Útban a cél fele- még az első elért város előtt- megálltunk egy törzs táborhelyénél. Ott a helyi őslakosok (sötét bőrű szörnyvadász, emberféle nép, különleges képességeik közé tartozik az emberfeletti idomítási készségük, nem beszélve arról hogy képesek az idomítatlan lényeket is öngyilkos akcióra kényszeríteni egyetlen szóval) elmagyarázták, hogy errefelé gyakori a "Raisophilus"ként emlegetett utazó megjelenése esténként, a csontváz, amivel találkoztam is ilyen volt. Egy felélesztett ősi halott, ami felkelt a homoksírból hogy járja a vidéket. Egy gonosz szellem űz kegyetlen tréfát így az élőkkel. Egy régi hadvezér mikor meghalt, a szelleme megmaradt és végignézte birodalma pusztulását. A sivatag egész területe az ő népe birtokát képezte (a törzs tagjai ennek a népnek a túlélői), és megharagudott azokra akik elorozták a földet, és szétverték a civilizációját. Ezért időszakosan felkelt egy-egy harcost, és annak Raisophilus-ként kell bolyongania, hogy megtámadja azokat az utazókat akik nem valóak erre a vidékre. Miközben hallgattuk a kissé habókos fekete ember fanatikus meséjét, kezdtük érezni a társammal hogy veszélyben vagyunk a törzs közelében. A harcosok akik meghívtak minket egyre fenyegetőbben kezdtek viselkedni, aurájuk kellemetlen kisugárzásúvá vált. Vérszomj és gyűlölet kezdett tükröződni az arcukon.
- Értem. Köszönjük a vendéglátást...
- Mit köszönsz idegen? Még nem is ettetek...
- Nem vagyunk éhesek. - szóltam kurtán - Sietnünk kell tovább, csupán kíváncsiak voltunk, nem ismertük ezt a régi legendát, sem a "Raisophilusokat" ezelőtt...
- Nyugodj meg, utazó, nem fogsz többel találkozni.
Szavai nyomán izmok feszültek meg, és erek pattantak el. Összehúztam a szemöldökömet és már-már dühös tekintettel meredtem az öregre, kardomhoz kaptam, s az ő harcosai is hasonlóan reagáltak. Ryloth terpesz állásban zsebre vágta a kezét mintha elő akarna húzni valamit, a vénember pedig mosolygott.
- Azt hiszitek hogy hagyni fogjuk, hogy az őseinknek kelljen eltakarítani a mocskot utódaik helyett?
- Fogadjunk, hogy nem is akartatok meghívni ebédre! - mikor ezt kimondtam, Ryloth úgy nézett rám mint egy hülyére.
- Nem, nem akartunk titeket megetetni, te ostoba! - felelte a vén.
- Értsem ezt úgy.. - tekintetem sötétté vált - hogy átvertetek minket?!
- Mikor jöttél rá te észkombájn??? - csapott a homlokára Ryloth.
- A barátod, kedves manó, nem fogta fel a lényeget...
- Mit? Hogy nincs ebben a k*rva sivatagban egy hely, ahol ebédelhetnénk?! Felfogtam!
A harcosok felnevettek. Az egyikük ezután karját kinyújtotta maga mellett, tenyérrel a homok felé, s mormolni kezdett. Vigyora ördögivé vált, s hamarosan megtudtuk, miért: Egy obszidián arachnid robbant ki oldalán a szemcsés talajból. Az elementállény visított, mintha morális tényező befolyásolná, utána nekem rontott egy vonat sebességével.
Én felkészültem. Jobb kézben kivont karddal, bal karomban szekercémmel én is felé kezdtem futni. Útközben le akartam vágni az öreget is, de egyrészt nem akartam erre fecsérelni a figyelmemet egy rendkívül fürge ellenfél mellett, másrészt pedig a fazon elteleportált... de amúgy meg tudtam volna oldani... Úgy bizony...
Mielőtt egymásnak csapódtunk volna a szörnnyel, én felugrottam és dobtam egy szaltót, ő pedig átszáguldott alattam. Kardom amilyen erővel nekicsapódott éppen hogy csak megkarcolta a páncélját. Támadásom hatástalan volt, még csak nem is viszketett a helye.
Nem baj. Fordulok, átpördülök, de ekkor ő már nekem ront újra a másik irányból. Nekiugrok, s leérkezve egy hatalmasat csapok szekercémmel a homlokpáncéljára, de ő mint egy busz úgy csap el és visz magával engem. A fejszém beléállt, de nem voltam benne biztos hogy ez sokáig megtart engem rajta. A kardomat bele akartam vágni oldalról, de véletlenül (khm, szándékosan!!!) lepattintottam az egyik kőlábát.
- Hoppá!
Hirtelen lefékezett és én repültem vagy két métert. Mire fekültem volna ő áthajtott rajtam kétszer, majd rám hasalt a monstrum. Lecsaptam mégegy lábát a baloldalán karddal, aztán csépelni kezdtem azt a helyet ahol az arcát sejtettem szekercével. Elrúgtam magamtól a fejét, és tökéletes szúró találatot vittem be a torára mikor felágaskodott hogy lefejeljen.
- Háhhááá!!!
Erre balradölt, majd felágoskodott újra, utána jobbról indítva elcsapott engem a francba a teljes felsőtestét bevetve. Repültem hat métert, gurultam négyet. Most viszont egyetlen frappáns mozdulattal sikerült újra talpraugranom. Az volt benne az egyetlen ciki hogy háttal fordultam a csatatérnek... Dobtam egy hátraarcot, és üvöltve indultam meg a szörnyeteg hullája felé. Csak amikor odaértem, akkor esett le hogy Ryloth lerobbantotta a túlsó oldalát, amit még nem sebeztem meg. Utána a szám is tátva maradt a látványtól, ami elém tárult;
Ryloth brutális, sarki fényekhez hasonló, táncoló csapásokat indított szabadjára amik egymás után sorozták meg a védekező, toronymagasan ágaskodó féreg-, és kígyó besorolású, de inkább kiméra típusú szörnyeket. A páncélok kegyetlen sebességgel repedtek, és legalább tucatnyi ilyen 10-15 méteres szörnyeteg teteme feküdt darabokban mindenhol. A törzstagok kamikaze szörnyeket vetettek be ellene, Ryloth pedig ellenük fordította az idomított szörnyeiket. Képes volt felébreszteni bennük a szabadság iránti vágyat, az énképet, és a természetes gyűlöletet az elnyomóikkal szemben. Az öngyilkos lények egy része helyben széttépte magát, a többi gazdáik ellen fordulva széttépették magukat a többi szörnnyel ami az idomárok elé vetette magát. Ryloth csapásai úgy szaggatta a hatalmas testeket mint cápa a halott fókák húsát. Amíg én egyetlen szörnyet is alig hogy megsebeztem (amit végül társam nyiffantott ki), ő addig több brutális szörnyeteget és törzsi harcost pusztított el.
- Ömm.. Ryloth.. szerinted hol bukott el a diplomáciánk?
Keményen összpontosított a harcra, ezért válasz gyanánt, mivel verbálisra nem volt ideje, lecsapott egy felém hajított óriási testrésszel.
- Kuss, vízibohóc! - vakkantotta.
Na b*zmeg!
Ez már több volt a soknál. Üvöltve indultam meg a feketebőrű harcosok felé (Ryloth fedezett, ő a szörnyeket igyekezett eltávolítani az utamból a többi szörnnyel), s egymás után tízet is megcsaptam. Az más kérdés, hogy megérzeték-e.. most tíz emberrel kezdtem harcot egyszerre... de nem baj az. Keményen küzdöttem, s végül megöltem hármat közülük. Ryloth elpusztította a lényeket, majd azokat is akiknek lefoglaltam a figyelmét. Egyre többen szálltak be a harcba ellenem azonban nem fértek akármennyien hozzám. Én pedig elégséges tapasztalattal rendelkeztem, a túlerővel szembeni küzdelem terén... Legalább a túléléshez értettem valamelyest 
Egyedül Ryloth érdeme hogy el tudtunk menekülni- az előörs leverése után jobb megoldás volt kereket oldani, Ryloth ugyanis képtelen volt több támadó mágiát alkalmazni, én pedig nem voltam elég erős ahhoz hogy szembeszálljak a gigászaikkal. Úgyhogy leléptünk, ők meg jöttek utánunk. A szörnyeik gyorsak, és jó nyomkövetők. Azonban egy kis rejtőztető mágiának hála amit társam megreszkírozott, sikerült egy napnyi előnyt szereznünk üldözőinkkel szemben. Nos igen ám, de a baj az csak most jön: ideje korán elértük az első várost. |
Útban a cél fele- még az első elért város előtt- megálltunk egy törzs táborhelyénél. Ott a helyi őslakosok (sötét bőrű szörnyvadász, emberféle nép, különleges képességeik közé tartozik az emberfeletti idomítási készségük, nem beszélve arról hogy képesek az idomítatlan lényeket is öngyilkos akcióra kényszeríteni egyetlen szóval) elmagyarázták, hogy errefelé gyakori a "Raisophilus"ként emlegetett utazó megjelenése esténként, a csontváz, amivel találkoztam is ilyen volt. Egy felélesztett ősi halott, ami felkelt a homoksírból hogy járja a vidéket. Egy gonosz szellem űz kegyetlen tréfát így az élőkkel. Egy régi hadvezér mikor meghalt, a szelleme megmaradt és végignézte birodalma pusztulását. A sivatag egész területe az ő népe birtokát képezte (a törzs tagjai ennek a népnek a túlélői), és megharagudott azokra akik elorozták a földet, és szétverték a civilizációját. Ezért időszakosan felkelt egy-egy harcost, és annak Raisophilus-ként kell bolyongania, hogy megtámadja azokat az utazókat akik nem valóak erre a vidékre. Miközben hallgattuk a kissé habókos fekete ember fanatikus meséjét, kezdtük érezni a társammal hogy veszélyben vagyunk a törzs közelében. A harcosok akik meghívtak minket egyre fenyegetőbben kezdtek viselkedni, aurájuk kellemetlen kisugárzásúvá vált. Vérszomj és gyűlölet kezdett tükröződni az arcukon.
- Értem. Köszönjük a vendéglátást...
- Mit köszönsz idegen? Még nem is ettetek...
- Nem vagyunk éhesek. - szóltam kurtán - Sietnünk kell tovább, csupán kíváncsiak voltunk, nem ismertük ezt a régi legendát, sem a "Raisophilusokat" ezelőtt...
- Nyugodj meg, utazó, nem fogsz többel találkozni.
Szavai nyomán izmok feszültek meg, és erek pattantak el. Összehúztam a szemöldökömet és már-már dühös tekintettel meredtem az öregre, kardomhoz kaptam, s az ő harcosai is hasonlóan reagáltak. Ryloth terpesz állásban zsebre vágta a kezét mintha elő akarna húzni valamit, a vénember pedig mosolygott.
- Azt hiszitek hogy hagyni fogjuk, hogy az őseinknek kelljen eltakarítani a mocskot utódaik helyett?
- Fogadjunk, hogy nem is akartatok meghívni ebédre! - mikor ezt kimondtam, Ryloth úgy nézett rám mint egy hülyére.
- Nem, nem akartunk titeket megetetni, te ostoba! - felelte a vén.
- Értsem ezt úgy.. - tekintetem sötétté vált - hogy átvertetek minket?!
- Mikor jöttél rá te észkombájn??? - csapott a homlokára Ryloth.
- A barátod, kedves manó, nem fogta fel a lényeget...
- Mit? Hogy nincs ebben a k*rva sivatagban egy hely, ahol ebédelhetnénk?! Felfogtam!
A harcosok felnevettek. Az egyikük ezután karját kinyújtotta maga mellett, tenyérrel a homok felé, s mormolni kezdett. Vigyora ördögivé vált, s hamarosan megtudtuk, miért: Egy obszidián arachnid robbant ki oldalán a szemcsés talajból. Az elementállény visított, mintha morális tényező befolyásolná, utána nekem rontott egy vonat sebességével.
Én felkészültem. Jobb kézben kivont karddal, bal karomban szekercémmel én is felé kezdtem futni. Útközben le akartam vágni az öreget is, de egyrészt nem akartam erre fecsérelni a figyelmemet egy rendkívül fürge ellenfél mellett, másrészt pedig a fazon elteleportált... de amúgy meg tudtam volna oldani... Úgy bizony...
Mielőtt egymásnak csapódtunk volna a szörnnyel, én felugrottam és dobtam egy szaltót, ő pedig átszáguldott alattam. Kardom amilyen erővel nekicsapódott éppen hogy csak megkarcolta a páncélját. Támadásom hatástalan volt, még csak nem is viszketett a helye.
Nem baj. Fordulok, átpördülök, de ekkor ő már nekem ront újra a másik irányból. Nekiugrok, s leérkezve egy hatalmasat csapok szekercémmel a homlokpáncéljára, de ő mint egy busz úgy csap el és visz magával engem. A fejszém beléállt, de nem voltam benne biztos hogy ez sokáig megtart engem rajta. A kardomat bele akartam vágni oldalról, de véletlenül (khm, szándékosan!!!) lepattintottam az egyik kőlábát.
- Hoppá! |
| Bocsánat, az előbbi hozzászólást valahogy szétszaggatta -_- |
- RYLOOOOOTH!!!
Ahogy felüvöltöttem mély és dörgedelmes hangomon, a csontváz mintha
megrémült volna, hátrébb szökkent. De lehet hogy csak támadást sejtett
a hirtelen megmozdulásom nyomán. Nem számít, mostmár kapok levegőt,
Ryloth talán felébredt, ha nem a hangomtól de az eséstől meg
miegymástól ébredezik, ez a csontváz surmó meg immáron fegyvertelen.
Illetve, mégsem... A kezében egy különösen széles embervágó kétkezes
kard materializálódik, amivel páncélostul hasítanak félbe humanoidokat.
Tharr, irgalmazz! Az élettelen halálfatty alapállást vett fel, majd
hirtelen valamitől tervet váltva elengedte fegyverét és eliszkolt-
VOLNA! Ryloth úgy seggbe lőtte egy szent csapással hogy a kétlábon járó
ropi kobakkal előre belefúródott a következő dombba. Nem esett szét,
komoly kár nem is keletkezett rajta, talán csak megsérült a varázs
rajta, vagy annyi sem történt, csak egy erős lökést kapott a fény
varázslat nyomán.
- Ez meg miféle pokolfajzat? - kérdezi a manó.
- Ryloth...!
- Mi a- GOLOD!
- Nyugalom...!
Leesett neki hogy kicsit komoly sebet szereztem ezért ideszzaladt
hozzám, majd mellém térdelve lenyomott a földre (khm, engedtem neki...
köhh-köhh vérrel...). Vetett még néhány pillantást a beragadt
élőhalottra, elmormolt egy varázslatot, utána pedig az én kipofozásomra
koncentrált. Ahogy elmélyültem gondolataimban ápoló kezei közt, lett
egy kis időm hogy lenyugodjak, és átgondoljam az elmúlt perceket. De
nem sikerült semmit se leszűrnöm belőlük, sőt, a gondolatok nélküli
állapot tűnt a legkedvezőbbnek relaxáció közben- vagy annak
eszközeként. Fél óra múlva már sokkal jobban voltam.
Ryloth ellátta a sebet, bár idő kell a teljes regenerációnak, azt
bűbájokkal felgyorsította, a szúrást bezárta és bekötözte, mint ahogy
később elmondta, mérgezés nyomát találva azt megszüntette és megfékezte
még idejében. Újra harcképes vagyok, lecsökkentett hatókörrel.
- Gyere, fel tudsz kelni?
- Igen.. azt hiszem...
Kisebb kezdeti nehézséggel de sikerült felállnom. Az adrenalin most
ellenem dolgozott bennem, felfűtött és lüktetett a fejem tőle.
- Köszi...
- Ugyan.. - mosolygott.
- Nézzük meg, mi lett vele.
- Ráhelyeztem egy kisebb béklyót, érezhetően rendkívül erős a
szentmágia-ellenállása, ezért egy fizikai jellegűt választottam.
A csontvázat egy tövises idézett indatömeg akadályozza meg abban hogy
kiszabaduljon. No meg többtíz kiló homok.
- Szét kellene szedni, az élőhalottak nem túl beszédesek...
- Igazad van - szólt a manó - Majd én...
- Jó ötlet.
Elhúzta maga előtt jobbkarját és az indák megfeszültek. A domboldalból
kiálló csontlábak görcsösen megrándultak, és a sétáló hullát darabokban
húzták ki a növények. Valami halkan süvítő hang jelezte a mágikus
lélektartó pecsét (az élőhalott "létének" főeleme) megtörését, aztán
semmi. Az éjszaka csendje feledtetni kívánta az itt történteket. A
mágikusan megidézett embervágó köddé lett, eltűnt mint a kámfor. S
ellenségem csontjait is elfújta hamarost a sors érinthetetlen szele...
Reggel beszámoltam Rylothnak arról, hogy mi minden történt. Legalábbis
abban a fél percben amit ő még átaludt a harcból.. ja meg persze ami
azelőtt történt a harcon kívül  .
- Hatékonyak a támadásai és inkább a fürgeségét és a trükkjeit
használja ki, mint a mágia által ráruházott fizikai erejét. Azt a
kardot is a semmiből jelenítette meg a kezébe. Csak úgy... mintha
levegőből épült volna fel a penge!
- Ahaa...
- Mellesleg, nem hiszem, hogy véletlenül dobta a bordáit közé a tőrét.
- Szerintem se véletlen. Közel volt, nem hibázhatott, lévén hogy
különösen jól sikerült alkotása ez egy nekromantának. HA, és Amennyiben
egy nekromanta alkotása ez... mármint ekor nekromantáé...
- Ezt meg hogyan érted?
