Kocsma blues (Káosz Galaktika novella)Itt ülök egy újabb bolygó újabb kocsmájában. Ismeretlen arcok, ismeretlen italok. Messzire szakadtam arról a holdról, melyet annak idején otthonomnak neveztem. Oly messze, hogy hiába néznék ki az ablakon még csak fényét sem látnám. A doktor azt mondja, hogy ez csupán múló apátia roham, amelyet a Napkereszt Egyház ajándéka vált ki. Azt mondja, elmúlik majd és újból az a kapitány leszek, akihez valamennyien elszerződtek. Meghagyom őket ebben a hitben, így legalább később jön el a lázadás ideje. Mert én tudom, hogy már soha nem leszek az, aki voltam. Régen érzelgős marhának neveztem volna azt, olyasmiket tesz, mint én. Még a koldusnak is vetettem pár fontnyit... szegény, azóta már biztos elvágták érte a torkát.
Körülnézek a kantinban és látom, ahogy mindenki kerüli a tekintetemet. Mintha csak a vízfertőzés járna a nyomomban. Mintha én lennék, aki az űrpestist behozta erre a bolygóra. Irigyelnek, mert fémegzoszkeletonom, mely egyben harci űrruha is megvéd attól, amitől nekik mindennap rettegniük kell. Tudják, hogy nem vagyok ennek a planétának szülötte... s én tudom, soha nem is gondolnának rám úgy, mint közülük valóra.
Szabad Kapitány vagyok.
Végiggondolom a hajónapló bejegyzéseit. Halálos Fekete Lyukak! Milyen irtóztatóan nehéz kezdet volt. Űrharcok, kereskedelem, rejtelmes roncsok... melyekben néha felismerni véltem sorstársaim hajóját. Aztán az újra-találkozások, ahol az újraklónozott barátnak barát helyett újból egy ismeretlen idegen voltam. Soha nem akartam, hogy leklónozzanak. Kikötők, csapszékek, csempészek. Soha nem találkoztam kétszer ugyanazzal. Csupán egy félévig voltam távol attól a pocsolyától, amit valaha otthonomnak neveztem, és mire visszaértem... csak egy zargbombák szárította porgolyót találtam az űr végtelenjében. Azt hiszem, akkor kezdődött el. Akkor kezdtem el emészteni magam először. Ahogy csöndesen odaszóltam a pilótámnak, hogy menjük a másik holdra... hisz nem mindegy? Akkor jöttem rá, hogy az otthonom és a halál között mindig is csak egy durmacél fal jelenti majd a különbséget. Elmenekültem a rémálom elől, melyet szülő szektorom jelentett. Azt hittem, hogy a vegyes népek jelentette forgatag majd nyugtatóan hat rám. Tévedtem.
Azóta is keresem azt a bolygót, azt a tengert, melyet egyszer az otthonomnak nevezhetek, de rettegek tőle, hogy csak egy álom az, amit kergetek. De igazán nem ez tesz otthontalanná, igaz vándorrá... hanem az a tény, hogy a Birodalom káoszának mocskából született meg a fajtám. Soha azelőtt, hogy feltűntek volna az idegen hajók, nem léteztek Szabad Kapitányok. S ezzel a megdöbbentő ténnyel együtt újabb gondolataim fogannak. Soha még a Birodalom történetében nem volt ilyen laza a társadalom kasztrendszere. Mikor azt kell látnom, hogy a boly-elme irányította inszektoidok között nem egy olyan hajó szakadt el otthonától, ahol is nem a hajó jelenti a bolyt. Mikor arra kell felfigyelnem, hogy cápa hajók nem a család történelme és a születési előjogok diktálta kasztrendszer alapján gyűlnek uszonyba... akkor csak egy magyarázatot találok. S nem tölti el szívemet örömmel ennek a megállapításnak a ténye. Társadalmunk roskadozik. S valamennyien társadalmon kívülivé váltunk. Nincs az a planéta a világegyetemben, amelyik vállalná, hogy bármelyikünk is letelepedjen ott. Rettegnek attól, amit megtestesítünk. Az idegen hajók blokádját. A bombázásokat. A kalózokat. Talán azt gondolják, hogy ha nem hallanak mások bajairól, akkor azok elkerülik őket. Egy hír sem terjedt el olyan gyorsan, mint a Klamath rendszer második planétájának esete. A zargok blokádot akartak képezni körülötte, s mikor látták, hogy csak egy egyszerű nomád kultúrát pusztítanának el, odébbálltak a magát erősnek tituláló első bolygóra. Egy ember barátom - soha nem gondoltam volna, hogy ilyet mondok egy csúszómászóra - azt mondja, hogy a Szabad Kapitányok jelentik azt a plussz erőt, amely segít majd kitolni a Birodalomnak szekerét a kátyúból. Mikor meghallottam, akkor csak bölcsen bólogattam... de azóta megnéztem egy ember lakta bolygó könyvtárát, hogy mi is az a kátyú és szekér, és mégis hogyan is érthette ezt. Igazat kellett adnom neki. De mi lesz velünk, ha a kátyú már a múlté, ha a szekér nélkülünk is tovább tud menni. Mi lesz, ha feleslegessé válunk.
Minő megdöbbenéssel láttam meg egyszer magának a Császárnak arcát kapitányi posztom képernyőjén. Arról beszélt, hogy a Birodalom soha nem látott veszedelemmel néz szembe. Teljes Naprendszerek katasztrófájáról beszélt. S ekkor már tudtam, közel a vég. S ha előbb nem is a Birodalom, hanem saját tudatom adja majd meg magát.
Egyesek arról beszélnek, hogy a Napkereszt a menekvés egyetlen esélye. Kolonizációs tevékenységükkel fény gyújtottak a reménytelenség sötétjében. De azok, kik ezt szavalják, elfelejtenek pár apróságot. Elfelejtik, hogy az újrakolonizált bolygók a Napkereszt tulajdonába kerültek. Hogy ott nem a Birodalomhoz, hanem a Napkereszthez folyik be az összes adó. Mondják, csak az egyháznak van rá esélye, hogy összefogja az egymással marakodó fajokat. Vajon már csak ez az egy lehetősége maradt a Birodalomnak?
Láttam már hithű cápát, láttam már profitéhes cerebritát, önfeláldozó embert és vegetáriánus karnoplantuszt. De amit a Napkereszt akar, az lesz a legnagyobb csoda, amit valaha is elképzelni tudtam. Remélem, sikerül elérniük azt, amit minden kikötőben hirdetnek szónokaik. Amit minden Vid-Com reklámjukban - ha kézzelfoghatóan nem is, de szemeink számára láthatóan - megtapasztalhatunk. Remélem, igazuk lesz, s majd én is láthatom ezt a szebb jövőt. S mielőtt bárki is a Napkereszt propagandistájának, lefizetett hirdetőjének tartana, hozzáfűznék még valamit. Remélem... de nem hiszem, hogy ez az álom megvalósul, hogy egyáltalán megvalósulhat.
Gyakran hallom viszont a kikötőkben, hogy a Szabad Kapitányok felelősek a fajutálat feléledéséért. Megdöbbenéssel hallom ezeket a szólamokat. Még egyetlen Szabad Kapitányról sem hallottam, aki nem vállalt volna el egy kereskedelmi avagy vadászati megbízatást, mert azt egy számára gyűlölt faj tagja adta számára. Sokkal inkább hiszem, hogy a nem csak emberi tulajdonságot, az irigységet hibáztathatjuk. Senki nem tehet róla, hogy annak született, ami. Egyszerűen badarságnak tartom az effajta megkülönböztetést. Én éppannyira örülök, ha egy "süvegfejű cerebrita" vagy egy "csak szurkálódni képes karnoplamktusz" hajó jön a segítségemre, és ment meg a robbanásveszélytől.
Na szedelőzködjünk, eddig is csak a veszett hírnevemnek volt köszönhető, hogy nem dobatott ki a kocsmáros, mert csak egyszer rendeltem.
Irány a hajó.
Vár egy újabb ismeretlen kikötő, vár egy újabb ismeretlen kantin, vár egy újabb ismeretlen agy-égető egzotikum. Csak felejteni tudnék, csak felejteni tudnék.
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 22 szavazat alapján 6.0)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Búcsú (Káosz Galaktika novella). Létrehozás: 2004. május 3. 15:08:00 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09 | Nyomtatási forma |
|