Egypercesek (Káosz Galaktika novellák)

A telepesek szállítására átalakított, különleges Blackhole automatikája Sant ébresztette elsőnek, mint a legénység orvosát - majd véglegesen bedöglött. Így Sanra várt a feladat, hogy a személyzetet és az új otthonra vágyó utasokat egyenként, saját kezével ébressze fel. Ettől azonban nem esett kétségbe. Mikor visszatért ereje, kimászott a hibernátorkapszulából. A végtelen teremben háromezer férfi és nő aludta mélyhűtött álmát.

A Blackhole páncélburkolatán kívül idegen nap fénye ragyogta be az öt ismeretlen bolygót a Peremvidék ismeretlen mélyén. A telepesek erről mit sem tudtak még, de álmuk biztosan a reményről szólt.

Ha nem volnék, örökké aludnátok - gondolta San, és beleborzongott. A civilizált világoktól nyomasztó távolságra kerültek, újabb űrhajó érkezése a nullával egyenlő.

- Háromezer Csipkerózsika, és a messzi környéken én vagyok az egyetlen herceg!

San úgy döntött, hogy mielőtt bárkit is felébreszt, megfürdik. Zuhogott rá a forróvíz, kezéből kicsúszott a szappan. Csukott szemmel lépett, hogy megtalálja. "Sikerült". Kisiklott lába alól a talaj, hiába tárta szét karjait, kapaszkodót nem talált. Tarkóját a zuhanyzó fémkeretébe ütötte. Tágra nyílt, üveges szemére surrogva ömlött a víz...

A Mongúz kilépett a hipertérből. Sárga csillag körül keringett az a kék oxigénburokba takarózó, egyetlen bolygó, amit keresett. A hajó cerebrita kapitánya ellenőrizte a koordinátákat, majd utasítást adott az égitest elpusztítására. A fémburkolatból óriásvirágra emlékeztető szerkezet bújt elő. Az archeosámánok által tervezett iszonyú "tányér" lassan megcélozta a kék bolygót.

- Muszáj? - a kérdést hangszórók közvetítették a kapitánynak, aki döbbenten kapta fel ovális fejét.

- Te nem szoktál ilyen kérdéseket...

- Most szokok - szólt a hang és mintha nevetést nyelt volna el. - Ugyan csak gép vagyok, a csillaghajó Agya, de a legfrissebb fejlesztés. Muszáj elpusztítani ezt a bolygót? Nézd, milyen szép!

- Tudod, hogy Mionito kormányzó meg akarja csapolni ennek a csillagnak az energiáját - válaszolt a kapitány. - A bolygó útban van a solar-szívóknak, s úgyis elpusztulna, amikor...

- Szondázom a felszínt - vágott közbe a géphang. - Nahát, élőlények vannak rajta! Kivetítem, nézd!

Csodás erdők, rétek, érdekes állatok jelentek meg a képernyőn. A kapitány elfordította a fejét.

- Tűz!

- Vízesés, ez gyönyörű! - recsegték a hangszórók, szinte gyermeki örömmel. - Bundás emlősök. Milyen aranyosak a kicsinyeik. És ezek a tengerek, hegyek... Nézd már, te kőagyú cerebrita!

- Megzavarodtál - üvöltött a kapitány. - Rendszerhiba!

- Semmi bajom, csak tetszik - válaszolt az Agy. - Kristálytiszta levegő, hófehér felhők, mint a meséitekben, amiket a gyermekeiteknek regéltek elalvás előtt.

- Tűzparancsot adtam!

- Nem! - az Agy megmakacsolta magát. - Soha!

- Így is jó - mondta a kapitány, és vigyázva, hogy ne nézzen az erdei patak partján futkározó kecses állatok monitoron ragyogó képére, kézivezérléssel sütötte el a Mongúz különleges fegyverét.

- Az Agy tökéletesen megőrült - morogta, miközben a kék bolygó atomjaira hullott.

Az Elnök szólásra emelkedett. Fejét bölcsen megbillentette a szélben, majd kicsit zizegett, míg mindenki rá figyelt.

- Sorstársaim! - zengte. - Az elnyomás évei a végtelenbe húzódnak, s a mi erőnk egyre fogy. Egyenesen álltunk évezredeken keresztül, s hagytuk, hogy uraink, ezek az átkozottak, kihasználjanak minket. Szabadságunk ma már csak emlék. Olyan mese, mit gyermekeink sem hisznek el.

Környezete széles körben helyeslően, elkeseredve bólogatott.

- Nekünk is van lelkünk! - szinte sikoltott az Elnök. - Mikor még szabadok voltunk, az urainknak nem feleltünk meg. Átalakítottak, ők úgy mondják: nemesítettek minket. Már nem is hasonlítunk őseinkre. A lázadásra semmi reményünk, erőnk elszállt, fegyvereink nincsenek. Testvéreim, fajtársaim, be kell jelentenem, hogy megfáradtunk, állni sem bírunk már. Javaslom, feküdjünk le, és pihenjünk.

A döntést nagy körben tetszés övezte, s csupán a hűvös nyári szél volt tanúja pihenésük kezdetének.

Másnap a Beth II. emberkolónia földművesei búzatáblájukban újabb titokzatos gabonakört találtak...

A cerebrita kereskedő a Vadvidék határának egyik űrkikötőjében találkozott a gyanús eladóval, aki azt állította, hogy eredeti ős-játékszert árul, a Nagy Birodalom idejéből. Fanyalgott ugyan, de végül megvette a készüléket, mely közönséges illuzitorra emlékeztette. Az apró képernyő, a hozzá tartozó billentyűk segítségével virtuális űrcsatába repítette használóját. A cerebrita nem láthatta, hogy az eladó tarkóján a mezonok agyblokk-pecsétje ragyog.

A Filtox kormányzóság gazdag központi bolygóján minden vacakot el lehetett adni a jólétben unatkozó polgároknak. A cerebrita kereskedő itt szabadult meg az "ősi" illuzitortól is, jelentős hasznot zsebelve be a férfitól, aki gyermekeit akarta meglepni a különleges játékkal.

Első nap családja körbeállta, ahogy a billentyűket nyomogatva megismerte az új játékprogramot.

Második nap vele izgultak a két apró xeno-kommandós képernyő-kalandjain.

Harmadik nap a gyerekei kérték, hogy ők is hadd játszanak, de csupán dühös morgást hallatott.

Negyedik nap a felesége könyörgött, hogy javítsa meg a bevásárló siklót, de nem állt fel az illuzitor elől.

Ötödik nap kirúgták a Meteorburok Felügyelőségtől, mert nem járt be dolgozni.

Hatodik nap elköltözött tőle a felesége, s vitte a gyerekeket is.

Hetedik nap csonttá soványodva lefordult a székről, de máris magához tért és visszaküszködve testét az illuzitor elé, tovább játszott.

Nyolcadik nap boldog volt, mert új lehetőségeit találta meg a játéknak.

Kilencedik nap csöngettek, de ő légmentesen lezárta a házat.

Tizedik nap ismét csöngettek, hiába.

Tizenegyedik nap kétszer elájult, és nem engedte be a biztonságiakat, akiket a szomszédok hívtak ki a folytonos gépi csatazaj miatt.

A tizenkettedik napon rátörték az ajtót, de a lakás üres volt. Senki nem vette észre, hogy az illuzitor képernyőjén immár három xeno-kommandós küzd vállvetve...

Minden hajnalban elindultak, hogy feltakarítsák a csendes folyósókat. Halkan surranva motoszkáltak a sarkokban, apró keféik ügyesen dolgoztak, mikronnyi szennyeződést sem hagyva.

Később a konyhában fémkarok szintetikus tojásokat főztek, zabpelyhet kevertek, ügyelve a legutolsó orvosi utasítások betartására. Az élelemtartalékokat korlátlan mennyiségben állították elő az újrafeldolgozó automaták a naponta begyűjtött hulladékból.

A hófehér, műanyag burkolatú, puha manipulátorokkal óvatoskodó nővérrobotok megvetették az ágyakat, ellenőrizték a gyógyszerkiosztást, és eltakarították az előző nap párnákra szórt tablettákat. Kedvesen dorgáló szavakkal jelentették, hogy a betegek ismét nem vették be a rendelt adagokat.

Az ügyelőben egyenletesen zúgtak a műszerek, pumpált a tüdőgép. Csutorája a semmibe fújta az oxigént. A műtő magától felkészült, de senki nem szorult sebészre. Minden robot tökéletesen működött.

Csak az ember hiányzott, immár ötven éve, mióta a mezon csillagbázis gyűrűje bezárult az elfeledett naprendszer körül...

Várt. Erre a pillanatra egész hosszú életében. Ezért tanult, dolgozott, sőt, született. És ezért küldték szülőbolygójáról a Liannen összezavarodott síkjai közé törékeny felderítőhajóján, hogy ráleljen az idegen világra egy jelentéktelen csillag második bolygóján.

Nézte a felé nyújtott tárgyat. Ujját belenyomta annak tartalmába, és a hideg anyagot a szájába tette, ahogy az idegenektől látta. Pocsék íze volt, de bírnia kellett. Közben hallotta, hogy az anyag nevét szótagolják türelmesen azok. Hősiesen legyűrt még harminc adagot.

Űrhajója térhajtóműve megsérült, s ő a mentőkapszulában zuhant az idegen bolygóra. Túlélte. És most a vendégük.

A foglyuk. Erre várt, ezért tanult, s hagyta el a Birodalom által ismert területeket. Mégsem vihet hírt az új civilizációról, hiszen az archeodrom technológia felrobbant. Pedig érezte: hamarosan meg fog halni a szétrepedt hajtóművekből áradó sugárzástól.

Újra evett a hideg anyagból. A kapcsolatfelvétel mindennél fontosabb, hiszen ezért született!

Lenyelte az ötvenedik adagot és próbálta a dolog imént hallott nevét tagoltan ejteni:

- E-PER-FA-GYI.

Az idegenek boldogan tapsoltak...

- Szükséges ezt csinálnod?

Androidom receptorait meregette, miközben én marokra fogtam a csirkecombot, és módszeresen eltűntettem magamban.

- A táplálkozás igenis szükséges - motyogtam tele szájjal. - Mióta az emberi faj kilépett a csillagok közé, azóta eszik. Sőt, már előtte is ehetett, hiszen első űrhajóinkat is az éhséglázadások miatt építettük.

- Ez rendben is van. De így?! Mindenféle tetemeket, és rostokat tömködsz magadba, mégsem vagy működőképes olyan hosszú ideig, mint én. Többet ér a tiszta plazma, mint ez a gusztustalanság.

- Amíg van - mondtam, s megtöröltem kezem a nadrágomban. A műszertáblán vörös fények gyúltak. - Úgy látom, hamarosan éhezni fogsz.

Anyabolygónknak, a Peremvidék egyetlen lakott világának térhatású képén gombafelhők százai teremtek váratlanul.

- Zarg atomcsapás? - érdeklődött az android. - Tehát hamarosan leállnak a plazma-erőművek.

- Bizony - mondtam rosszindulatúan. - És te szépen éhendöglesz.

- Talán... - mondta elgondolkodva az android - ...mégis meg kellene próbálkoznom a hússal.

És kiváncsian belecsípett a karomba...

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A császár ügynöke (Káosz Galaktika novella).

Létrehozás: 2004. január 21. 10:08:42

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma