Az elátkozott király (Ősök Városa novella)

"A történet, amit elmesélek, a réges-régi múltban játszódik. Akkor, mikor a galetkik még nem ismerték az összefogást, s részekre szakadva, állandó háborúk és viszályok közt éltek. Hallgassátok hát az elátkozott király történetét..."

Mikor a hegyek még ismeretlen barlangok labirintusai voltak, ahol minden sarokban gyilkos szörnyek lapultak, mikor a galetkik még nem heverték ki a Felszín elvesztését, és szüntelen háborúztak egymással, mikor a hegyek szintjei még nem különültek el egymástól, s az ingatag királyok próbálták hatalmukat minél több csarnokra és galetkire kiterjeszteni, jött el az ideje, hogy a galetkik egyre mohóbban kezdtek áhítozni a Béke iránt. Bölcs bárdjaink nyomán terjedt el a legendája annak, miképpen próbálta ezt meg Sziklamélyszinten az ősi korokban Érckarmú Korald.

Sziklamélyszint, ez a mesékbe és legendákba burkolózó, távoli barlangrendszer nagy napokat élt át akkoriban. Még elevenen élt a galetkik emlékezetében a Nagy Vész, mely kis híján romba döntötte egykor virágzó birodalmukat. Ez nem volt más, mint a Sziklamélyszinten megszámlálhatatlanul hosszú idő óta dúló háború. Szövetségek keletkeztek és hulltak szét, önjelölt uralkodók emelkedtek ki a csaták sűrejéből, hogy aztán az idő árja elnyelje őket, s a sanyarú helyzet közben semmi sem változott. A félelem állandó lakójává vált a szíveknek, s olybá tűnt, a galetki nép átka az idők végéig kísérteni fog.

Ám mint minden rossznak, ennek is vége szakadt egyszer. Volt ugyanis néhány éltesebb öreg, akik sokat tapasztaltak életük folyamán, s az egy-egy törzs képviseletében összehívott királyokkal az újév kezdetének napján összeültek, hogy az első holdhónap során a viszálykodás sebeire orvosságot találjanak. A megoldást csakis az jelenthette, ha a királyok meghajtják nyakas fejeiket, s elismerik egyesített seregeik Kapitányának egyiküket. A bölcs öregek minden hatalmukkal azon voltak, hogy a további vérontást megelőzendő jelöljék ki a legerősebb királyt erre a megtiszteltetésre, hogy beköszöntsön végre a Béke uralma.

A jelenlevő királyok mind buzgón helyeselték a kezdeményezést, hisz népüket időtlen idők óta gyötörte a Nagy Vész. A papok naphosszat imádkoztak, kérték az Isteneket, adjanak nekik jelet a Kiválasztottról. Mert az egymás felé gyanakvón sandító, vérben forgó szemű galetki kiskirályoktól semmi jót sem remélhettek. Az éltes öregek is tudták jól: ha most nem jutnak dűlőre, a heves, karmaikkal hadonászó királyocskák, kik most egymásra csak a szájukat tátják, s az őket sújtó nyomorúságos állapotra a saját tehetetlenségükkel szolgáltatnak okot, örömest gyújtják fel a másik barlangját, hogy a pusztulás lángjaitól megigézve gyönyörködjenek benne. S ha egy kicsit melegedhetnek tüzénél, hát annál jobb! "Nem! Ezt semmiképp sem lehet hagyni!" - szögezték le határozottan. De a napok kérlelhetetlenül követték egymást, s közeledett a holdhónap vége.

Volt a várakozó kiskirályok között egy, ki Érckarmú Koraldnak nevezte magát. Hamar megérezte a lehetőséget és a bölcsek határozatlanságát, s míg a többiek vitáztak, csapatait a gyűlés közelébe rendelte. Nagy volt ő, alakja délceg, s messze zengték dicsőségét a hegymély dalnokai. Kiváló katona hírében állott, számos győzelemmel és alávetett szolgával a tarsolyában. Ez talán vezérségét alapozhatta volna meg. Ám a Sziklamélyszintet átfogó, egyesített ármádia vezetése megfontoltságot, s éles elmét is kívánt, melyekkel a gőgös makacsságáról híres, vad vágyai által uralt Korald sohasem rendelkezett. Ez pedig alkalmatlanná tette bármiféle olyan címre, ami nem kevés bölcsességet kívánt, s amibe nála sokkal tapasztaltabbak és körmönfontabbak is belebuktak már.

