Az űr szirénje (Káosz Galaktika novella)- Előleg?
- Nincs előleg.
- Nincs előleg. Akkor nincs szállítás.
Kínos csend. Az inszektoid testőrök kezében tartott lézerek továbbra
is rezzenéstelenül szegeződtek Van Dark kapitány csapatára. Ügyfelük, a
dúsgazdag contahuri kereskedő mellett tornyosuló testőrparancsnok egy jókora
rohamlézerrel tartotta sakkban Abdult, az Öt Oroszlán hadászati tisztjét.
Tudta, ennél kisebb fegyver nem tarthatna vissza egy katonát.
- Ha nem vállalod el a szállítást, akkor agyonlövünk.
- Ha lelövetsz, akkor a nyakadra rohad az áru. A kikötőben nincsen más
kapitány.
Temirro, a magas, karcsú növénylény magában már ezerszer is elátkozta
a pillanatot, amikor úgy döntött, hogy az emberlények szektorában telepszik
meg. Kezdetben jól ment az üzlet, de a zarg háború óta összeomlott jól
kiépített hálózata. Már odáig süllyedt, hogy legális árukkal is elkezdett
kereskedni. Újabban ha valami sürgős "holmit" kellett elszállítani, akkor
kénytelen volt ilyen "szabad" kapitányokat igénybe venni. A mostani fuvar
pedig minden eddigi üzleténél fontosabb volt.
Meg kellett szabadulnia a bestiától.
Addig, amíg még képes ellenállni neki.
- Pénzt nem adok - mondta végül határozattan. - Kapsz viszont egy
új ágyút. Úgyis azt vennél a fuvardíjból.
Van Dark egy percig némán mérlegelte az ajánlatot. Lopva körbenézett
a teremben. A lehalkított trideo hologömbjében a Napkereszt hálaadó miséjét
közvetítették. A távolból sortüzek hangja hallatszott. Az Egyház szolgái
megkezdték az állítólagos zarg ügynökök és a leleplezett mutánsok likvidálását.
A kocsma vendégei szemmel láthatóan már unták, hogy tarkóra tett kézzel
kell állniuk a fal mellett. Előbb-utóbb valami butaságra szánják el magukat,
és akkor elszabadul a pokol. Az ostromzár alól frissen felszabadult bolygó
kikötői a Birodalmi Haderő ellenőrzése alá kerültek. Van Dark szívesen
elkerülte volna, hogy a katonai rendészeten kelljen magyarázkodni. Pilótája,
Jason öt éve nem éppen szabályosan vált meg a hadiflotta kötelékéből. Egy
felakasztott pilóta ugyan kevés bérrel is beéri, ami előny, de vezetői
képességei sem igazán javulnak a petróleummáglya után. A Flotta persze
arra is odafigyel, hogy a kivégzettek klónmintáit megsemmisítsék, így a
közeli feltámasztás esélye igen csekély.
- Milyen ágyút?
- Egy Raven B Kétixet - felelte a karnoplanktusz. - A munka elvégzéséig
béreled. Utána a tied. Bérleti díj a piaci ár 20 százaléka.
- A katalógusár 10 százaléka! - Van Dark is pontosan tudta, hogy a
háború miatt minden fegyver ára az egekig szökött.
- A katalógusár 20 százaléka. Ez az utolsó ajánlatom.
- Rendben - felelte Van Dark. - Kezet rá!
"Humán soviniszta, honnan vegyek kezet?!" - gondolta Temirro, de azért
odanyújtotta egyik ágcsápját.
- Azzal a gombát törlöd a fenekedről! - figyelmeztette az ember, és
megragadta a karnoplantusz léggyökerét. Alaposan megszorította a karcsú
szárat. A rovar testőrök nem is sejtették, hogy gazdájuk fuldoklik.
- Nos, uraim? - érdeklődött a kocsmáros. - Megegyeztek, vagy még birkóznak?
Szeretném leengedni a kezem!
- Hát persze! - válaszolta Van Dark. - És növény barátunk mindenkit
szeretettel vár egy italra?
- Hát persze! - visszhangozta Temirro. Nem lehetett elégedetlen az
ügy állásával. Ha nehezen is, de sikerült fuvarost szereznie a veszélyes
szállítmány eltüntetésére. A lézerek egy pillanat alatt eltűntek a testőrök
kitinredői között, és a vendégek elégedett moraja jelezte, hogy nem neheztelnek
a potya italt eredményező kis incidensért. A kocsmáros feltekerte a zenét.
Hadd mulassanak a vendégek.
Az élet ment tovább.
- Hát itt meg ki énekel? - kérdezte halkan, csodálkozva Dolores, az Öt
Oroszlán navigátora. Magasan, a bolygók síkja fölött lebegtek, már csak
pár perc választotta el őket a hiperugrás megkezdésétől. Alig néhány óra
telt el azóta, hogy az előre kijelölt helyen, az aszteroidaövezet határán
találkoztak Temirro partnereivel. A parányi bárkáról néma inszektoid szolgák
hozták át a négy, konténernyi méretű hengert és az új ágyút tartalmazó
műanyagtömböt. Az áru rögzítése után azonnal távoztak, nem törődtek az
értetlenül bámuló emberekkel.
Van Dark biztos volt abban, hogy még lesz valami kellemetlenségük
az ostromzár miatt felbolydult rendszer elhagyása előtt. Ösztöne most sem
csalta meg. A rovarlények éppen csak hogy eltűntek a közeli hold árnyékában,
amikor megérkeztek a kalózok. Valószínűleg a menekülteket szállító, fegyvertelen
hajók fosztogatása során felbátorodott helyi haramiák lehettek. Lézerágyúkkal
teletűzdelt, de hiperugrásra alkalmatlan dereglyéikkel pöffeszkedő lassúsággal
közeledtek a látszólag fegyvertelen Öt Oroszlán felé.
A Scorpion Thunder álcázása megtette a magáét. Mire a kalózok észbe
kaptak, három hajójuk már tehetetlen roncsként sodródott az aszteroidaöv
pokoli forgataga felé. Abdulnak nem okozott gondot egy-egy jól célzott
lézernyalábbal elintézni a flottilla két utolsó tagját.
Ezután már senki és semmi sem akadályozta útjukat az ugrópont felé.
- Ti nem halljátok? - folytatta Dolores.
Jason zenegépe fejhallgatójával a kezében már a kabinja felé tartott,
hogy lazítson egy kicsit, Abdul pedig az új Raven B Kétixet készült kicsomagolni.
Most mindketten megdermedtek, és kérdő pillantást vetettek a kapitány felé.
Van Dark lassan felemelkedett a központi panel mellől. Megfordult,
így a műszerek ikonjaiból szivárgó fény hátulról világította meg. Dolores
csak a férfi körvonalait láthatta a félhomályban.
- Mit kérdeztél?
- Valaki énekel. Egy nő. Igen, egy női hang! Ti nem halljátok?
Jason Abdulra nézett. Jeges borzongás futott végig a hátán. Megragadta
nyakában lógó Napkeresztet. Mindketten ismerték a megbolonduló navigátorokról
szóló mendemondákat. Nem egy olyan hajóról hallottak, amelyik összeaszalódott
múmiákkal a fedélzetén csak évszázadok múltán bukkant elő a hiperűrből,
mert a megbomlott elméjű navigátor valamit elrontott.
Dolores pedig hangokat hall! A síri csendben.
- Most is hallod? - kérdezte Van Dark. - Úgy értem, a füleddel?
- Tessék? - Dolores már majdnem bőgött. Minden navigátor tudta, hogy
az őrület előbb-utóbb lecsap rá. Csak abban reménykedtek, hogy meggazdagodva
még a végzetes pont elérése előtt nyugalomba vonulhatnak. - A fülemmel?
Nem, tulajdonképpen... Itt bent, a fejemben szól a dal. Hidd el, nem ment
el az eszem.
- Semmi baj, kislány. Ha csak a fejedben hallod, akkor sejtem, mi
lehet az oka.
Van Dark a két férfi felé fordult.
- Ellenőrizzétek a rakományt. Azt hiszem, potyautasunk van. Talán
egy cerebrita. Vigyetek fegyvert magatokkal.
A lány cseppet sem tűnt zavartnak, amikor a zord képet vágó Abdul és Jason
között belépett a kapitányi hídra. Kecsesen, elegánsan mozgott szürke ruhájában,
és Van Dark szinte azonnal a varázsa alá került.
- Szóval itt töltitek a napotok nagy részét? - kérdezte az ismeretlen.
Lassan körbemutatott a szűk helyiségben. - Kedves hely.
Az Öt Oroszlán legénysége megbabonázva követte keze mozgását. Mintha
először jártak volna itt. A kapitányi híd még sohasem tűnt ilyen otthonosnak.
Hirtelen a helyükre kerültek Dolores kissé giccses kézimunkái, Jasson ügyetlen
akvarelljei, és Abdul falra akasztott kardjai sem tűntek többé nevetségesnek.
Van Dark sajnálni kezdte, hogy olyan üres a kapitányi panel.
- Várj csak. Én ismerlek. Te Monian Lian vagy, a híres holosztár!
- kiáltott fel meglepetten Jason.
- Kedves, hogy ezt gondolod. De én csak hasonlítok Monianra. Vagy
bárkire, akit szerettek.
Van Dark végre összeszedte magát.
- Tisztázzunk egy dolgot! Telepata vagy? Te énekeltél az előbb?
- Igen - felelte halkan a lány. Egy hosszú pillantással ajándékozta
meg az elvörösödő kapitányt. - De nem te hallottál meg, igaz?
- Nem. A navigátorom. Sejtettem, hogy Doloresben kialakult valamilyen
halovány telepatikus érzékenység. Akkor tehát minden rendben. Nincs baj
a fejével. Megkezdhetjük az ugrást.
- Igen kapitányt. Minden rendben.
- Akarjátok, hogy énekeljek nektek?
Már túl voltak a hiperugráson. Dolores kimerülten aludt, a három férfi
viszont éberen figyelte a műszereket. Zargoknak vagy kalózoknak nem látszott
semmi nyoma. Csak néhány órát kellett még utazniuk a valós térben ahhoz,
hogy elérjék a célállomásukat. Temirro üzletfelei a kék gázóriás gyűrűi
között, egy elhagyott szövetségi bázis fedélzetén fogják várni őket.
- Ha nem akarjátok, nem fogok énekelni. De ha megkértek rá, akkor
nagyon szívesen.
Az ismeretlen nő Van Dark teázóasztalkája mellett ült, a kapitány
székében. Senkinek sem jutott eszébe, hogy leküldje a hídról, vagy hogy
bármi módon érzékeltesse vele potyautas voltát. Mindhárom férfi örült,
hogy itt volt velük.
A csendet végül a közismerten botfülű Van Dark törte meg.
- Persze, miért ne? Csak ne túl hangosan, mert figyelnünk kell.
A lány felállt, és énekelni kezdett. Néhány másodperc múlva mindhárom
űrhajós azt kívánta, hogy bárcsak életük végéig őt hallgathatná.
- Itt sincs senki - jelentette Abdul. A mikrofon furcsán eltorzította hangját.
A katona lézerével a kezében Van Darktól jó tíz méterre lebegett a szövetségi
bázis hatalmas, sötét csarnokában. Több, mint egy órája bolyongtak az üres
folyosókon. Egy rémülten menekülő élősködőtől eltekintve semmit sem találtak.
Temirro üzletfeleinek nyomát sem lelték.
- Fejezd be a dúdolást! - figyelmeztette Van Dark.
- Bocsánat, nem vettem észre.
- Ha csapda, akkor már rég támadniuk kellett volna - mondta a kapitány.
- Menjünk vissza az Oroszlánra.
Mire visszatértek a kapitányi hídra, Jason már ellenőrizte a rakományt.
- Értéktelen ipari gyapot - jelentette. - A negyedik hengerben meg
a mentőkapszula, amiből ő kijött.
- Az ágyú viszont valódi - szólt közbe Abdul. - Minek fizetnének nekünk
szemétszállításért?
Van Dark az ismeretlenre nézett.
- Azt hiszem, te többet tudsz nálunk. Ha lennél kedves...
- Persze kapitány, szívesen - a lágy hang mintha most is énekelt volna.
Mindhárom férfi úgy érezte, hogy fejében felcsendül az ismerős dallam.
- Temirro tőlem akart megszabadulni.
- Tőled? - kiáltott fel döbbenten az amúgy is indulatos Jason. - Tőled
megszabadulni?
- Tudjátok, engem csak rövid ideig lehet elviselni - a lány kedves
mosollyal válaszolt a férfiak tiltakozására. - Sokat segítettem a növénylénynek,
és ő azt ígérte, hogy segít hazamenni. De nem segített. Nem mert segíteni.
- Majd mi segítünk! - Jason kihúzta magát. - Igaz kapitány, mi majd
kihúzzuk a pácból?
- Merre van az otthonod? - kérdezte halkan Van Dark. - Hova nem mert
elmenni veled Temirro?
- Messze, de mégis nagyon közel. Csak egy ugrásnyira.
- Egy hiperugrásnyira! - Dolores csendben beosont a hídra. Most kilépett
az árnyékból. Hangja fülsértő sziszegésnek tűnt. - Szóval mégis igazak
a legendák! Tudom, hogy mi vagy! Szirén! Az űr szirénje!
- Miről beszélsz, Dolores? - kiáltotta felpattanva Abdul.
- Megbolondítod a férfiakat! - sikította a navigátorlány. - Amióta
itt vagy, csak téged bámulnak. Mintha kicserélték volna őket! És még én
is a dalodat dúdolom!
- Ne légy nevetséges, kislány! - csattant fel fenyegetően Jason. Ökölbe
szorított kézzel indult el Dolores felé. - Ő is az Értelem gyermeke!
- Ne bántsátok a társatokat! - mondta halkan az idegen. - Igaza van.
De én nem akarlak bántani benneteket.
Ketten maradtak a félhomályban. Az idegen ott állt Van Dark előtt. Egy
hajszálnyival talán magasabb is volt a kapitánynál. Arcuk szinte összeért.
Dolores a kabinjában zokogott, Jason a Nap Keresztje előtt térdelve
imádkozott, Abdul pedig az Ahaggar nemzetség egyik tisztító litániáját
dúdolva a fegyvereket tisztogatta.
- Képes lennél kényszeríteni minket, hogy oda vigyünk, ahová akarod
- mondta Van Dark.
- Igen, de nem teszem. Azt akarom, hogy saját akaratod szerint cselekedjél.
- Nem tudom, mennyit tudsz a mi fajtánkról, de mi nem ismerjük a hiperteret.
Csak belezuhanunk, egy kicsit sodródunk, aztán már menekülünk is vissza
a valós térbe. Még a bölcs cerebriták is félnek a hosszú ugrásoktól. Ott,
a valóság túloldalán még az idő is másként mozog.
- A cerebritáknak köszönhetem, hogy itt vagyok. Arra kényszerítettek,
hogy átjöjjek közétek, aztán meg nem tudtak mihez kezdeni velem. Temirrót
szolgálva megtaláltam a visszavezető kaput, de a növénylény nem mert elindulni
rajta. Rávettem hát, hogy keressen nekem egy megfelelő segítőt.
- És úgy gondolod, hogy ez én lennék?
- Te nem fogsz nemet mondani. Nem az a fajta vagy, aki sokat ellenkezik.
Ráadásul a választásom hízeleg a hiúságodnak, és már munkál benned a kalandvágy.
- Többet tudsz rólam, mint én magamról.
- Ezen ne csodálkozz. Ez a test csak egy forma. Valójában egészen
más vagyok. Hatalmas. Talán ijesztő, mert érthetetlen. És végtelenül idegen.
- Mond hát, mit kívánsz.
A lény leengedte szemhéját, és egy darabig hallgatott. Aztán mélyen
a kapitány szemébe nézett, és megszólalt.
- A hajód képes arra, hogy átlépjen a túlsó birodalomba. De ha ott
lépnék ki belőletek, akkor az mindannyiótok halálával járna. Még egy antianyag-részecskével
is találkozhatnánk. Ám van egy megoldás. Egy titok.
- Egy titok, amit megosztasz velem.
- Nem az én titkom, hanem a ti uraitoké. Ha a cerebriták megsejtik,
hogy tudsz valamit, akkor addig nem nyugszanak, míg meg nem ölnek. Mert
ők tudják, hogy léteznek valóságbuborékok a hipertérben.
- Tessék? - kiáltott fel döbbenten Van Dark.
- Szinte lehetetlen eltalálni egy ilyen tűhegynyi szigetet a hipertér
óceánjában. Néha a véletlen úgy hozza, hogy valakinek sikerül. De én onnan
jöttem. Érzem a helyes utat.
- És ha átviszünk, akkor egy ilyen buborékban ki tudsz szállni, anélkül,
hogy mi elpusztulnánk.
- Így van, kapitány - a lény Van Dark vállára tette a kezét. A férfi
egész testében remegni kezdett, de azután összeszedte magát. - Hazaviszel?
Van Dark némán bólintott. Fejében ismét ott zengett a dallam, a szirén
hangjának emléke.
- Ó, a dal - a lány elmosolyodott. - Ez volt a legszebb az egészben.
Oly sok lényt tehettem boldoggá vele.
- De hát miért? Miért tartanak a legendák szörnyetegnek titeket?
- Nem mindenki olyan, mint én. És én sem voltam mindig ilyen.
Elhalgatott. Érintése hideg volt, mint egy kígyóé.
- De van még valamim a számodra.
Az Öt Oroszlán potyautasa belenyúlt szürke köntöse ujjába, és egy
parányi hengert húzott elő. A kapitányi panel szélére tette.
- Egy növény? Egy virág?
- Temirrótól kaptam. Nem vihetem oda át magammal. Neked adom. Legalább
lesz, ami emlékeztet rám.
Egy nappal később már túl voltak mindenen. A lény ott állt Dolores mellett,
és énekelt neki, amíg a navigátor végrehajtotta az ugrást. Már nem voltak
ellenségek.
Aztán kibukkantak ott, ahol még ember nem járt előttük. Szinte semmiben
sem hasonlított a normál űrre, pedig műszereik jelezték, hogy amit látnak,
az létezik. Mások voltak a fények, a gondolatok, a valóság. A fedélzeten
minden óra mást mutatott.
Akkor is hallották a szirén dalát, amikor fellobbant a tűz. Izzó szökőkút
tört fel közöttük; egy pillanatra még látták a lányt, de azután alakja
elmosódott, kitágult, megváltozott. Valami, aminek nem volt alakja, nem
volt anyaga, elhagyta az Öt Oroszlánt.
Csak a kábult csendet hagyta maga után.
Sokáig nem szólaltak meg. Már az ismert csillagok ragyogtak a teleszkomp
képernyőjén, de még mindég kerülték a szavakat.
A Scorpion Thunder lassan süllyedt a bolygók síkja felé. A műszerek
jelezték, hogy üzenetek ezrei, rádióműsorok, trideo- és holoadások tucatjai
töltik meg kommunikációs csatornákat.
Jason önkéntelenül is a kommunikátor felé nyúlt, de keze megállt a
levegőben. Szinte szégyellősen visszafordult a pilótapult felé, és halkan
dúdolni kezdett. Kisvártatva a többiek is csatlakoztak hozzá.
Van Dark figyelmét teljesen lekötötték a műszerek. Nem vette észre,
hogy a kapitányi panel mellett álló növénynek kinyílott az egyik bimbója.
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 9 szavazat alapján 7.4)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Gatwick titka (Káosz Galaktika novella). Létrehozás: 2003. október 12. 02:01:32 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09 | Nyomtatási forma |
|