Interjú Ian Watson-nal

- Olvastam rövid önéletrajzodban, hogy meghatározó volt számodra gyerekként egy sárga, műanyag struccal való találkozás és Jon J. Deegan írásai.

- Amikor iskolás voltam, a szülővárosomban az egyetlen különleges dolog egy kicsi, műanyag strucc volt, amely egy kirakatban állt. A strucc egy üveg vízbe bólogatott, rajta kívül minden olyan szokványos és szürke volt.

Évekkel később, amikor megírtam - gyerekkoromat megidézve - a The Fire Worm (Tűzféreg) című SF horrort, a szülővárosom légkörét érdekfeszítővé és bizarrá varázsoltam. A horror komor, beteges szépséget adott, más megvilágításba helyezte a Tyne-parti várost. Mikor gyerek voltam, kevés ösztönző erőt tudott adni, ezért is voltak rám akkora hatással a tudományos-fantasztikus könyvek, amelyeket a helyi könyvesboltban fedeztem fel. Jon. J. Deegan nem nevezhető éppen világklasszisnak, SF regénye, egy ponyva, az Antro the Life-Giver (Antro, az életadó) - amelyet mára teljesen elfelejtettek - felkorbácsolta a fantáziámat.

Később a könyvtárban rátaláltam az aranykor SF regényeire, olyan meghatározó szerzőktől olvastam, mint Van Vogt, aki rendkívüli szellemi képességekről írt. Még ma is érdekel a téma, foglalkoztat a megváltozott tudatállapot. Dédelgettem magamban az ötletet, hogy egyszer "mainstream" fikciót fogok írni, azonban ahogy egyszerre megváltozott az életem, egyből belemerültem a fantasztikumba.

- Utad az Oxford Egyetemről Kelet-Afrikába vezetett. Mennyire volt más az a világ?

- Kelet-Afrika fontos számomra, mivel ez volt az első alkalom az életemben, amikor egy, a nyugatitól teljesen eltérő kultúrával szembekerültem. Az afrikaiak világszemlélete eltérő, másképp látják a teret, az időt és a létezést. Ha az ember fel akarna derítenie egy idegen civilizációt, jó előtanulmány lehet más földi kultúrák megismerése. Abban az időben Tanzániában kulturális nihil volt, szemben Nyugat-Afrikával, ahol virágzott a művészet.

Szerettem Tanzániát, de kevéssé tudta megmozgatni a fantáziámat. Persze azért voltak izgalmas pillanatok, mint például, amikor egy bozóttűzön autóztam keresztül, és abban reménykedtem, hogy a hőség nem forrósítja át túlságosan a benzintankot. Egyszer pedig találkoztam egy rossz hangulatban lévő elefánttal, és egy ízben, miközben a korallszirtet csodáltam, elúszott alattam egy mérges rája.

- Aztán Japánban utaztál. Azt írtad abban a bizonyos önéletrajzban, hogy a keleti ország alapjaiban megváltoztatta a gondolkodásodat.

- Japánban kezdtem fantasztikus novellákat írni, ez amolyan lélektani túlélési stratégia volt. Úgy tűnt, nagyon kevés kapcsolat van a között, amit oktattam, azaz Shakespeare és mások művei, valamint Tokió között. Tokió a technológiai vívmányaival, a vibrálással elővetítette a 21. századot, mindazt, amit az SF írók előre megjósoltak.

Japán ösztönzött arra, hogy komolyan vegyem a tudományos-fantasztikumot, és magam is írni kezdjek. A nagyváros mellett színpompájukkal, furcsaságaikkal lenyűgöztek a sintoista szentélyek, emlékeszem egyre Nagoyából, amit a hímtag dicséretére emeltek.

- Mielőtt megjelent volna az első SF regényed, írtál egy különös könyvet, a The Woman Factoryt (Nőgyár). Igaz az, hogy mindezidáig csak franciául jelent meg?

- A Nőgyár fantasztikummal átszőtt erotikus szatíra volt a rendelésre készülő kéjhölgyekről. Japán ihlette a témát. Átírtam, miután Franciaországban megjelent és két éve csodálatos kiadásban Japánban is napvilágot látott, nagy siker lett és még a "Japán Hugo-díjra" is jelölték. Ha el akarod olvasni, meg kell tanulnod Japánul! Persze talán nem éri meg a fáradságot, hiszen a Japánok hosszú évekig tanulnak olvasni. De talán majd csak megjelenik angolul is, vagy talán magyarul - rendkívül izgalmas lenne, hiszen a magyarokon kívül a világ nagy része még mindig nem tudná elolvasni. (nevet)

- Az Embedding című regényed 1973-ban jelent, három évvel később pedig megírtad a The Jonah Kitet, mindkettővel számos díjat nyertél. 1976-ban aztán úgy döntöttél, otthagyod egyetemi állásodat, és szabadúszó íróként folytatod.