Ám a sors útjai a legváratlanabb megoldásokhoz vezetnek. Kérlelhetetlenül közeledett ugyanis a gyűlés végnapja, a megegyezésre való legcsekélyebb remény nélkül. A királyok köré sereglett nép között kitört a pánik. Őrült szónokok tüzelték őket, s világvégét jósoltak. Az indulatok a forrpontra jutottak.

Ekkor villantotta meg legendás karmait Korald, s éktelen bődüléssel magasodott alakja a királyok és a papok fölé. Ó, hogy nem átallotta a tanácsadói által belesulykolt hazugságokat a magáévá tenni! Felemelt fejjel kiáltotta ki magát az Istenek küldöttének, s ilyformán formált jogot a Kapitány címére. S az események dagadó árját elterelni már nem volt mód: ha egyszer a nyers erőszak elszabadul, haragja rettenetes! Mert azon jelenlévők, kik megelégelve a dolgot, a mindenséget elátkozva el akarták hagyni a gyűlést, csakhamar szembetalálták magukat Korald felsorakozott és elszánt arcú katonáival. A királyok így csakhamar azon kapták magukat, hogy egyre-másra éljenzik a Küldöttet, s egymást túllicitálva borulnak lábai elé, hogy hűséget fogadjanak neki. A félelem bizony nagy úr!

Ám a megrázó esemény csak most következett: Érckarmú Korald ugyanis a vének előtt kérte nőül Hegymélyi Hajnalharmatot, az egyik legerősebb király leányát. Erre a kérésre az adott helyzetben nem lehetett nemet mondani! Ilymódon került Korald hatalmába a legnagyobb akkor ismert haderő.

Mert mondok én mást is. Ahogy a papok éltették a nemes férfiú erényeit, egyre többekben erősödött meg a hit: hátha tényleg ő hoz a galetkikre megváltást! Akik ott voltak, még sokáig beleremegtek, ha visszagondoltak arra az ünnepélyes pillanatra, mikor a morajló tömegek sűrejében kíváncsi, elszánt és reménykedő tekintetek tüzében nagy Korald vezér délcegen mérte végig a tömeget, s karmait meresztgetve esküdött a nép szolgálatára. Ám hangját hamarost elnyelte az ezrek meg ezrek torkából felszakadó üvöltés. Akkor kétségbevonhatatlannak tűnt, hogy ő lesz a nép harcosa.

Megválasztatott hát a Kapitány, ki jelentős sereget toborozva magának minden eddiginél nagyobb esélyekkel vágott neki annak, hogy uralmát megszilárdítsa, s elhozza Sziklamélyszint népe számára a várva várt Békét.

Az Istenek Korald karmainak kedveztek, s a féktelen hadúr kemény csapásai alatt egyre törtek meg az ellenállók. Katonái sokat morogtak amiatt, hogy galetkik ellen kell harcolniuk. Sokan inkább a torzszülöttek ellen vonultak volna, de még többen gondoltak engesztelhetetlen elszántsággal az Ellenségre, aki erővel vette el otthonaikat, s földönfutókká alázta le a galetki népet. Igen, még élénken élt a szívekben a Felszín legendája, s a régi dicsőség fénye bizony nem fakult a sötét barlangok homályában sem.

A hatalmas ármádia egyre több barlangot hódított meg, s egyre másra hajoltak meg az új Kapitány előtt a nyakasabb ellenállók is. Korald látszólag kegyesen fogadta hűségüket, de kegyetlen természete már ekkor kiütközött. Hisz mikor az uralmával dacolók megkérdőjelezték sokszor értelmetlen áldozatokkal járó vérontásait, a lázadókat harcosaival kergettette szét. A kételkedő kiskirályokat pedig a tanácsadói nyerték meg az ügynek csengő aranyaikkal. Akinek pedig az erszény nem fogta be a száját, azok rejtélyes körülmények között hagyták el a Kapitány táborát, s többé színüket sem látták.

Közben eljutottak a Kapitány fülébe harcosainak álmai, s tanácsadóinak mézízű szavait hallgatva egyre inkább kezdte eszét venni rajta a gőg és a hit, hogy megadja nekik azt, amit kérnek...

Így ért hát véget a Nagy Vész Sziklamélyszinten. A Béke beköszöntével a győzedelmes, diadalittas sereg örömmámorában a féktelen, szilaj Koraldot a Csarnokok Urának kiáltotta ki. Az öregeket meglepte a hír, és sok törzsi király is felháborodott ezen az ostobaságon - mert hát Korald Kapitányként végül is alkalmasnak bizonyult arra, hogy a széthúzó seregeket vezesse, de nem uralkodásra termett. Jobban hajlott volna a koronás fők akaratához egy megfontoltabb férfiú. Ám az őrjöngő üdvrivalgás és a diadal megszédítette magukat a kiskirályok harcosait is, s a tulajdon népük akaratával szemben egyikük sem dacolhatott. Így hát tehetetlen kavicsokként sodródtak a rohanó ár módjára dagadó éljenzéssel. A lelkesedés magával ragadta a dolgozókat, s magukat az Istenek követeit, a papokat is, akik a Békének felszentelt templomban kenték fel az újdonsült Csarnokok Urát, s tették fejére az ezzel járó koszorút. Bah! Sok minden történhetett volna másképp, ha az a pár száraz kóró nem éktelenkedik akkor és ott azon a fejen! Ám a szerencse vaknak bizonyult, s Sziklamélyszint élére emelte a Kiválasztottat. A papok az Ősök áldását kérték, hisz szemlátomást számos égi jel mutatott arra, hogy Korald személyében testesül meg az az újdonsült erő, melyben a Felszín visszafoglalásának lehetőségét látták. Ó, micsoda elvakultság, micsoda pöffeszkedő, ostoba gőg! - de a józan ész figyelmeztető szavát senki sem hallotta. Korald büszke tartása, ünnepélyes fogadalma pedig sokakat megtévesztett:

"Én, Érckarmú Korald, kit az Égiek óvó tekintete kísér, a régi, dicső múlt harcosaként esküszöm, hogy addig nyugvásom nem lesz, míg szeretett népemnek az elfeledett tündérkertet, a napsütötte, füves felszínt vissza nem foglalom, s mintegy koszorúm zálogaként át nem adom. A Sorsom engem úgy segéljen!"

S bár a harcosok üdvrivalgása újra és újra szólásra kényszerítette őt, innentől kezdve békés uralkodásának reménye elenyészet. Az uralmat jelentő koszorúval a fején olyan hatalmat idézett meg, melynek esküvésével a foglyává vált, s a későbbiekben nem kerülhette el sanyarú sorsát.

Történt ugyanis, hogy a nagy ünneplés csúcsán hírvivő érkezett, hogy az egyetlen, még alá nem vetett király, Vasöklű Gorgus és csapata a közelben táborozik. Korald izzó tekintettel meredt trónján a sötét éjszakába, miközben forralt bort kortyolgatott.

"Ne is törődj vele, dicső Korald!" - emelkedett szólásra hű énekmondója, az öreg Gat Ladas, a ‘Megfontolt elme'. - "Tudod, a regös feladata, hogy kobzán szerzett dallal feledtesse a múlt sérelmeit, s ki más adhatna urának igaz tanácsot, ha a gondok háborgó tengerén hánykolódik lelke? - A körülötte álló tanácsadók gyanakvón mérték végig az ősz dalnokot. - Mivégre szolgál a diadal, ha nem arra, hogy a megnyugvás s a béke hírvivője legyen? - folytatta rájuk ügyet sem vetve. - Ez a nap neked szolgál! Vitéz kapitányaid legyőzik a Vasöklű hitevesztett, gyülevész seregeit. Ne kockáztasd sorsod kerekének rosszra fordulását, maradj meg híveid körében, s mi győztesnek mondunk majd Téged! Halld hát meg szavam, Csarnokok újdonsült Ura!"

Korald italtól elborult tekintete végigsiklott a mulatozókon, szakállán végigcsordult a szájából kiömlő bor. S már felháborodottan emelkedtek volna tiltakozásra a késpenge vékony ajkú tanácsosok, mikor a Csarnokok Ura őrült vigyorral kapta koszorúját a karmai hegyére, s azt hevesen rázva elüvöltötte magát:

"Harcra fel! Űzzük ki innen a Vasöklű seregét! Mert nem lesz itt addig béke, míg az utolsó rabló is itt tanyázik szeretett barlangjaink körül! S hol a Csarnokok Urának helye, ha nem a sereg élén?" - szavait a tanácsadók helyeslő morgása kísérte. Gat Ladas csendben meghajolt. "Elrendeltetett." - morogta a bajsza alatt, majd elsietett.

Az ünneplésből így lett aztán borgőzös mészárlás. Mert a bölcsnek cseppet sem nevezhető Korald megrészegült seregét egyenest a Vasöklű kicsiny, de elszánt arcvonalának vezette. Azon az éjszakán sok galetkivér folyt értelmetlenül, az égiek akarata szerint mégis a Vasöklű csapata maradt alul. Bár vitézül küzdött, egy ízben magát az Érckarmút is megsebesítette, de a sáskák módjára rázúduló csapások alatt végül összerogyott. S Korald, a haldokló fölé állván, a legyőzött egykor vaskos szorítású, immáron legalább a halálban megbékélő, finom kézfogásra nyújtott kezét megragadta, s részeges indulatában tőből kitépte.

Ám a várt lelkesedés elmaradt. A Vasöklű vitéz harcos volt. S a néma csendet csak a megcsonkított haldokló vészterhes hörgése törte meg:

"Légy ezerszer átkozott, elvetemült bolond! Kezedbe kaptad néped felemelését, de te azt önző módra magad alá tiportad! Legyen hát! Uralmad napjai e perctől meg vannak számlálva! Az én véremből fakad majd szíved megrontója, s így teljesedik majdan be Végzeted! De hasztalan halálod sem lesz gyógyír sebemre, melyet csak fiaid veszte orvosolhat. Miként te most fölöttem, úgy fognak ők egymás fölött igazságot tenni. Ezzel az én ügyem bosszulva leszen... Várlak...a...a... pok..."

Ám a Csarnokok Urának karmai újra meg újra lecsaptak, vérbe fagyasztva a Vasöklű rekedtes suttogását. A kihűlt csönd egyre súlyosabb teherként nyomta a szemlélők vállát, mígnem kiáltott Korald: "Bort!", s a véres diadal ünneplése következett...

A baj a győzelem utáni hajnalon kezdődött. Hogy az éjszaka mi történt, azt kevesen tudták volna megmondani, hisz tán még nem ültek akkora ünnepet Sziklamélyszinten sohasem, mint a Vasöklű Gorgus felett aratott diadalt követően. S ahogy a kialvatlan, bután pislogó szempárak a Csarnokok Urára szegeződtek, senki sem akart hinni a szemének. Korald ugyanis féltő óvatossággal vezetett maga mellett egy peckesen lépdelő, különös, vörös hajú nőt.

A katonák meglepő morajlása kíséretében indult meg palotája, Cseppkővár felé, az értetlen és méltatlankodó tekintetekre ügyet sem vetve. Ha a tanácsadók nem parancsolják azon nyomban paprikavörös arccal utána a sereget, tán meg se várta volna hű katonáit, kik az imént még a vérüket ontották érte. Persze futótűzként terjedt a hír, s csakhamar elindultak a találgatások. A babonás népség persze rögtön a Vasöklű átkára gyanakodott, de a méltatlankodó tanácsadók hátrafordulása rögvest elhallgatatta az efféle szóbeszédet. Nincs ebben semmi földöntúli, hirdették a józanabbak, s ravaszul kacsintottak. Hisz mindenki tudta, mily kikapós is Korald uraság.

A hazaúton aztán a tudatlan népséget a bölcs tanácsadók világosították fel. Hisz a jövevény egy egyszerű szolgálóleányzó volt, ám királynőket megszédítő termettel, ördögien csillogó szemekkel, s pajzán mosollyal. Semmi rendkívülit nem lehetett találni benne, hogy a győztes maga mellé emeli az ellenség egy rabszolganőjét. Elvégre ő volt a Csarnokok ura, megtehette. S ugyan mi különös volna ebben?

"A szólam utolsó csengő hangjai lassan elhalkultak. A dallam első akkordja ezzel véget ért. Súlyos csönd telepedett a társaságra, s a szívem nyugtalanul kalapálni kezdett. Gyöngyöző homlokkal, izgatottan tekintettem végig a hallgatóságomon. Már készülődtem volna a szólásra, mikor szembesültem a zene varázsával, s énektől kiszáradt ajkaim mosolyra húzódtak.

A galetkik ugyanis megigézve vettek körül sápadt arccal, de tűzben égő szemekkel. Szinte éreztem legbelül, mit élhetnek most át: ízelítőt kaptak a mesék fonalának szövéséből, s a zenét követő csönd fogva tartotta képzeletüket. Látták maguk előtt a délceg, fújtató, de vérben forgó szemű Csarnokok Urát, hallották a katonák moraját körös-körül, a távolban a baljóslatú szelek fúvását, csontjaikban érezték a Csarnok hidegét, míg el nem borította őket a körülölelő sötétség...

Vigyázva, hogy a legkisebb zajt se csapjam, emelkedtem fel ültő helyemből, s a pislákoló parázs halvány mécsvilágánál hagytam magukra őket felkavarodott érzelemvilágukkal.

Lassú, kimért léptekkel indultam utamra, s szívet melengető érzés volt látnom, miképpen szenderülnek álomba, egyikük a másik után. A csönd így oldotta föl szívükön a képzelet varázsát, s a képek sürgölődő forgatagát felváltotta a pihentető álom, és a csendes alvás."

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Lenn a mélyben (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2004. február 10. 12:37:51

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10

Nyomtatási forma