Rosszabb a halálnál (Ősök Városa novella)

Veela Luminatar vagyok. Néhányan közületek már ismerik a nevemet, bár a származásomról kevesen tudnak. Apám a Rúvel hegy egyik legjobb nekromantája. Ezt nem dicsekvésből mondom, csak hogy így bizonyítsam: a következő történet nem holmi kitaláció, képzelgés, rossz álom, hanem megtörtént. Azért írom le ide, hogy elmondjam: nem minden tudás való arra, hogy használjon. Van, amelyet jobb volna elfelejteni, ám mégsem tehetjük, mert ha megtennénk, azzal saját magunkra hoznánk bajt.

Lenar "Éjszem" Ranelről biztosan hallottatok már. Talán a legismertebb minden idők galetki nekromantái közül. Ám amit most elmondok róla, az nem szerepel sem a róla szóló hősénekekben, sem a viccekben, sem sehol, mert ez volt élete utolsó kalandja. Én Atyámtól hallottam, aki a lelkével beszélt, mely még ma sem lelt nyugtot. Talán nem is fog soha.

Az Éjszemű mágus felnevetett, ki tudja már hányadszor a vacsorán. Vidám volt, mint mindig, kicsit már kapatos is a jófajta (és méregdrága) bogyóbortól és boldog, elképzelhetetlenül boldog. A vacsorán ugyanis nemcsak barátai vettek részt, hanem a szint helytartójának egyetlen leánya is. Ez talán nem tűnik furcsának, elvégre a helytartó rendezte az ünnepi vacsorát Lenar tiszteletére (titkon remélve, hogy megtudja a mágus igazi nevét), és a vendégek ki sem mozdultak a palotából, de a hölgy, azaz Iona con Valenne általában nem vett részt semmiféle ünnepségen, összejövetelen, sőt, egyáltalán alig lehetett látni. Lenar egy jó ideje szinte mindig a palota ablakait, erkélyeit fürkészte, hátha megláthatja a gyönyörű lányt, az egyetlent, aki egyetlen pillantásával felolvasztotta a varázsló szívét borító jeget. Bizonyos jelekből úgy vélte, a lány számára is jelent valamit. Legújabb bizonyítéka az volt, hogy a lány eljött az estélyre, s láthatóan jól érezte magát.

Lenar mindent megtett, hogy udvaroljon a lánynak. Az előző hetekben és hónapokban nyomozást folytatott, hogy mit szeret, mit gyűlöl és mi iránt érdeklődik szíve hölgye. Ez nem kevés pénzébe és energiájába került, de így a lányt kedvenc ételével kínálhatta, kedvenc italát hozta ajándékba és kedvenc könyvéről kezdeményezett vele beszélgetést. Mutatott némi személyes véleményt, nehogy a lányt gyanút fogjon, de a legtöbb dologban egyetértett vele. Órákon át beszélgettek, Lenar titokban a fellegekben járt. Megtette az első lépést végzete felé.

Lenar Ranel kiszakadt a rózsaszín felhőből (az utóbbi időben egyre kevésbé találta undorítónak ezt a színt). A csatornaszinten gyakorolta frissen vett lantján az Ionához írt dalát. De egy erős harapás sajnos elűzte kedvese képét a szeme elől, és egy zombit vett észre, amely karjai híján a fogaival támadt rá. Egyetlen intésével elpusztította, de csak ekkor vette észre a hátrébb álló, nagyobb hatalommal rendelkező élőholtakat. Nem jelentettek volna neki problémát, ha úgy küzdenek, ahogy azt a normális élőholtak szokták. De ezeket egyetlen akarat irányította, és ez az akarat nem nézte a veszteségeit, mert láthatóan kimeríthetetlen utánpótlással rendelkezett. A galetki nép egyik legnagyobb mágusa hátrálni kényszerült. Az élőholtak követték, de amíg arra haladt, amerre ők akarták, addig nem bántották. Nem tudott mást tenni, ment előre.

Jó kétórás gyaloglás után végre lemaradt a nem túl jószagú kíséret. Egy nyílás volt előtte. Egy kőajtó fedte. Lenar belépett.

A nekromanta hatalmas meglepetésére egy galetki volt odabent. Egy asztalnál ült, az asztalon könyvek, lapgomba tekercsek, két erősfényű milgand, az asztal mellett könyvespolc. A galetki apró volt, és vénségesen vén. De ruhái tiszták voltak, és a mágus klán fényesre kopott jelvényét viselte. Hangja gyenge volt, mégis betöltötte az üreget.

- Régóta várlak. Végre ideértél. Te vagy a legtehetségesebb, otthon vagy a mágia világában. Ne tarts tőlem. Nem vagyok renegát, kitaszított vagy hasonló. A mágus klán elismert tagja vagyok. Ezek a könyvek itt azon tudás könyvei, amely nem tartozik mindenkire. Az a tudás van itt leírva, amely káros a használóira. Nem, ne ítélj el. Látom arcodon a kétkedést. Ismerem a Tudósok jelmondatát: A Tudás semleges, nincs rossz tudás és jó tudás, csak jó használó vagy rossz használó. De ez nem mindig igaz. Te most jogot kapsz, hogy bepillants ezekbe az iratokba, mert a Mágus Klán úgy döntött, Te leszel az utódom. Ne, ne félj! Nem kell itt élned, oda viszed a könyveket, ahova akarod, csak egy szabályt tarts be: nem beszélhetsz róluk senkinek, nem írhatod le, nem mondhatod el senkinek amit ezekben olvasol. Cserébe olyan hatalom birtokosa leszel, amekkorát csak elbírsz. Sőt... És ne hidd, hogy erről nem tud a többi klán vezetősége. Akinek tudnia kell róla, az tud róla.

Lenar bólintott és ezzel megtette a második lépést a végzete felé.

Ám a mágusok nem számoltak valamivel. Lenar Ranel szerelmes volt, halálosan szerelmes. Minden nap, amikor találkozott Ionával, (és ez egyre gyakrabban történt meg) kínszenvedés volt számára, hiszen titkolnia kellett valamit a lány elől, és nem is akármit. Olvasta a könyveket, nem egy varázsformulát ki is próbált, és egyre félelmetesebb híre lett.

Aztán nem bírta tovább. Elhívta a lányt, hogy eldicsekedjen a hatalmával és a rábízott titkokkal.

Ez volt a harmadik lépés a végzete felé.

De ezzel megszegte az ígéretét és magára vonta a mágusok haragját.

A lány örömmel követte szerelmét, aki azt ígérte, olyat mutat neki, amit még nem látott. Nem zavarta, hogy talán köze van a nekromanciához, elvégre aki egy nekromantához akar feleségül menni, az számíthat az ilyesmire.

De Iona sosem érte el a titkos könyvtárat.

Két csuklyás alak bukkant fel a sötétből és egyetlen villámmal halálra sújtották a helytartó lányát. Lenar Ranel döbbenten fordult a két mágus felé.

De döbbenete hamarosan haraggá változott. Mindent elsöprő, határtalan, pusztító haraggá. A két mágus helyén hamarosan csak csontok voltak, és ezek a csontok lassan megmozdultak.

Az Éjszemű zombiserege tengerként vette körül a Mágus Klán központját. Fél év alatt felmorzsolt minden ellenállást, már csak a mágusok tartották magukat.

Két nap múlva Lenar megelégelte az ostromot. Egyetlen mozdulatával kivonta az életerőt az élőholtjaiból. Úgy állt, hogy odaföntről jól láthassák. Kezében Iona élettelen teste. Nem kiabált, de hangját jól hallották a megmaradt mágusmesterek a klánépület tornyában.

- Megöltétek! Megöltetek egy ártatlan halandót, csak azért, hogy a piszkos titkaitok megmaradjanak titoknak! Nem tett volna semmit, talán fel sem fogta volna amit lát, de semmiképpen sem használta volna, és ti meggyilkoltátok!

- Megszegted az esküdet! Mi figyelmeztettünk, nem tudhatja meg más, mert ez a tudás káros.

- Hát akkor lássátok!

Az intésére egy asztal formálódott a talaj gránitjából. Felfektette rá a lány testét. Varázsszavakat mormolt, a holttesten beforrtak az égési sebek. Aztán elővette az Átkozott Tudás könyvét. A könyvnek obszidiánból volt a borítója, éjszínűek voltak a lapjai, és vérrel volt írva. Elkezdte a felolvasást, hogy a testbe visszaidézze a lelket.

Hogy ez nem lehetséges? Hogy önálló lélekkel rendelkező élőholtat nem lehet létrehozni? Hogy önálló akarattal rendelkező zombit nem lehet teremteni? Gondoltam, hogy nem fogjátok elhinni. De lehetséges. Hogy miért nem teszik meg mégis? Most megtudjátok...

Iona felsikoltott és kinyílt a szeme. Visszatért. Az Éjszemű átölelte. A test hideg volt és mozdulatlan. De a lelket megkötötte. Aztán megszólalt:

- Azt akarom, hogy tudd, érted teszem.

Aztán elkezdte mondani a varázsszavakat. Valahonnan fentről sikoltások hallatszottak, a torony lassan megrogyott és összedőlt. Aztán a kövek megolvadtak és egyetlen fekete kőkockává formálódtak, magukba zárva a mágusok csontjait.

Lenar Ranel utolsó előtti lépése volt ez. Úgy érezte, a bosszúja beteljesedett. Úgy érezte legyőzte a halált. De a Halált nem lehet legyőzni, ezt minden jó nekromanta tudja. Késleltetni és ideig-óráig uralni lehet, de a Kárpit túlsó oldalának hatalma fölötte áll minden halandónak.

Iona con Valenne élt és mégsem élt. Teste tökéletes volt, külsőre úgy viselkedett, ahogyan azt megszokta tőle, de Iona egyvalamivel sosem tudott megbarátkozni. A teste hideg volt, mint a kövek amelyeken lépdelt. Nem bomlott, nem árasztott émelyítő szagot, de halott volt, visszavonhatatlanul és végérvényesen halott.

A kedveséhez ment. A csatornaszinten éltek visszavonultan immár három napja. Nem várták meg a katonákat. Iona belépett a fülkébe. Lenar átölelte és megcsókolta, azt hitte, a lány nem veszi észre amikor összerándul. Akármennyire szerette, a lány teste halott volt, és ezen nem segített semmi.

Lenar megpróbálta titkolni, de a megidézett Iona nem a régi Iona volt, és ez zavarta a nekromantát. Mindenről lemondott a lány kedvéért, aki már nem élt. Úgy érezte, nem érte meg az áldozatot. A lány tudta ezt, de nem tehetett semmit. Egy nap aztán elege lett a titkolózásból.

- Az Ősök Szellemei örömmel fogadtak. Odaát nyugalom vett körül és szeretet. Te kiszakítottál ebből, azért, hogy kielégítsd szenvedélyed, de nem tetszettem neked. Én sem vagyok boldog, te sem vagy boldog. Miért tetted?

A mágus egy ideig hallgatott, aztán így szólt:

- Csak két napig bírd még ki.

- Miért?

- Nem akartam elmondani neked, de a varázslat ideje korlátozott.

- És csak két nap? Csak két nap?

- Nos, mégis drága az élet? - A nekromanta gúnyos mosolyra húzta a száját. Már nem volt önmaga.

- Hát ezért? Ezért nem szeretsz? Ezért nem mersz szeretni?

A mágus nem válaszolt. Iona otthagyta. A barlangjába ment és sírt. A második napon Lenar belépett a lány szobájába. Ionát még rázta a könnytelen zokogás.

- Csak azt akartam mondani, szeretlek. - mondta Lenar.

A lány felállt, átölelte a varázslót és megcsókolta. Az Éjszemű egy percig még állt, aztán elengedte a tudattalan élőholt kezét.

A barlangjába rohant, egy pillanatig értetlenül bámult a tárgyakra, aztán kiment a barlangból. Soha többé nem látta senki.

A lakhelyét megrohanó mágusok csak egy élőholtat találtak és a tárgyakat. Mindenen vastagon állt a por és a pókháló. A tiltott gyűjtemény további sorsát a feledés jótékony homálya fedi.

Az évszázad legnagyobb nekromantájának lelke azóta is céltalanul bolyong a hegyek mélyén, sohasem lel megnyugvást. Amikor visszahozta kedvesét azt hitte, tudja mire vállalkozik. De a tudata képtelen volt elviselni, hogy a szerelmét másodszor is elveszíti. Mert az Ősök valakit egyszer visszaengednek, ha igaz érzelmekkel hívják, de a halott testet feltámasztani ők sem tudják. Másodszor senki sem térhet vissza.

Mert a varázslatot csak egyszer lehet végrehajtani egy lélekkel. Egyetlenegyszer.

Még mindig azt kérdezitek, hogy miért nem használják ezt a varázslatot? Még mindig azt gondoljátok, hogy minden tudást mindenkinek tudnia kellene? Ha elveszítünk valakit, aki fontos volt nekünk, úgy érezzük, bármit megtennénk, hogy újra találkozhassunk vele. De ha előttetek van a lehetőség, ne cselekedjetek elhamarkodottan. Jusson eszetekbe Éjszem Lenar története...

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A meghallgatás (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2003. október 14. 13:49:35

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:08

Nyomtatási forma