- Abban az időben nagyon kevés brit SF író merte vállalni a szabadúszó életmódot. Persze arányosan mindig is több brit szerző élt csupán az írásból, mint amerikai. Akkoriban a jövőről, tudományos-fantasztikumról tartottam előadásokat egy művészeti egyetemen, a kollégáim mind azt mondták, őrült vagyok, amiért feladom az állásomat, de hát fiatal voltam, elszánt és magabiztos.

Végül úgy alakult, hogy a nyolcvanas évek végéig adósságban éltem, egészen addig, amíg Stanley Kubrickkal nem találkoztam. Ha azonban dolgoznom kellett volna, nem lett volna időm megírni mindazokat a regényeket és novellákat, amelyeket szerettem volna. Viszonylag szegény voltam - de sörre mindig futotta. Kivéve azt az időszakot, amikor úgy határoztam, hogy saját sörfőzdét nyitok... nagy hiba volt. (nevet).

- A nyolcvanas években a feleségeddel vidékre költöztetek, Moreton Pinkeybe. Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?

- A szocialista Tanzánia öntötte végső formába a politikai világlátásomat. Persze nagy hatással volt rám is a hatvanas évek kulturális forradalma, a szex, a drogok, a rock'n'roll és a fennálló hatalmi rendszer elleni mozgalmak.

Miután 1970-ben visszatértem Oxfordba, beléptem az egyik trockista pártba, hogy hirdessem a világforradalmat (talán nem volt éppen a legjobb ötlet, ha most az Al-Kaidára gondolok). Nagy-Britanniában számos trockista szervezet létezett akkoriban, és mind egymás ellen dolgozott. Az ideológia és a szlogenek elvakították őket. Mikor a nagyvárosból, Oxfordból vidékre költöztem, felfigyeltem az Angliában létesített amerikai bázisokra és a harmadik világháborús készülődésre. Csatlakoztam a CND-hez, amely a nukleáris lefegyverezésért küzdött, és egyidejűleg beléptem a Munkáspártba, amely a meglehetősen konzervatív vidéki térségben képviselőként indított a választásokon. Tudtam, hogy nem fognak megválasztani (szerencsére, mivel a politizálással járó bürokrácia halálosan untatott), de legalább volt végre az ellenzéknek egy jelöltje, akire - a változatosság kedvéért - szavazni lehetett. A szavazatok harmadát megszereztem.

- Meglehetősen sok témában írtál: jelent meg tudományos-fantasztikus, fantasy, horror regényed és írtál néhány történetet a Warhammer című játékhoz is. Kísérletező vagy?

- Szívesen kísérletezem többféle dologgal, más utakkal. Az elmúlt néhány évben például költő lett belőlem (első verseskötetem, A szótárszerkesztő szerelmes éneke nemrég jelent meg). Bizonyos értelemben hagyományos mesemondó vagyok, már legalábbis, ami az elbeszélés szerkezetét illeti, de szeretek különös, mások által még el nem mondott, szokatlan történeteket megírni.

Eredetileg a pénzért kezdtem Warhammer regényeket írni, azonban ahogy egyre inkább belebonyolódtam, rendkívül szórakoztatónak találtam a Warhammer világának bizarr, színpompás gótikus őrületét. Az írásnak örömöt kell okoznia. Az írás során az ember összekuszálja a dolgokat, aztán rendet tesz, hogy az olvasók más színben lássák a világot.

- Amikor a nyáron Magyarországon jártál, Salgótarjánban, a HungaroConon valaki a hallgatóságból az LSD-ről kérdezett. Magyarországon napjainkban a kábítószer igen felkapott és politikával átszőtt téma. Íróként mi a véleményed és a tapasztalatod a tudatmódosító szerekről?

