág éktelenkedett, amit vastagon belepett a por és a pókháló. Ám a figyelmet a csarnok közepén álló obszidiánból faragott trónus vonta magára. A koponyát mintázó ülőalkalmatosságon egy rég halott ember csontváza hevert. Húsa már lefoszlott vékony csontjairól, csak penészes bordáit fedte még valami fakókék rongydarab. Állából koszos csomókban pár gubanc világosbarna, régen kiszáradt szőrmaradvány állt ki. Koponyacsontjából csak a halántékán meredezett néhány ősz hajszál. Az egész testet vastag pókháló szőtte be - olybá tűnt, mintha csak ez akadályozná meg a szétesését. A csontváz ölében kifakult lapú, bőrkötéses könyv hevert, koponyacsontjába pedig vaskos szegecsekkel egy ólomgyűrűt erősítettek korona gyanánt. Állkapcsa ernyedten lógott, szemüregei kongtak az ürességtől.

- Há-há-há! - kacagott Nero. - Ettől a szerencsétlen flótástól voltunk úgy berezelve? - Yula is megkönnyebbülten nyújtóztatta ki végtagjait.

- Úgy tűnik, halottabb már nem is lehetne! - tette hozzá Wark. - Alig hiszem, hogy találunk még valamit.

- Ah, igen - szontyolodott el Kay, látva a félig nyílt koporsót. - Valószínűleg megelőztek bennünket. - Eközben öles léptekkel elvált a többiektől, hogy közelebbről szemügyre vegye a testet. - Furcsa! Valami könyvféleséget szorongat - jegyezte meg. - Megpróbálom megnézni. - S miközben a tisztogató a csontujjakat feszegette, egyikük sem vette észre, hogy a szemgödrökben hideg, fehér fény gyullad.

- Nem tetszik ez nekem - csóválta a fejét Mordonc. - Kay, hagyd a csudába, és menjünk innen, amíg még megtehetjük!

- Mindjárt, csak megnézem ezt a fránya könyvet.... Na, engeded el! De erősen szorítod! Ne félj, nem akar bántani Kay bácsi! Csak.... Húúú... - Kay remegve ugrott hátra, miközben lázasan matatott fegyveri között.

- Mi a kénkö... - kezdte Nero, de nem volt szükség további magyarázatra. A csontváz szemmel láthatóan élt!

Szemüregeiben vakító fénypontok világítottak, fogait kegyetlenül csikorgatta. Mintha alakja is megnagyobbodott volna, úgy magasodott fölibük.

- Láááám, semmmit sem lehhet a szóóólgááákra bíízni! - Artikulálatlan basszushangok törtek elő állkapcsából. Fölállt, s lassan három méteresre nőtt. Mordonc kapott először észbe, s harci dalra gyújtott, hogy társai szívébe erőt öntsön, de a jéghidegen csillogó fénypászmák egy villanására a torkára forrt a folytatás. Wark azonmód eltűnt az oszlopok között.

- Előre legények! - kiáltotta Nero, és kurjongatás kíséretében megugrott. Yula elszántan lavírozott a nyomában, de arra ügyelt, hogy a termetes katona mindig közte és a csontváz mágus között legyen.

Yarmbaur ügyet sem vetve elszántan rohanó ellenfeleire, leszállt a trónusáról, csontmarkával a dermedten álló Kay felé intett. A tisztogató teste összerezzent, majd egy fájdalmas jajkiáltás kíséretében rongybabaként csuklott össze.

Gúnyos kacaj, majd újabb rontó igék hagyták el a démoni szörny száját. Nero megremegett futtában, ahogy szíve görcsbe rándult, s a földre zuhant. Pár másodpercig ott lihegett, majd egy hatalmas üvöltés kíséretében felállt, és tovább futott. Mordonc lantját kapta a kezébe és újabb nóta hangjait idézte elő a zengő húrokból. A trón támlájára a semmiből váratlanul előbukkanó Wark mászott fel, majd méregtől csöpögő késekkel Yarmbaur hátára ugrott, s mindkettőt markolatig döfte a lény koponyájába.