- Itt, ezen a vidéken vannak piramisok, kripták, meg ismeretlen
rendeltetésű, és raktáraknak vagy egyéb célokra alkotott rejtett
kazamaták a föld alatt. Ezeket gyakorta védik még az ősidőkben
megidézett, sokkal régebbi, akár ismeretlen tudással alkotott
őrzővédők. Például ma már meghalt legendás erejű nekromanta-fáraók akik
halott szolgáiktól a síron túlról is elvárták esküjük betartását.
Ismeretle dolgok, kincsek és mágiák lapulnak itt, melyeket nem
véletlenül rejtettek el. Azért merültek feledésbe hogy ne lehessen
vetélytársa ezeknek az erőknek. Ezért nem érdemes is.. hogy is
mondjam.. "fölöslegesen körbenézni"... Ha érted mire gondolok.
- Nem egészen, én még az előző mondataidat emésztem...
- Hát...
- Nem. Én a kincsekre gondoltam. Mennyi arany feküdhet a sivatag
alatt...?
- MIVAN?
- GAZDAGOK LESZÜNK! EASY RIDER ECSÉM!!!
- Örömmel állapíthatom, mint orvos, hogy a hülyeséged nem sérült meg a
csata folyamán...
- Ez alapállapot, kedves Ryloth! - nagy vigyort vágtam, és igyekeztem
nem összecsinálni magamat azután a sok elmesélt borzalom után ősi
vilgápusztító micsodákról amik mind ki akarják csinálni azt aki ide
bemerészkedik. Annyit azért nem ér az a sok arany
Vagy mégis...!?
- Mindenesetre menjünk tovább.
- Nappal van, Ryloth.
- Tudom. De ha ilyenek mászkálnak itt a környéken, akkor mielőbb el
kell hagynunk ezt a térséget, és akkor érdemesebb haladnunk amikor a
napfény óv tőlük. Ezek ellen, akár igaz a mende-monda akár nem, nem
vétek óvatosságból csak nappal haladni.
- Igazad lehet.. jó. Legyen így.
Mivel úgy is éjszaka pihentem ki magamat, gond nélkül folytattuk
utunkat a forrasztó hőségben. Természetesen levetettem magamról a meleg
ruhákat, a bundákat, bevállaltam a túlélés érdekében a páncéljaim
levételét is. Egyedül egy hétköznapi ruházat (ing, szövetnadrág,
láncing, szarvas sisak és két kilós lábbeli) maradt rajtam. Kardom az
oldalamon szokás szerint, mésik oldalon ugyanígy de tok nélkül lóg
övemről a szekercém. Hátamon a súlyos táska, ami mintha csak könnyebb
lenne attól, hogy Ryloth is benne van. Nyitott száján beáramlik valami
levegő a manóhoz, meg ne fulladjon, de hűsítő szelet hiába is várnánk
ebben az időben (éjszaka bezzeg, amikor egyébként is hideg van...). A
hőmérsékletre való tekintettel nem is volt nehéz elaludnia apró
utitársamnak, de azért félóránként megnéztem, minden rendben van-e
vele. Mivel kicsit nyomta az oldaláta sok fegyver meg fém így azokat a
tatyó legaljára kellett tennem, a ruhák alá, ezért harc esetén nem
számíthattam arra a lehetőségre hogy az inventory billentyű
megnyomásával egy pillanat alatt teljes harci felszerelést ölthessek...
Na de ki ilyen vagány mostanság? ... Mondjuk az a csontváz akivet
tegnap akaszkodtam össze -_- bakker ...
Ja igen, volt még egy apró, lényegtelen, elhanyagolható problémám; nem
én voltam az aki tudja hogy merre kell menni. Egy térkép alapján
kellett tájékozódnom a mindenfelé ugyanolyan tájból, s a hegyeket rég
elhagyva már az az egy támpontom is oda lett. Csak két dologra kellett
figyelnem. Az egyik az az, hogy toronyiránt előre haladjak, ne
kanyarodjak el az eredeti céltól - iránytűm bár van, de Ryloth szerint
itt nem működik a hegyekben levő ellen-mágnesek miatt, amit
tapasztaltam is - , a másik dolog pedig csak annyiból állt hogy mérjem
a mérföldeket. Már az sem árt ha tudom hogy körülbelül mennyit tudok
legyalogolni egy nap. Ilyen tempóból Ryloth számításai szerint még két
hét van hátra a legközelebbi városig. Utána még egy másikon is
feltétlen keresztül kell mennünk, hogy elérjünk végre a harmadikba mely
egyben úticélunk is. Ez olyan két hónapot vehet igénybe. Egy strapabíró
törp sebességével.
De még mindig csak ma van... Még mindig csak ma... Mikor jön már a
holnap, s az azutáni, s az azutáni nap??? Utálom a sivatagokat,
megutáltam őket egszer, s mindenkorra- MEGINT. |
Két röpke de töprengéssel tele nap alatt leereszkedtünk- azaz hogy én, Ryloth-al a hátamon! - a hegy meredek lejtőin. Biztonságos ösvény híján csak ez a lehetőség állt rendelkezésünkre, de nem okozott nagy problémát, mivel nem siettünk, két nap bőven elég volt rá.
A nap pár óra múlva eltűnik a horizont határán, lassanként elmerül a bolygó túloldalán elterülő űrben. Talán éjszaka a legjobb tovább haladnunk.. A hideg ellen könyebb védekezni, mint a meleg ellen, legalábbis menet közben. A tapasztalataim alapján tovább kellene indulnunk. Kicsit megfáradtam a hegymászás közben de nem hiszem hogy belehalnék a folytatásba. Óvatosan megindultam az éles sziklák között a homok felé.
A haverom kinyitotta a táskát és a fejem fölött a vállaimra támaszkodott.
- Biztos, hogy tovább megyünk?
- Igen.
- Nem kellene pihenned?
- Szerintem inkább éjszaka javallott haladnunk.
- Itt hidegebb van mint az alacsonyabb hegyi völgyekben, amerről jöttünk.
- Tudom, de nappal borzalmas a dűnéket mászni...
- Jó! Akkor megyek a saját lábamon! - szólt vidáman, majd kiugrott a tatyómból - Basszus!!!
Amint földet ért a lába, szét is kenődött rajta. Napok óta a táskában gubbasztott, elhiszem, hogy lezsibbadt a segge. Megyek tovább.
- Golod..
- Ha?
- Ne hagyj itt...
- Gyere.
- Mennék, ha tudnék.
Nem állok meg.
- Golod.
- Haa?
- Vegyél fel.
- Szerintem eleget cipeltelek.
- Légszíves!
- Nem.
Visszafordultam és rávigyorogtam. Utána mindketten elnevettük magunkat a helyzeten (utána persze visszasétáltam hozzá és vittem tovább -_- .... ) . Amint megtettük az első hatvan métert a szilárd talajt felváltotta a szemcsés homok, és éreztem, hosszú lesz ez az éjjel.
Nagyon hosszú.
...
Pár óra múlva már Ryloth is a homokdombokon kapaszkodott fel s le, egyiknek gerincén lesétálva felsétáltunk a másikén - hogy mi a rákért csináltuk ezt ahelyett, hogy egyszerűen elhaladnánk mellettük, mint a filmekben csak pazarolva az energiánkat, arról nekem fogalmam sincs hogy miért b@sztuk el az egészet, de egyszerűen menő volt így sivatagot járni holdsütötte éjjel. Jobbára eseménytelenül telt az éjszaka. Aztán jött a napfelkelte...
Jött az a pusztító szaharai dögmeleg, ami szinte ellehetetlenítette az életet ezen a kietlen tájon. A vegetáriánus élőlények hiánya egyértelműen jelzi hogy itt a tápanyagtartalom, s az élelemforrás korlátozott a helyi ökoszisztémában. S egyúttal a vad és feltétlenül harcias kultúrák élőhelyére merészkedtünk be társammal. Valójában ez nem is zavarna annyira; a gond csak az, hogy mindenki az utazókat akarja kinyírni. Igaz, megtanultam a diplomáciát- illetve azt, hogy azért meg kell próbálni -, de szerintem egyértelműen helyes döntést hoztam, amikor kérdés nélkül pofán b@sztam baltával az első felénk ugró dűne-rémet. Valami kriptid féle lehetett ez a lény, tudjátok, az a tizenkét karú dobberman aminek ezer foga forog a pofájában mint egy láncfűrész és tizessével vetődnek az emberre...
Na mind1, túlestünk rajta. Illetve rajtuk.. kicsit időigényes volt, no meg fáradt is voltam cseszettül mert nappal támadtak a melegben, amikor éppen aludni szándékoztam, s aludtam is egészen addig amíg ezek meg nem jelentek Ryloth (aki őrködött) látóhatárának szélén.
Körbevettek minket és...
Nincs kedvem ezt elmesélni.
Mentünk tovább a következő éjszaka. Ryloth este alszik a táskámban, én nappal alszok a sátor árnyékában mikor ő őrködik. Izzik a tavaszi -vagy mittudomén milyen évszakvan- délután, hogy a Bikini dalát idézzem. Már a gyanús nap is lebukott, kutyáink hiába csalódtak a vacsorában... nyehhehheee... Nem leszek én husi..!
Mondjuk ha egy tömzsi kis törp lányka azt mondaná, "Gyere husi...!" persze mennék mint állat, a kedvéért az lennék, de csak ha tényleg úgy érti ahogy gondolom... Egy előnye biztos hogy van a homokdombokon való fel-alá kaptatásnak. Mégpedig az hogy nagy területet láthatok be a tetejükről, kevesebb meglepetés érhet így minket. Éjszaka eddig nemigen támadtak meg, mozgást sem láttam még. De egy éjjel figyelmes lettem valamire. A távolban a dombok között, egy többé-kevésbé egyenletesebb talajú amolyan "homoktisztáson" (bár tudom hogy ez hülyeség, ilyen nincs csak valahogy meg kellett látnom a sivatagban különben nem halad a sztorim) egy magányos alak kóborolt. Gyorsan haladt, futott a homokban.
Figyeltem de nem követte másik. Egymaga szaladt. A mozgása ismerős volt a régmúltból. Mozdulatai, és amilyen nyomorék módon zötykölődött a váztest a kényszerített lélek írányítására, egyértelművé tette számomra hogy egy újabb csonthülyével kell összeakasztanom a bajuszomat. Egy csontvázharcos araszolt toronyiránt az általa kiszemelt célpont felé egy számomra ismeretlen helyre. Nem szeretnék egy csapatukba botlani.. inkább csendesen kellene megközelítenem.. Lassan leereszkedem a domoldalon, majd a többi homok- és egyéb hányás között ugrálgatva (ezt inkább nem részletezem) kúszva, meg katonát játszva-gyökérkedve közelebb értem a rohadékhoz, aki még mindig eltökélten szaladt egyirányú útvonalán. Beért a dombok közé...
Követem, dombok gerincéről kúszva figyelem, és amikor rávetettem volna magamat hogy földbe terítsem, eltűnt. Amikor felugrottam a levegőbe magasról ő éles kanyart vett és eliszkolt a túloldali dűne mögé.
Ez tudta, hogy figyelem? Mi a szösz?
Erős rántás vett le a lábamról és belezuhantam a homokba oldalt fekve.
Az a dög sivított miután a táskámnál fogva lehúzott, lehet hogy Ő is a dombról indította a támadását. Mindegy, rohadtul meglepett az a szemét és nem is érem el innen, úgyhogy el akartam hemperegni de ez az izé már felállt és úgy tart a földön (irdatlan nagy a hátizsákom). Nincs jobb választásom, mellesleg szeretném elkerülni azt a tőrt amit a pofámba akar mártani úgyhogy kibújok gyorsan a tatyóm két pántjából majd anélkül forgok el a homokban csukott szemmel. Kivonom a kardom és csapok néhányat vakon, mielőtt végre ki tudom rázni az arcomból a homokot.
Nincs előttem. Nagyra nyílt a szemem a döbbenettől, majd ösztönszerűen egy övön aluli rugást viszek be hátrafele LE-vel (a Végzetúrral játszók tudják, hogy ez mit jelent még a Lélekenergián kívül...) a piszoknak mielőtt még hátulról lecsapna. Hihetetlen! Olyan fürgén, könnyeden, halkan és okosan mozdul hogy olyat még élőlénytől sem pipáltam. Szerencsémre gyorsan kapcsoltam, ezért összecsuklott deréknál mint egy bicska és segrecsüccs a földre. Megpördülve nem találtam el a kardommal de hátrébb álltam; nem vagyok olyan hülye hogy most próbáljam megtámadni. Fogalmam sincs, mi minden lehet még a tarsolyában, ezt leszűrtem és eszerint óvatosabbnak kellett lennem. De nem kellett közelebb mennem ahhoz hogy támadhasson. Ha nem döfhet le, belém dobja a tőrét az a mocsok! Amikor félbehajlott mint a papírlap a kezét támadásra készen ölében tartotta a tőrrel, és egy kicsapódó csúzli lendületével rántotta elő, a fegyvert elengedve az tovább repült a gyomrom felé. Csaptam egyet gyorsan a karddak, de egyrészt nem voltam elég fürge, mellesleg ha az lettem volna sem találtam volna el a tőrt. A penge (sírjak, vagy nevessek?) az eredeti célpont helyeett, a gyomrom fölött fúródott belém. Így nem talált el létfontosságú szervet, vagy legalábbis kisebb eséllyel és remélem hogy megúsztam, de a gyomromnál a láncingen és a bőrvérten kívül egy-némely acéllemez is óvta a testemet.
Tehát ha ott talál el, lehet hogy nem lett volna bajom... Várjunk csak!
Akárhogy is, ez kib@szottul fáj... Felnyögtem a csapástól, majd bent tartottam a levegőmet. A csontváz lassan és komótosan (szinte teátrális élvezettel) tápászkodott fel a homokból. Lüktetett a sérülésem, az egész oldalam. A levegő ahogy beszorult a tüdőmbe ott pulzáló érzést keltett bennem. Pánik érzetem lett. Valamit kezdenem kell... |
---
A nap szokás szerint lemenőben volt (leszokhatna erről a káros szokásról, valaki megint babrált a távirányítóval mert most ijesztő ZÖLD fénnyel ragyogott b*sszus) amikor már aggasztott rendesen hogy még mindig nem találkoztam a manóval. Egy ideje azon morfondíroztam hogy visszamegyek a macskákhoz, azonban nehéz volt, de bíztam bennük. Csak az a sunyi mosoly zavart a vezérük pofáján... Vajon mi a rákot jelenthetett?
És bakker nem tudtam merre menjek. Kétirányú út elágazás elé értem.
- B*zdmeg! Kereszteződésről nem volt szó!
Kiáltottam fel, csak választ nem várva meg is nyugodtam utána.
Ekkor az történt, hogy Ryloth belülről kinyitotta a táskát, rákönyökölt a kobakomra és a baloldali út felé mutatott.
- Én a helyedben Arra mennék...
Úgy elkerekedtek a szemeim hallod hogy mindjárt dobtam egy hátast! Órák óta cipelem és keresem ezt a manót aki végig a hátizsákomban gubbasztott és nassolt valami sütit és én halálra aggódtam magamat közben!
A következőt amit fennhangon mondtam neki nem javallatos itt és most kiskorúak előtt megjeleníteni (az adminok kidobnának)...
- Nyughass már Golod! Csak elaludtam reggel a nyakamat, és nem volt kedvem sétálni ma úgyhogy...
- Itt pihentél???
- Aludtam.
- WTF?!
- Még jó hogy felkiáltottál kölönben fel sem ébredtem volna. Akkor éjszaka se tudnék aludni... márpedig ki kellene pihennem magamat.
- **~~ˇ*^ˇ°˘*ˇ^|Ä|°°˘ Ä!!!
- Úgy röviden?
- Ja.
- Akk' menjünk tovább. Baloldali út (gyite!) - suttogta a zárójeles szöveget de válaszul jól megráztam a táskát, mire ő kacagva elmerült benne.
Amint elmondta később aznap este a tábortűznél, a macskák valami mágikus vízű foszforeszkáló folyóba hajítottak engem, azért láttam emlék-álmot. És a náluk töltött időszaknak az volt a lényege hogy.. izé.. ahogy fogalmazta; "Megvilágosodjak". Aztán közöltem vele hogy most ÉN mutatom meg ŐNEKI, hogyan is kell megvilágosodni. Mire részeg vigyorral kiittam egy üveg páleszt.
Ryloth vendéghelyet kapott a macskák közt és távolról figyelte a harcomat. A macskák engem meg akartak ölni, de az Ő kérésére életben tartottak. Ennek az volt a feltétele hogy megszabadítanak a pusztító hajlamaimtól; az egyetlen ok ami felforgatta a gyomrukat ha rám néztek, az a fékezhetetlen gyilkos látványa volt. Ezért akartak megölni, a világot akarták megszabadítani attól a fenevadtól, azonban (Hála a barátomnak) egészen más módszerrel tették meg ugyanezt. És hogy a sors még több ajándékkal árasszon el engemet, reggel gyönyörű látkép tárulkozott elém. A magaslatról ahol táboroztunk szélesvásznú horizont bontakozott ki előttem, és láttam, hogy még ma ki fogunk érni a hegyi útvesztőkből. A távolban egy várost is látni...
[ HALI!
Bocs, kicsit régen írtam, és lehet túl sok hülyeséget XD, de igyekszem újra felvenni a tempót. Remélem mostmár sikerül heti egy posztot prezentálnom mert látom egy-két olvasóm akad azért - vagy legalábbis reménykedem benne, hogy még mindig érdekel valakit a sztori ] |
Egyik reggel ismét nyílt a sátor leple, és belépett négy macska. Harcosok voltak, és fegyver volt a kezükben. Igazán sportos alkattal rendelkeztek, mint a legtöbb, és ugyanaz az undor ült ki az arcukra mint mindegyiknek azelőtt amelyik megpillantott. Magasról néztek le rám, megvetettek. Látszott rajtuk hogy nem olyan parancsot kaptak, mit szívesen végrehajtanának, mintha egészen más egyéni terveik lennének velem. Valószínű, hogy meg akartak ölni de úgy tűnt ez nekik tilos volt. Kettő kiállt közülük és felmarkolt, aztán a másik kettő mögött kivonszoltak a napfényre. Becsuktam a szememet hogy lassanként szokjam a fényt, de még a szemhéjamon át is elképesztően erős látvány volt a hosszú és őrjítő sötétség után. Egyszer csak elengedtek. Elengedtek a levegőben, és bár reflexből összerándultam készülve az esésre (talán elhajítottak?), mégsem értem földet. Illetve nem akkor, amikor számítottam rá...
Még éppen becsapódás előtt nyitottam ki a szememet (a zuhanást sem érzékeltem tisztán) és pont arccal előre zuhantam a vízbe. A magasból vetettek bele, és csak valami Égi megsegítésnek köszönhetem hogy jól érkeztem a vízbe, különben akár halott is lehetnék a magasság miatt. A halál mondjuk így is folyton kerülget, és most is durva próbára tesz: még mindig meg vagyok kötözve. Lassanként leérkeztem a meder aljára.
Legbelül, míg az oxigén életben tart, azon morfondíroztam küzdjek-e. Rengeteg minden megpördült bennem; az életszemléletem, a világról alkotott képem, és a magamról alkotott kép. Nem csak hogy kifordultak, teljesen eltűntek! Valójában, mintha örökkön örökké csak a veszteségek fájdalmát érezném át. Ismeretlen lények, ismeretlen személyek, ismeretlen forrásból érkező fájdalmát. Egy álmot látok...
Megint.
Az álomban egy kopár fennsíkon vagyok, melynek földje világos és száraz agyag színét öltötte. Hatkéz-láb állok a helyemen, éjfekete, olajos bőrömet nem szúrja a nap. Épp a csemetéket nézem... Amikor /magamra rontok szemből/.
Magamat látom, a kutyák szemszögéből. Pusztítok, pedig semmi okom reá. Ugyanolyan értelmetlen indokkal, mint a legtöbb gyilkos: Félelemből. Azért öltem, mert igenis Féltem hogy ha nem Én teszem, Engem ölnek.
Amint levágom magamat, egy másik kutyatestbe kerülök.
- Miért teszed ezt? - kérdezném, de csak ráugatok a vérmámoros Golodra. Nem beszélem a nyelvét. Szekercéjével odavág.. majd újabb áldozat bőrébe bújok. Mostmár rávetem magamat én is, HAGYD ABBA! De lekapar magáról, bár csimpaszkodom, karmolok és harapok, mégis letép és felaprít. Rettegni kezdtem a saját énemtől.
Ez vagyok én: Egy olyan törpe, aki csak a gyengébbeket meri bántani, s ki tőlük is retteg. A gazda is fél a birtokára betolakodó szörnytől, a betolakodó szörny is fél a gazdától. Mindenki retteg.. mindenki pusztít.. De MIÉRT? Mert nem tudnak kommunikálni? Van aki meg sem próbálja.. mint például ÉN. Ryloth megpróbálta volna, és mindent megtett volna hogy sikerüljön a békés megoldás. De én.. még csak meg sem erőltettem magamat! Semmibe vettem ezt az opciót. Azt nem mondom hogy máris álszent erdővédő lettem, de egy újabb szemszögből is lehetőségem nyílt mostan megtekinteni a világunkat. Két fél között miért alakul ki egy harcihelyzet, mikor nincsen szükség rá?
A mindenit, merre van Ryloth?!
---
Menten kihúztak a vízből, miután elájultam, és a sátorba vittek- immáron anélkül hogy lekötöztek volna. Reggel is így ébredtem, fizikai béklyók nélkül de már nem is annyira letörten. Szinte felszabadító érzés kerített hatalmába. Nem álmodtam az éjjel és nem is pihentem ki magamat igazán, de valami különös úton-módon felüdült hangulatban keltem. És döbbenten tapasztaltam hogy jobbra tőlem minden felszerelésem (és a FEGYVEREIM) ott vannak egy halomban a jurta falánál. A szekerce hívógató volt. Egy szusszanással elvesztette értelmét a szememben.
Felkeltem - a vágtagjaim, sőt, megmagyarázhatatlan módon semmim sem fájt, pedig zúzódásaim még látszódtak - és odabattyogtam a cuccaimhoz. Kényelmes tempóban öltöttem fel az ingem, szövetnadrágom, a könyebbik csizmámat (nem a mammutbőrből készült 6 kilósat, hanem az orszarvúbőrből cserzett, csupán 2 kilósat). A hosszú hajamat varkocsba fogtam egy kisebb tükröm előtt, felkötöttem a derékszíjamat is, majd nagy mosollyal jókora darabot haraptam ki az egyik elrakott füstölt sonkából. Ma, végre a valódi énemet láthatom. Megszabadultam a lidérces álmaimtól; a nyúltól, amelyik a mélybe rántana, a nagy sötétségbe a harcon keresztül, mintha a bűntudatom volna. Némi felkészülés után egy egész rendezett kinézetű törpöt varázsoltam magamból. (sunyiban megmértem a magasságomat, és, khm, azt is lemértem amit csak a pasik a tükör előtt...) De időközben benézett egy macsek aki rögtön el is szaladt rémülten egy intim felmérést követően... (fütyülök...) így hát a "kellemes kilépő" elmarad, de kaptam egy "ciki kilépőt". Cserél velem valaki?
Persze, hogy nem...
Lassan kiaraszoltam, de közben égett a pofám mint állat. Valahogyan nem így képzeltem el ezt az egészet de sebaj. ... Illetve k*rva nagy baj, csak már nem tehetek ellene >_< ! Viszont tehetek azért hogy nem rontsam el a folytatást. Hamarost körbevettek a harcosok és én megálltam. Mindenben együttműködtem velük így elvittek a törzsfőjükhöz. Ott tiszteletben tartva vezérüket és minden szokásukat természetesen követtem a protokollt (hajlongás, nyali, stb...) viszont most nem húztam a számat. Nem tudom meddig bírom ezt még, csak igyekszem megfelelni, legalább a minimális elvárásaiknak- természetesen csak 25%-os sikerrel, mert nekik még mindig egy torz vagyok. Ennek ellenére mintha értékelték volna a próübálkozásaimat. Erre mondjuk csak abból asszociáltam hogy nem hangzott el a "Kinyírni!" parancs a vezérük szájából. Ez is valami, na. Legalább öt percig fogok még élni.
- Rendben van. Életben maradhatsz, /Golod/.
- ...Tessék?
- El is engedünk.
Azt hittem zöldpöttyös tojások fognak kipotyogni belőlem annyira nem értettem a szitut. Látva a képemet, bizonyára mindenki rájött erre.
-...Vagy maradni akarsz?
Mire én:
- Köszi! Viszlát!
És elhúztam a csíkot. Aztán visszatolattam mert eszembejutott hogy Ryloth nincs benne a tatyómban.
- Ne aggódj, - szólott a vezérük cinkos mosollyal - már minden készen áll az indulásra, és a barátoddal is hamarosan újra találkozni fogsz.
Nem tudtam hogy mire számíthatok, de azt igazból sosem tudom csak szimplán megtörténik velem ami meg fog. Hát.. jó'van akkor... Elindultam hazafelé.
Mivel hogy a továbbutat nem ismertem, és a macsekok is azt tanácsolták hogy menjek inkább haza, + Rylothot is valszeg ők indították útnak ezért megfogadtam a tanácsukat. Arra mentem amerre mutattak. |
- És.. mit fogtok most velem tenni? Vagy nem beszélitek a közös nyelvet? - kérdeztem fenhangon, de csak hogy mindenki jól halljon a trónteremben. Lehet, ők egészen másképp értelmezték...
- Beszélünk e nyelven, /torz/. És beszéljük a Barátod nyelvét is. Csak Neki köszönheted, hogy MÉG élsz.
A törzsfő kimért és hangsúlyos szavaiban egy mormota f*ngnyi fenyegetést éreztem.
- Ömm.. izé.. tehát.. sz'al mit? - gondoltam, mindegy is. Már eldöntötték, és semmit se tehetek ellene... A vezérük ekkor közelebb hajolt hozzám undorodó képpel.
- Felzabálunk.
- NEEEEEEEEEM!
K*rva diplomácia.
Így volt a kezdet. Azonban a dolog ennél sokkalta bonyolultabb.. ekkor még a feléről se tudtam a köröttem zúgó harcoknak. És most egyszerre gondolok a szavak, és a fegyverek csatározására. Bár én egyikkel se jártam sikerrel, valahogy mindkettő kimenetele nekem kedvezett, azok közül melyeket megvívtam. Hiszen nem öltek meg, és végül semmi megbocsáthatatlant nem mondtam. Nem is sejtettem hogy miért tartottak életben. De a valóság az, hogy valaki nagyon is sokat küzdött azért hogy ez így is maradjon.
Napokig a sötétben voltam egy bőrből fércelt jurta gyomrában. Kicsit meleg volt, de gondoskodtak róla hogy ne betegedjek meg, és minden szempontból egészséges maradjak. Előbb-utóbb persze ehhez másra is szükség volt a fizikai ápoláson kívül. Habár addig minden szavamra csak hallgattak, hogy be ne golyózzak, beszélgetni kezdtek velem. Igaz, undorodtak tőlem, de legalább kommunikáltunk, és ez megvédett a bennem kialakulni vágyó őrülettől. Még mindig egy ágyékkötő volt az egyetlen ruhám, és már a hajam is túlápolt volt (már kezdtem azt hinni, hogy zöld lesz a sok ismeretlen tartalmú macskák gyártotta szertől). Hihetetlen hogy mekkora a különbség a valóság, és az általunk elképzelt énünk között...
Ez az időszak volt a legnagyobb hatással későbbi életemre. Mert megtapasztaltam a vereséget. És kaptam egy újabb esélyt. Egyetlen egyet, mely az alázatra megtanított. De mielőtt minderre rájöhettem volna, még sok kellemetlenségen kellett hogy átvergődjek saját ostobaságomból.
Már alig maradt levegőm, már alig maradt remény hogy kitartok, és persze ahogy azelőtt, úgy most is időben húzták ki a fejemet a vízből. Amikor újra a levegőn voltam, vizet köptem a falra és kapkodni kezdtem az oxigén után kiéhezett tüdeimmel. A kezemet hátra kötötték, a lábamat pedig keresztbe alattam és térdeltem a vályú előtt.
- Mihh.. mi a.. mi a fenét akartok?! - bár válasz sosem érkezik, újból és újból megkérdezem. Semmi más nem érkezik, csak valamivel később egy rugás hátulról, és egy kéz ami víz alatt tartja az arcomat. A tekintetükből nem tudtam leolvasni semmiféle élvezetet (illetve nem tudtam, mikor még a hajam nem lógott a szemeimbe), de az undor nem változott, és mint hogyha valami más is bújkált volna azokban az éles pupillákban. Arcuk minden izma azért feszült hogy ne ránduljon ingerült grimaszba, és a nyakuk önkéntelenül is feljebb emelte állukat. Azt se tudom mik ezek. Megszámlálhatatlan torzszülött, és azoknak megannyi fajtája létezik a világon, hogyan is ismerhetném pont ezeket közülük?
A tüdőm ismét megtelt oxigénnel, és felkészültem a következő rohamra. De helyette elhúzták előlem a kádat, majd ismét hátba rúgtak és én egy pokrócra estem lihegve. Felkiáltottam a meglepetéstől, és kiköptem még néhány deciliter vizet. Égő szemeimmel az övékbe néztem volna legszívesebben hogy fájdalmat okozzam nekik a puszta akaratommal. De a hajamat nem simították ki az arcomból, csak magamra hagytak egyedül a sötétben. A légzésem lassanként egyenletessé vált. Nyugodtam ízleltem az oxigén bőségét, mely néhány perccel ezelőtt még csak vágyálom volt. Majd hirtelen gerjedt - vagy újraéledt - haraggal csaholni kezdtem. Morogtam, ráztam magamat. Próbáltam kiszabadulni kötésemből, és hamarosan sikerült széjjel tépni a bőrszíjakat, de a kezemről erősen földörzsölték a bőrt. A fájdalom epillanatban a legkevésbé sem érdekelt... Amint újra talpon voltam, üvöltve rohantam ki a sátramból, és csukott szemmel, nem törődve hogy a napfény miatt vakon rohanok, elveszetten ügettem amerre csak volt talaj. A következő harcos aki rámvetette magát és földre terített, most nem ütött le, de féken tartott néhány percig. /Értem, a kötések semmit sem érnek. ŐK a béklyóim.../ Eszelős rángatózásba kezdtem hogy lerázzam magamról, de még két társa gondoskodott róla hogy ez ne valósulhasson meg- nem mintha azzal az eggyel is képes lettem volna elbánni, vagy csak megszabadulni tőle. Ezek után nem csak fizikailag vertek meg, de a vereségem egy másik szinten is a szenvedésemmel járt. A Tudatom sérült.
Ismét kikészülten vonszoltak a sátorba, immáron véresen s sokkal kevesebb ellenállást tapasztaltak a részemről. Egyedül erőtlen kezem kapaszkodott a talajba, de a föld mindig csak tovább csúszott alattam és eltűnt mögöttem. Nem vagyok erősebb, csak mert dühös vagyok. Nem vagyok erősebb, csak mert mögöttem állnak az indulataim. NEM vagyok erősebb, csak mert annak gondolom magamat. A mögöttem álló szenvedések egy könyv oldalaiként lebegtek leírva lelki szemeim előtt, és vörös színben villogtak a szavak. Izzottak, és nem tudok szabadulni tőlük. Korábban elképzelhetetlen volt ez nekem; vagy a győzelem, vagy a halál. De nem is képzeltem volna, hogy egy törpöt elfoghatnak. Én küzdök mindhalálig, és azt hittem vagyok oly erős hogy halálomig küzdhessek a szabadságomért. Az én összes hatalmam azonban semmi volt a világon. |
AMAN KINCSE/KILENCEDIK RÉSZLET
Nos, gondolom mondanom sem kell, visszaszenvedtem a barátom- és persze a természet- kedvéért. Ott megkerestem a döglött pók sírhelyét, bocsánatot kértem tőle a balesetért- még odáig is elmentem, hogy Sheranhoz szóljak(!)-, és a fél órás "szertartás" után szedtem a virgácsomat hogy be tudjam érni a fürge manót!
Nem duzzogtam amiatt hogy meg kellett ezt tennem, de Ryloth igazán szólhatott volna korábban is..! No mindegy, talán ez volt a szándéka, egy kis vezeklés az ügy miatt. Megértem. Lényeg az, hogy sikerült megtalálnom a barátomat és folytattuk utunkat, s ha azt mondom, túl vagyunk már a nehezén, bizony túlságosan optimista véleményt nyílvánítok.
Egyszerűen felfoghatatlan az a jelenet, amikor két patkányt macskák sütnek a tűzön, mégis megtörtént.. Egy völgyből kiérve, szemünk előtt egy tágas és egész barátságos fennsík sziluettje bontakozott ki, amin macskák járkáltak fel s alá, mindenféle ruhában, és csoportokba verődve (faházaik mellett) nyárson sütötték az ételeket. Ezek a macskák, jóllehet magasabbak, s testalkatilag is zömökebbek voltak mint az átlagos macsekok, de még így humanoidként is sunyi kis dögöknek tűntek..
- Mennyi tetves torzszülöttön kell még átverekednünk magunkat?! Ryloth, forduljunk vissza!
Egy szikla mögött suttogva figyeljük ezeket a dögöket, és egyre több minden derül ki róluk. Először is az, hogy tudnak fegyvereket készíteni, nem mellesleg profin használni őket. Másrészről pedig igen ízlésesen fűszerezik az ételeiket. Olyannyira, hogy már-már én is megkóstolnám azt a patkány saslikot... De a harmadik, és egyben legfontosabb: EZEK BESZÉLNEK!
- Nyugalom, Golod, megpróbáljuk a békésebb megoldást...
- A mit?
- Nem lehet mindent harccal megoldani.
- Mondd, eddig mire mentünk a diplomáciával?
- Eddig semmire. EDDIG.
- És szerinted a sors most veti újra a kockáját? Kösz, de én nem várom meg amíg eldől a jövő, szóval inkább...
- Jó. Akkor ess nekik. Gyerünk.
Itt azért beékeltem egy rövidke szenvedős csöndet a beszélgetésbe a magam részéről.
- Én úgy értettem, hogy nem is kellene kapcsolatba lépnünk velük.
- De beijedtél.
- Nem.
- De igen.
- NEM!
- Akkor miért nem esel nekik? Öld le őket, ahogyan általában megoldod a helyzeteket.
- Asszed nekik rohamozok???
Érzéketlen, kimért fintor ült ki az arcára, és sötét, gúnyos hangján így szólt:
- Nyuszi vagy, McFly?
Talán azért, mert másképpen sosem jutunk ki ebből az átkozott hegyi útvesztőből, vagy mert a baltám újra megszomjazott.. nem tudom. De eldurrant az agyam. Üvöltve, mint egy sakál (vagy mint egy részeg idióta) felálltam fedezékünk mögül, és kardomat kivonva rohamra indultam a macskák ellen (a szekercém a táskámhoz volt kötve, amit még Ryloth mellett ledobtam a hátamról). Sok sikert nem lehetett várni ettől az akciótól, már csak azért sem, mert legalább kétszáz cirmos humanoidot készültem felcukkolni. Szó mi szó; nem sok mindent értem el az agresszív viselkedésemmel- mármint a gyerekek megriasztásán kívül, merthogy egy elmebeteg üvöltöző törpe azért ijesztő. Mielőtt még elérhettem volna hozzájuk, valamelyik dög rám ugrott és leütött hátulról. Szalonna csábító illatára ébredtem. S reméltem, hogy nem azért fáj a lábam, mert hiányzik.
Kezdem elölről.
Golod kivonja kardját, és rohamra indul.
Az ellenség gyorsabb volt! 238 életerőt veszítettél!
GAME OVER!
A macskák odakint fanatikus és monoton éljenzésbe kezdtek.
"Hu-Hu-Hu!"
A dübörgés erősödik.
Hu-Hu-Hu!
A fény is.
Hu-Hu-Hu!
Leveszik az arcomról a zsákot, és egyenesen bele bámulok a türzsfőjük üvegesszemű képébe.
Az első reakcióm egy ordítás volt (nem kevés kifröccsenő nyállal, mert hogy kb. két perce ébredtem erre a horrorra), ami nem ijesztette meg éppen a lényeket, viszont igencsak morcos lett tőle a vezérük. Amint sikerült lenyugodnom, felmértem a helyzetet: a lábam fáj, mert jó szorosan hozzákötöttek egy farúdhoz amiről lelógok, és amit a vezérük előtt tart két megtermett hordár (ilyen kigyúrt szőrgolyókat még sosem pipáltam!). A felszerelésemnek nyoma sincs, egyetlen ruhám az ágyékkötőm (ami zavarba ejtő, de tisztább, mint ahogy emlékszem...). Ja, és a hátam is fáj. Valószínűleg belém karmolt az aki leütött, mikor leszálló pályának használt. Úgy tartanak itt, mint Jack Sparrow-t a benszülöttek akik meg akarták enni. És sajnos Rylothot sem látom.
K*rva harcikedv. |
| Hm, ebbe még beleolvasunk. |
- Hohó! - kiáltottam fel, mire mindegyik újra rám figyelt.
Felemeltem a fejszémet, erre feljajdultak, majd leeresztettem. Ugyanezt a kísérletet megismételtem a kardnál is, ugyanezzel az eredménnyel.. A szekercémet vissza akasztottam a helyére a bőr szíjak egyikén, és most elővettem Tharr szent könyvét. Bár nem láttam, Ryloth a szemét forgatva két kezébe temette az arcát egy "hogy ebből mi lesz..." sóhajtással.
Talán a szent szimbólum ijesztette meg a különös humanoidokat, talán azt hitték hogy háborút hirdettem vele, de felkiáltottak rémülten, és a fennsík pereméhez rohantak, ránk meg ránk szabadították a szörnyetegeket. Pislogni se volt időm. Ők elhúzták a csíkot, a szörnyek meg falkástul nekem estek.
Hátra néztem a vállam fölött, és némán tátogva megkérdeztem Ryloth-tól hogy "szabad-e ölni?", mire ő belenyugodva az elkerülhetetlenbe, bólintott. Egy mosoly és egy eltátogott "oké" volt a válaszom, felemelt hüvelykujjammal. Nos, nagyban prédikálni készültem, de helyette vallási alapú háborút robbantottam ki köztem, és az idegen létformák közt.
- És megölted őket? - kérdezte egy gyermek nagy vidoran - Ugye győztél?
Mindenki a válaszomat várta.
- Hát, igen - vallottam - de nem volt egyszerű.. nem csak a szörnyek ugrottak nekem, hanem maguk gazdák is - kezdtem bele egy színesebb sztoriba, mire Ryloth megköszörülte a torkát.
- Jobbulást! - vetettem oda neki, s előadtam a gyerkeknek egy gyors kamumesét a földönkívüliek elleni napokon át tartó csatáról... amibe véletlenül egy fagylaltárus unikornist is beleszőttem- lehetetlen származású lézerpuskákkal.
Valójában csak a kutyákkal akasztottam össze az agancsomat. Mivel az egész falka nekem rontott, kénytelen voltam a kardom élével megoldani a problémát- most Ryloth segítsége nélkül is sikerült boldogulnom. Végül a kis bestiák (amint odaveszett a kolóniájuk fele) megelégelték a bunyót és takarodót fújtak, elinaltak. Fogalmam sincs hogy hova mentek, de az biztos hogy elvesztették a sápatag humanoidok iránti rokonszenvüket..
Ami őket illeti, nos, igen, rájuk is rájuk fért már egy kis dorgálás. Mint hogy fejük teljesen tar volt, egy hajvágással nem lehetett elintézni a dolgot. Ryloth beleegyezését meg se várva, kivégeztem a harcképtelen bennszülötteket. Nem nagy dicsőség, de ki tudja, miféle ocsmányságokra fogják még rávenni a környezetüket, ha minden kalandozóra ráuszítják az állatokat?
A nap lemenőben volt a távolban, pontosan előttünk süllyedt a horizont tengerén, mint egy szétlőtt Titanic. Vagy épp a Britannic, nem tudom, lényeg hogy egy süllyedő hajóra emlékeztetett. A fennsíkot már régen elhagytuk, hasznos dolgokat nem találtunk, lebaggyogtunk, s most a völgyön áthaladva, egy olyan magasan fekvő útszakaszon gyalogoltunk amire gazdagon szórta fényét a lemenő nap. A nap, mely most is ugyanolyan unalmas volt, mint bármikor azelőtt.
- Tudod Ryloth - szóltam a csata óta hallgatag barátomhoz - nem is volt ez olyan rossz nap! Engem felvidított..
Minthogy választ nem adott, kénytelen voltam egyedül folytatni a társalgást.
- Végül is, csak segítettünk a természetnek.. ezért vagyunk úton nem? Ryloth? - félmosollyal sandítottam a manóra. Amaz csak bámult a messze elhúzódó hegygerincre, mely mellettünk feküdt, több kilométer hosszan.
- Mi a baj? Szellemet láttál?
- Csak az a gond..
- Mondjad.
- Hogy eltapostad szegény hínárpókot!
Megálltunk.
- MIVAN???
- Ott volt egy hínárpók a földön, és eltapostad. Ilyen csak a vízben gazdag területeken él, és egy, akinek sikerült itt is túlélnie... most miattad fekszik széttaposva... egy hőst gázoltál halálra!
- Ezért hallgattál idefele jövet? Ezért nem szólsz egy nyikkot se? KOMOLYAN???
- Komoly! - vetette oda dacosan.
Majd folytattuk utunkat. Egyikünk se szólt a másikhoz, csak ő duzzogott magában. Hogy a ménkűbe kellet volna észrevennem egy nyamvadt pókot, amit azelőtt még sohase láttam?! Áh.. Ryloth, javíthatatlan egy környezetvédő vagy te. De akkor is a haverom..
- Öm.. bocsáss meg.. - kezdtem neki, kicsit feszülten.
- Nem tőlem kellene bocsánatot kérned, hanem az áldozattól.
- Tehát.. most..
- Oda kellene menned hozzá, és bocsánatot kérned tőle.
- Attól megnyugszol?
- A természet, és Őellene tett vétkedet nem kellene helyretenni?
- De, igen, igazad van.. - értettem egyet - Szóval.. itt van nálad?
- Dehogy! Eltemettem ahol meghalt.
Ó hogy az a..
- Tehát most menjünk vissza? - kérdeztem döbbenten.
- Te igen - válaszolta - ezt egyedül kell lerendezned. Aztán korrekt bűnbánás legyen! Na, én megyek tovább, majd beérsz... - azzal faképnél hagyott.
Dehisz órák óta elhagytuk azt a helyet... 
B*ZMEEEEEG!!! >_< |
Sokat segített az, hogy kibeszéltük, legalább ennyire az álmokat. Több szó nem esett, de ez is jól esett. Hamarosan már stabilan álltam a lábamon, és gond nélkül meneteltünk előre.
Egyszer valami motoszkálást hallottunk a fejünk fölött a szikláknál, talán a tegnap esti lények futkostak minket figyelve. Ryloth leellenőrizte, hogy még megvan-e a kése, és bár támadás nem ért minket, folyton folyvást mozgott valami körülöttünk. Órákig gyalogoltunk, egyre feszültebb figyelemmel tekintgettünk jobbra-balra, hátha ránk vetik magukat. De semmi. Nem támadtak meg minket.
Reggelre egy szélesebb völgy elé értünk, annak bejératában állva megpillanthattuk a magasabban fekvő fennsíkokra vezető ösvényeket. A völgy fala lépcsőzetes, teli volt lyukakkal. Valószínűleg itt élnek ezek a kutyák... vagy éppen azok a lények, akik most követnek minket.
- Nem kellene felmennünk? Legjobb, ha még most lerendezzük a dolgot, veszélyesebb ha éjszaka támadnak, vagy amikor alszunk (amit mellesleg hanyagolunk már egy ideje). Ryloth?
- Tudod, ezek után már nem hiszem hogy...
- Ugyan! Újra megpróbálják majd. Tudom hogy állatvédő vagy, de ezek nem rokonszenveznek veled.
- És mit akarsz csinálni? Lemészárlod az összeset? Van más megoldás is...
- Hallgatlak...
A párbeszédünkben beálló csend ideje alatt csak a magasban szűnni nem akaró kaparászás volt hallható.
- Komolyan gondoltam. - tette hozzá végül.
- Én is. Mondj egy ötletet! Veled tartok.
Gondolataiba révedt. Gondolom, igazából nincs más megoldás a tarsolyában, csak nem kívánja a kolónia halálát.