- Ahogy már mondtam, mindig is érdekelt a megváltozott, megváltoztatott tudatállapot. Iskolásként a legelső megjelent írásaim egyike egy kertészeti magazinnak adott cikk volt, amelyben leírtam, hogyan kell a meszkalint tartalmazó peyotl kaktuszt nevelgetni. A hetvenes évek kezdetén úgy egy tucatszor kipróbáltam az LSD-t, a szer sok mindent elárult számomra az emberi érzékelésről, tudatról. Attól kezdve nem érdekelt a marihuána; az ember tompa és ostoba lesz tőle. Egyébként genetikailag sörre (és borra) vagyok programozva, nagybátyám, a család feketebáránya, iszákos tengerész volt.

Harminc éve nem használtam hallucinogént - az LSD egy egész napot elvesz az ember életéből! Azonban az ezen a téren megszerzett tapasztalatok fontosak a számomra, értelmi és érzelmi téren is, beleszőttem a regényeimbe is, különösen az Embeddingbe.

Később felkeltette az érdeklődésemet az abszint, bár előfordult, hogy miközben a megfelelő rituáléval elkészítettem egy teáskanálon a kockacukrot, meggyújtottam és néztem, ahogy a zöld láng elemészti a cukrot, felgyújtottam a papucsomat - vigyázni kell vele. Egyébként a boltban kapható változat meglehetősen keveset tartalmaz az Artemisia Absinthia növény kivonatából, a tujonból. Ez csalás! Érdekes volt nézni Johnny Deppet A pokolból című filmben, mikor ópiumot csöpögtetett a tiszta abszintba. Döbbenetesen felpörgette. Napjaink kábítószerei, a heroin és társai, gonosz dolgok, a kizsákmányolás eszközei. Talán úgy is definiálható a Homo Sapiens, mint a kábítószer-használó állat, az állatvilágban persze vannak kivételek, az elefánt és néhány más állat, szívesen fogyasztanak erjedt gyümölcsöket, hogy jó kedvre derüljenek.

A kábítószer, véleményem szerint, a "magasabb helyiértékű" bitet kell, hogy jelentse, kitágítja a tudatot, nem tesz tönkre, nem tesz a rabszolgájává, mint például a heroin. De kíváncsian várom, mit találnak ki a jövő vegyészei.

Egyébként egyetlen olyan kábítószer van, amelynek a hatása alatt írni tudok, ez pedig a koffein. Nincs szükségem semmiféle mesterséges serkentőszerre a képzelőerőm fokozásához, és még a Warhammer 40K könyvek írása közben sem használtam ilyesmit.

- Sok sikeres regény és novella után, a kilencvenes évek elején találkoztál Stanley Kubrickkal, megírtad neki a Mesterséges Értelem című film forgatókönyvét. Kubrick nagyon különös ember volt, milyen volt vele együtt dolgozni?

- Kedveltem Stanleyt, mint embert, ezért is tudtam vele ennyi ideig együtt dolgozni. Perfekcionizmusa rögeszmévé vált, ha az ember nem törekedett arra, hogy megőrizze a saját egyéniségét, Stanley felemésztette. Ha pedig ez megtörtént, az illető nem volt többé Stanley hasznára.

Például mondtam Stanleynek, ennyi és ennyi órát szeretnék vele együtt dolgozni, hétvégén pihenni szeretnék, és sörre van szükségem, mielőtt belemerülünk a dolgokba, mivel sör nélkül az ötletelés során nem forognak olajozottan a kerekek. Persze megpróbált huszonnégyórán keresztül dolgoztatni, de mindez csak azt eredményezte, hogy az idő nagy részében a szakszervezetekről viccelődtünk.

Azok, akik túlságosan csodálták vagy éppen pénzt akartak Stanleytől, képtelenek voltak eredményesen együttdolgozni vele. Magam úgy fogtam fel az egészet, mint valami szürreális komédiát, és utólag ez egészséges hozzáállásnak bizonyult. Azért szerződtetett, hogy "kineveljem" az ötleteit, átrágjuk és megbeszéljük mindazt, ami a fejéből hirtelen kipattant. Olyan voltam, mint valami sámán, akinek ki kellett találnia, mit akar Stanley, mert bizony sokszor nem tudta megfogalmazni egészen pontosan az elképzeléseit.

- Elégedett vagy a filmmel magával? Arra gondolok, hogy az íróknak gyakran nincs befolyásuk arra nézve, miként álmodják művüket vászonra a producerek és a rendező.