Az élőholt fájdalmasan felüvöltött. Rázta magát, hogy megszabaduljon támadójától, de Wark erősen kapaszkodott. Közben Nero odaért és teljes lendülettel rázúzott a halott varázsló mellkasára. Bordák reccsentek és csontszilánkok repültek szerteszét. Erre a csontlény akkorát bődült, hogy az egész csarnok beleremegett. Mordonc kezében faforgácsokká esett szét a lant. A csontujjak megragadták Nero koponyáját, s kék szikrák kezdtek el sisteregni a katona feje körül. Nero kezei lehanyatlottak, s eldőlt, mint egy zsák. Yula pedig, ki mindeddig Nero mögött állt, ott találta magát szemben az eleven borzalommal. Felordított, ahogy a csontüregek fénylő pontjai őt nézték, s ina szakadtából elkezdett futni.

Yarmbaur két kézzel kapott a továbbra is csimpaszkodó Wark felé. Egy satu erejével ragadta meg és egy karlendítéssel a földre hajította. Wark teste nyekkent egyet, és nem mozdult többet. Yula ekkor már üvöltött, mint a fába szorult féreg, miközben elrohant a hangszere maradványait szemlélő Mordonc mellett. Már épp a kijárathoz ért volna, amikor Yarmbaur rontó igéje az ő testét is legyőzte, s futtában terült el a földön, mint egy túlméretezett béka.

Az üres szemüregek Mordoncra vetültek. A bárd elszántan viszonozta a halálon túli pillantást. Ám legnagyobb iszonyatára Yarmbaur intésére Kay tápászkodott föl, s tudattalan zombiként megindult, hogy végezzen vele. Tudta, egy kipróbált tisztogató ellen nincs esélye. A szörny csikorogva kacagott.

Ezt követően Wark állt fel, és indult meg lassú mozdulatokkal a lény felé. Mordonc térdre roskadt. Ha minden társából értelem nélküli szörnyet csinál, akkor nincs esélye. Wark odaért a holt mágushoz. A Yarmbaur szinte csodálkozva emelte rá a koponyáját. Vajon miféle borzalmas rituálé fog most következni?

Wark kezében valami aranylón fénylett. Az orrkarika, amit Yula adott neki! A csontváz tekintette villant egyet, kezeivel csapkodni kezdett, mintha valami rossz emléket akarna elhessegetni magától, majd a szemében pislákoló fény kialudt, s szánalmas csontkupacként hullott össze. Ezzel a Kay testét mozgató mágia is elillant, s a tisztogató újra az ájulás ködébe zuhant.

- De hát... De hát én azt hittem, téged is feltámasztott a bitang szörny! - hebegte Mordonc csodálkozva.

- Ugyan már! Ez csak egy ostoba élőholt! - Wark szembefordult vele. Tele volt zúzódásokkal. Ott, ahol a csontkarmok megragadták, vérző sebek tátongtak. - Nem volt nehéz túljárni az eszén.

- Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom, amiért oly cudarul bántunk veled. S ezt most valamennyiünk nevében mondom: ne haragudj!

- Ugyan már! - legyintett Wark. - Szóra sem érdemes. Csak azt tanuljátok meg, hogy senkit sem a klánja vagy a szövetsége, hanem a személyes értékei alapján kell megítélni! Ne ítélj, hogy ne ítéltess! S most talpra, kedves bárdom! Pofozzuk életre a többieket! A vén mumus eltávozott! De a kincseit nem vitte magával! - mondta, s ravaszul a csodálkozó bárd szemébe kacsintott.

- Eddig tart a história. Forgassátok az imént hallott szavakat okosan, bölcsen, miként csillag ragyog az égen! Mert minden tudásra szükségetek lesz, ha le akarjátok győzni a pártütőket. Mint ahogy az olyan hatalmas és veszedelmes lényeket, mint amilyen Yarmbaur, szintén csak összefogással lehet legyőzni.

Fel hát győzelemre, testvéreim! Forrjunk egységbe e szent küldetés kapcsán! Mutassunk öklöt a halálnak, s hirdessük gúzsbakötött kézzel, merész szavakkal, forrongó vérrel, hogy életünket, azt elvehetik, de a becsületünket, azt soha!

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Istenek ítélete (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2004. szeptember 28. 10:51:10

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma