Szárnyak nélkül (Káosz Galaktika novella)Fázom. Mostanában mindig erre az érzésre ébredek. Hideg, északi szél kavarja
a port a katlan falai fölött. Kevint látom közeledni, biztos fel akar ébreszteni.
Intek neki, hogy nem alszom, majd rövid vakarózás után elindulok az egyik
acélvászon sátor felé. Felveszem a szokásos adag élelmiszert, és a felét
már most a számba tömködöm. A tábor elég siralmas látványt nyújt a két
kopott sátorral és a két félig roncs lebegő teherszállítóval. Az emberek
mosdatlanok, elgyötörtek és morcosak. Ez az egy hónap menetelés és cipekedés
alaposan betett nekünk. Ha nem találnak meg három héten belül, vagy szép
lassan éhen halunk, vagy egymás torkának esünk, hogy tudjunk enni...
Ellenőrzöm a HKI-mat, aztán lassan felkapaszkodom a meredély falán az őrhelyemre.
Néhány unott szó után megtörténik a váltás. Elhelyezkedem, majd újra és
újra végignézek az Artoron kiégett, lepusztított földjén. Megnyúlnak az
árnyékok, ahogy a kövér, vörös nap lassan a pályája végére ér. Összehúzom
magamon a kabátot, belebámulok a szürkületbe, és emlékszem...
Valószínűleg az volt a legnagyobb szerencsém, hogy egy restauráló,
felújító cégnél voltam mérnök. Két hónappal azelőtt, hogy a zargok blokádot
vontak volna bolygónk köré, elkezdtünk újjáépíteni egy vén, mélytengeri
cirkálót. Egy kisebb vállalkozás akarta felhasználni tenger alatti turistautak
szervezésénél. Elég jól álltunk a munkával, amikor beütött az a villám
a derült égből. Megérkeztek a hódítók. A zargok megjelenésével ennek a
kis világnak a vezetői nem tudtak mit kezdeni. Kitört a pánik, mindenki
menekülni akart. A felújítást végző csapatommal leültünk megbeszélni a
lehetőségeket. Mindig ugyanarra jutottunk: nem tudunk annyi pénzt összeszedni,
hogy beengedjenek az őrök a csillagkikötő kapuján. Úgy emlékszem Kevinnek
jutott az eszébe, hogy használjuk fel a cirkálót a saját céljainkra. Úgy
becsültük, három hónap alatt meg tudjuk annyira erősíteni a hajót, tartósan
kibírja 1200 méter vízoszlop nyomását. Két nap alatt sikerült meggyőznünk
mindenkit arról, hogy a zargok nem fognak elmenni, hanem felégetik a bolygót,
ahogy a többit. És ki segítene egy szegény rendszer nincstelen tagjainak?
Úgy dolgoztunk, mint az őrültek, tizenegy kemény héten át. A tengeralattjáró
kifejezetten nagy, erős monstrum volt, így elégnek látszott minden második
főtartót megerősíteni. Szerencsére még nem szereltük be az üvegacél panorámaablakokat,
ezért a páncélzathoz alig kellet hozzányúlni. A páncéllemezek fölé egy
közepes minőségű hullámelnyelő burkolatot helyeztünk, mert égen-földön
nem találtunk elég alapanyagot. A belső részt majdnem teljesen szétszedtük:
a fegyverállásokat lebontottuk, minden használható helyet átalakítottunk
raktárrá, hálóhelyiséggé.
A blokád miatt szükséges árucikkek, felszerelési tárgyak ára az egekbe
szökött. A nélkülözhetetlen élelmiszerek felét kénytelenek voltunk a feketepiacon
beszerezni. Amikor minden vagyonunk elfogyott, létrehoztunk egy olyan csapatot,
ami csak azzal foglalkozott, hogy olyan raktárakat, boltokat keresett,
ahol voltak számunkra fontos alkatrészek. Jelentéseikre alapozva megszerveztük,
majd kiviteleztük a rablásokat. Sajnos néha fegyveres harc is kialakult
a biztonsági szervezetekkel. Nagy nehézségek árán, de megszereztük készleteinket:
sugárvédő ruhákat, nagy teljesítményű rádióadót, katonai sátrakat, fegyvereket,
élelmiszer-koncentrátumokat, gyógyszereket, kisebb szállítójárműveket.