- Szeretem a filmet, kivéve talán a Doktor Tudor információs szentélyét megjelenítő képsorokat, az nagyon Disneysre sikeredett. Kubrick mindvégig Spielberget szerette volna látni a rendezői székben, mivel a mozinak végig fent kellett tartania a tündérmeseszerű légkört, és, valljuk be, ki más lett volna képes ezt ennyire jól visszaadni? Spielberg Kubrick szellemében forgatta le a filmet, ugyanazokat a módszereket alkalmazta. Az utolsó 20 perc pedig, amelyről sok kritikus úgy gondolja, eltér Kubrick eredeti elképzelésétől, pontosan fedi a forgatókönyvet. Úgy írtam meg Stanleynek, ahogy ő elgondolta, és Spielberg mindenben követte az utasításainkat. Spielberg a "húscirkusz" könyörtelen képeit tette hozzá, mivel úgy érezte, több akcióra van szükség. Egyébként nem találkoztam Spielberggel az A.I. készítése során, erre nem volt szükség.

- Úgy tudom, több regényed is meg fog jelenni hamarosan magyarul.

- Igen, a The Flies of Memory biztosan, méghozzá a jövőre induló Átjáró könyvsorozatban. Más könyvek is, ebben egészen biztos vagyok, de nem akarok felelőtlen ígéreteket tenni.

- Mivel töltöd a szabadidődet, amikor nem írsz?

- Nos, lássuk csak. Hetente egyszer ping-pongozni szoktam, egészen komolyan űzöm ezt a sportot, után elmegyek a helyi pubba, hogy helyrebillenjen a folyadékháztartásom. Minden héten járok edzésre, két órát tornázom és súlyzózom gépekkel. Kertészkedem. Recepteket alkotok és meg is főzöm őket, már ha ezt lehet főzésnek nevezni. Cigarettát sodrok. Bámulok a messzeségbe és töprengek. Rengeteg időt töltök a beérkező e-mailek megválaszolásával, és jó párat magam indítok útnak, ilyenkor előfordul, hogy belejövök az írásba. Húsz éve Moreton Pinkey polgármesteri hivatalának jegyzője vagyok, politika helyett azonban szociális és kulturális ügyekkel foglalkozom. Szeretem az olasz stílusú eszpresszókat. Szeretek vásárolni. Szinte mindent elolvasok, bár sokkal lassabban haladok előre, mint kellene, mivel olykor elkalandozik a figyelmem, vagy jegyzeteket készítek.

Nemrég elfeledkeztem a tévéről, ezért felhalmozódtak a videokazetták, amiket meg kellene néznem. Spanyolul tanulok. Általában vörös bort és erős barna sört iszom. Néha keresem Poppyt, a fekete cicámat, néha meg ő keresi saját magát. A lányommal és a barátjával moziba szoktunk járunk, legutóbb a Tomb Raider második részét láttuk (nem érdemes megnézni) és a Hulkot (ezt viszont érdemes). Zenét szoktam hallgatni, a spektrum Kraftwertől a klasszikusokig terjed. Néha vezényelni is szoktam otthon, de mivel fogalmam sincs, hogy kell, ez néha átmegy tornába. Szinte sosem álmodok azokkal az emberekkel, akiket ismerek, de olyan figurákkal igen, akikkel különös dolgok történnek - nyomozások, kémtörténetek.

- Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

- A jövő kiszámíthatatlan, a nagy tervek képzelgések csupán, illúziók. De remélem, hamarosan megjelenik a következő novelláskötetem, amely (azt hiszem) tizenegyedik lesz a sorban. Jelenleg novellákat és verseket írok, bár már el kellene kezdenem végre egy regényt. A legutóbbi könyvem, a Mockymen nevetségesen hosszú ideig várt kiadásra, kiadói problémák miatt, és csak most, öt évvel a befejezése után jelent meg Amerikában.

A következő regénnyel nem akartam megvárni a Mockymen kiadását, azonban a feleségem évekig betegeskedett, aztán 2001 áprilisában végül meghalt tüdőtágulásban. Végig mellette voltam, ápoltam. Nagyon nehéz időszak volt, sokat kivett belőlem és képtelen voltam írni. Bizonyos értelemben azóta regenerálódom, lassan megint a régi önmagam vagyok.

- Köszönöm az interjút és remélem, a magyar olvasók hamarosan kézbe vehetik a könyveidet itthon is. Várunk szeretettel az őszi Átjáró Napra.

- Ott leszek! És mondd meg a magyar rajongóknak, hozzám bárki odajöhet beszélgetni, nem vagyok Sötét Lord.