A bolygón közben kitört a hisztéria és az erőszak. A kikötőt elözönlötték
a menekülni vágyók, és űrhajókat próbáltak ellopni: A harcban az összes
hajó elmenekült vagy tönkrement. Ezt látva a dühös tömeg felkoncolta a
kikötői személyzetet, majd apró darabokra szedték a létesítményt. Így fosztották
meg magukat a legutolsó esélytől is.
A tizenkettedik héten befejeztük a cuccok bepakolását: az Auróra készen
állt, hogy 119 emberrel a fedélzetén kifusson a nyílt óceánra.
Indulás előtt elhelyeztünk a városban és környékén több tucat kamerát.
Kíváncsiak voltunk a pusztulásra, és át akartuk adni a felvételeket a szektor
urainak. Persze ha túléljük a világégést.
Szeptember 25-én indult a hajó a kikötőből, és három nap alatt elértük
a biztonságosnak tartott négyezer kilométeres távolságot. Kis pihenés és
erőgyűjtés után megkezdtük a lemerülést a kiszemelt tengerfenék-szakasz
fölött. Süllyedés közben kiengedtük a kábeles vevőkészüléket, ami a kamerák
frekvenciájára volt hangolva. Ez a bója tartalmazott még egy passzív, nagy
hatótávolságú felderítő rendszert is. Nem árt tudni, mikor mennek el ellenségeink.
Négy nap múlva a zargok megkezdték a bolygó módszeres elpusztítását.
Sok kis nap született hirtelen az égen, a városok fölött. A lángtenger
és a felrobbanó atomerőművek teljesen leborotválták a világot. Elhamvasztották
az embereket, az állatokat, a növényeket. A gyújtóbombák mellett földrengető
tölteteket is használtak, mert több, régen kialudt tűzhányó kitört, vulkáni
hamut keverve az égen lebegő por- és füstfelhőkhöz. A legközelebbi szárazföldre
szórt bombák lökéshullámai alaposan megrázták a hajónk tartóelemeit. Ekkor
szivárgott ki a tartályokból a tartalék oxigénünk fele, valamint több ember
megsebesült. Elszámoltuk magunkat a biztonsági határ kijelölésénél. Nem
hittük, hogy ekkora lesz a zargok pusztítása. Közel harmincmilliárdnyi
emberi lény szűnt meg létezni október másodikán.
Csak egy hónapig tudtunk várni a feljövetellel a levegőhiány és a
sérülések miatt. A néhol még mindig tartó globális égés következtében 4,5%-kal
csökkent az oxigéntartalom, tehát kínszenvedéssé vált a légzés. Körülöttünk
- mint mindenhol - a viharos, elmebeteg idő hatására, óriási hullámok kergették
egymást. November 9-én közelítettük meg annyira a szárazföldet, hogy előhozhattunk
cirkálónk belsejéből két teherszállítót. Ez a két lebegő a hullámverés
segítségével vonszolta ki a monstrumot a partra. Így tűnt a legveszélytelenebbnek
az emberek evakuálása, és a készletek kipakolása. Még ezzel a megoldással
is elveszítettük a vontató lebegőket, a rádióadót és némi élelmiszert.
Mivel túl nagy volt a radioaktivitás, bekapcsoltuk a tengeralattjáró segélyhívó
adóját, majd elcsigázottan nekivágtunk a kontinensnek.
Három hétig meneteltünk északkelet felé, amíg találtunk egy mélyebb
völgyet a dombok között, ahol elég kicsi volt a sugárzási szint. A vándorlás
alatt 38 embert veszítettünk baleset és végkimerülés miatt. Lassan másfél
hete ástuk be magunkat, és építettük fel ezt a kezdetleges tábort. Nincs
sok esélyünk a túlélésre, de a reményt nem adhatjuk fel. Nagyon unalmas
itt ülni az őrhelyen, és figyelni a sötétséget. Csak a szél zúg. A csillagok
türelmesen pislákolnak az égbolton. Milliónyi csillag...
Egy lövésre kapom fel a fejem, majd kis kábultság után bekapcsolom
a felállított reflektorokat. Rengeteg rongyos, a pusztulástól meggyötört
emberi torzót látok a táborunk felé botladozni. Önkéntelenül is megállapítom:
egy-két kézifegyveren kívül csak husángok és kések vannak náluk. Egy pillanatig
elgondolkozom azon, hogyan maradhattak életben ilyen rengetegen? Eh. Koncentráljunk
a jelenre, találgatni ráérek, ha élve megúszom ezt.
Kibiztosítom a fegyveremet, majd elkezdek vadul tüzelni a furcsán vigyorgó
fejekre. Az első ijedtség után eszembe jut, hogy spórolni kell az elektromos
tárakkal. Ezután mindig a legközelebbi alakba eresztek bele egy impulzust,
meglehetős biztonsággal. Egy pillanatnyi szünet alatt körbenézek, és látom,
hogy a tábor körül mindenhol villámlanak a lövések. Szóval bekerítettek
bennünket. Koncentrált tüzünk majdnem megállította őket, de most újabb
erővel özönlenek felénk. Ha elég sokan vannak, pár darab kihúzhatja addig,
amíg elfogy minden muníciónk. A legkevésbé sem szeretnék közelharcba keveredni
a sugárfertőzött, őrült tömeggel.
A csata zaján át egyre hangosabban lehet hallani valamiféle folyamatos
sivítást. Kilövök két embert, majd egy pillanatra körbenézek, és észreveszek
egy gyorsan közeledő légijárművet. Hirtelen megáll felettünk és kivár néhány
másodpercet, mintha felmérné a helyzetet. Nagy megkönnyebbülésemre a rohamozó
hordára irányítja a fegyvereit, majd tüzet nyit rájuk. A szerencsétlenek
fel sem foghatják halálukat, olyan gyorsan emésztődnek fel a tűzben. Öt
percen belül csak forró sziklák, és nehéz pára marad utánuk. A gyönyörű,
ezüstmetál színűre festett Cyclon Spark lassan leereszkedik a tábor szélére.
A kapitány először csak a külső hangszórón át hajlandó beszélni velünk,
de miután elmondjuk a történetünket, megenyhül. Gyors beszélgetésünkből
kiderült, hogy megtalálta partra vetett cirkálónkat, és úgy döntött, hogy
spirális vonalban köröz körülötte, hátha talál túlélőket. Körülbelül huszonöt
kilométerre innen vette észre a koncentrált energiakisüléseket, és rögtön
erre vette az irányt. Helyzetünket látva megengedi, hogy harmincöt ember
felszálljon az űrhajóra, őket elfuvarozza a legközelebbi bolygóra. Gyorsan
összeszedjük a sérülteket, és felpakoljuk őket a vadászgépre. A búcsúzkodás
nem tarthat soká. Sokkoló dübörgéssel startol a Spark, és pár perc múlva
a hajtómű fénye is eltűnik a szemünk elől. Fáradtan összepakolunk, majd
újjáébredő életkedvvel kezdjük meg a várakozást.
Csak reménykedni tudok, hogy még visszajönnek értünk...
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 7 szavazat alapján 7.4)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Hősök örvényben (Káosz Galaktika novella). Létrehozás: 2003. október 8. 10:09:11 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10 | Nyomtatási forma |
|