- Rendben - szóltam közbe - felmegyek, kicsit szétcsapok közöttük... aztán abbahagyom és indulunk tovább. Csak hogy rájuk ijesszek. Ez így elfogadható?
Ha csak nem az életünkért kell küzdeni, leszavazza az állatokkal szembeni erőszak minden formáját- jobban fogalmazva, mindig leszavazza az állatokkal szemben tanúsított /szükségtelen/ erőszakot. Ezt már csak azért is tettem hozzá, mert ő maga is vadászik... tehát mindenképpen érthető hogy lebeszél a mészárlásról. De most nem erről van szó. Még csak nem is egy gyors hentelésről, csak verekedek kicsit aztán megyünk tovább. Remélhetőleg leesik nekik, hogy nem éri meg minket megtámadniuk.
- Rendben - válaszolta - de megyek veled!
- Nem bízol bennem? - kérdeztem vissza meghökkenve.
- Nem erről van szó... csak nem tudod hol a határ. De tudom hogy állod a szavadat ha kimondtad Golod!
- Rendicsek, akkor páholyból nézhetsz egy elsőosztályú pankrációt- izé, akarom mondani laza kis verekedést - javítottam ki magamat szándékosan elhibázva a mondatot, és csak sikerült mosolyt csalnom vele az arcára.
- De nem ölhetsz! - vetette közbe.
- Ó hogy az a...
Az út felfelé kacskaringós és hosszú volt, azt hittük pedig hogy pár perc és fent leszünk. Helyette jócskán elkanyarodtunk a völgytől, és már bántam hogy a bunyó mellett döntöttem. Nehézkes vívódást követően egy vállrándítással belenyugodtam abba, hogy ilyen unalmas kitérő vár ránk visszafele is, és nagyot húztam egy sörös tömlőből.
Mire (végre valahára!!!) megérkeztünk, jó félórányi gyalogút állt mögöttünk. S bár kicsit sem kifulladva, inkább energiával telve értem fel Ryloth oldalán a fennsíkra, s a látvány igan furcsa volt.
Az biztos hogy (észre se vettük) időközben visszakanyarodtunk a völgyhöz, tökéletes kilátás nyílott innen rá. Csak a bőrsátrak és csontketrecek, valamint a kutyusokkal játszadozó gazdik váltottak ki belőlünk hatalmas meghökkenést. Ugyanazok a hatlábú fenevadak futkároztak a gyerekekkel, akik azelőtt minket akartak széttépni. Csakhogy a "gazdik" krétafehér bőrű, ismeretlen fajú, nyúlánk és halálsötét aurájú humaoidok voltak. Természetellenes sziluettjük már-már undorító volt. Testükön (talán ők csinálták?) rengeteg vágás éktelenkedett pirosan, szabályos szimbólumokat formázva. Szembogaruk alakja egyszerűen rendszertelenül kesze-kusza volt, mindegyiknek másmilyen felismerhetetlen alakot formázott, és zöld alapon lila szemük láttán megkérdőjelezhetővé vált szülősíkjuk is. Körmük nem volt, fejük hosszúkás, teljesen kopasz, és ruhák gyanánt semmit sem hordtak. Csupán egy-két bőrből cserzett és fogakkal díszített karszalag feszült rajtuk, valamelyiken hasonló, nyakéknek megfelelő ugyanilyen valami díszelgett. Esetleg.. a rangok végett..?
Ott helyben, esküszöm, majdnem elhánytam magamat. Aztán azt a gyors (és szerencsére eredménytelen) öklendezést sikerült köhögésnek álcáznom, azonban szükségtelen volt, mert Ryloth arca láttán rájöttem, hogy Ő is hasonló véleményen lehet ezekről a lényekről. Falfehérré vált arca mintha mindenhol csak koponyákat látna. Életet nem.
Nekem az volt a tippem, hogy ezek eltévelyedett síkutazók lehettek, akiknek fogalmuk sincsen az itteni ökoszisztémáról meg hasonlókról.
- Ömm.. Ryloth! Nekeeeed... nos mi a véleményed? - fordultam felé kíváncsian. Amaz nyögött egyet, s így szólt:
- Hát hogy ezek nem evilágiak az tuti...
Ennyi nekem bőven elég is volt. Mind a látványból, mind az érvekből, tudtam mit kell tennem. Már épp megszorítottam kardom markolatát, amikor is egy kutya észrevett minket, és az egész tábor felfigyelt ránk, mikor ugatásával riadóztatta társait. Vagy 20-30 ilyen fura humanoid és a tegnap esti szörny-falka lesett ránk, pislogtak, és úgy tűnt, még mindig nem esett le nekik a tantusz. Nos, gondoltam, amíg ők azon gondolkoznak hogy létezünk-e, én megyek gyakni!
Csatakiáltással indultam rohamra, s meg se hallva Ryloth "Ne, várj!" felkiáltását, egyszerre előrántva a szekercét és kardomat (úgy rambósan) már a vért szimatolva rohantam nekik.
Azaz hogy, rohantam volna. De még időben észrevettem ahogy kezüket feltartva hablatyolnak valamit idegen nyelven, és azt, hogy Ryloth is megálljt kiabált utánam. Lassanként lefékeztem, s ezzel a menet közbeni drámai átalakulással fokozatosan vettem le az ordításom hangerejét, míg végül csak nyivákolásomat hallatva torpantam meg előttük. Elhallgattam. Leeresztettem a fegyvereimet, és vártam hogy történjen már valami. Ekkor- még mindig az idegen nyelvükön zagyválva- megszólalt az egyikük, s a beszédéből semmit sem értve, végül kibogoztam egy felismerhető "Zhu" hangot. A többi szavukat még csak leutánozni se tudtam volna az én hangszálaimmal..
Végül mikor befejezte, leste hogy mit teszek. Gondolom, lassan leesett neki hogy egy kukkot sem értek abból amit mondott. Segélykérően meredt társára a lény, majd egy rövid párbeszédük után a fejét rázta. |
- Golod - szólt - Mesélj nekem... ezekről a víziókról.
- Hm? Ja.. ő.. hát.. nem sok kedvem van hozzá.. úgy értem feleleveníteni őket..
- Pedig ez segít.
- Biztos?
- Biztos. Legalább annyiban, hogy ha megértem őket, talán a segítségedre lehetek.
Nincs választásom. Most már muszály kiadnom magamból. Érzem hogy fájna nemet mondanom.
- Hát.. az első.. nehéz megfogalmazni... inkább az érzést tartottam meg, mint sem hogy az egészet. Olyan fura az egész... - tőlem szokatlan módon, teljes lényemben elvesztettem a határozottságomat.
Tudatom helyett az érzelmeim igyekeztek átvenni a hatalmat fölöttem, s ez részben sikerült is: elgyengültem hirtelen. Minden megtett lépés olyan érzés volt mintha egy dombról dobtak volna le. Hallgatagon révedtem a semmibe, magam elé bámultam. Kis idő múlva sikerült összeszednem magamat, és új erővel kezdtem neki.
- Ezek olyan "álmok", amikben ott és akkor ismerem- legalábbis minig azt hiszem hogy ismerem azokat, akikkel együtt beszélgetek. De aztán rádöbbenek, hogy a valóság távol áll tőlem abban a pillanatban, és utána már képtelen vagyok felidézni, hol és mikor találkoztam, vagy ismerkedtem meg azokkal akikkel abban az álomvilágban vagyok. De nem... ez nem is valami érthető... várj, kifejtem... konkrét álmot mondok, úgy talán megérted... no szóval... volt az egyikben egy lány. Egy kislány. Tíz-tizenkét éves forma, és abban az álomban én is ennyi idős lehettem. Feltűnő volt hogy egy korosztályba tartozunk. Ez az álom is, mint ahogy az összes, olyan volt, mint az igazi világ. A vége felé jöttem rá mindegyiknél, hogy nem a valóéletben vagyok, és akkor kezdett el mindegyik összeomlani. Azaz hogy kicsivel később. Mintha minden szereplő csak arra várt volna, hogy visszanyerjem az öntudatomat, s így az üzenetet amit számomra tartogattak, megjegyezhessem.
- Üzenetet?
- Igen! Például amikor a nagy macskaszerű izé ellen küzdöttem, felrémlett az aznap előtti álmom, abban a pillanatban, mármint az első összecsapásunknál bevillant. Az azelőtt történt cselekvés kiesett az emlékezetemből..
- Ahamm.. folytasd!
- Tehát az álmomban, ahol még csak gyerek voltam, egy nyuszi volt a lány... egy plüss nyúl.. izé, szóval időközben átalakult. Egy biztos: akkor tudtam, hogy ismerem! Konkrét emlékeim voltak! Mintha minden nap, gyerekkoromban minden napomon vele éltem volna egy illúzióban míg a testem aludt éjszaka. Tudtam, hogy nem először látogatom meg! Egy... egy tó melletti füves parton és réteken volt mindig az a vízió, az az álomvilág minden alkalommal a tó mellett felhúzott apró kis szobát jelölte meg epicentrumaként, az volt a közepe. Oda kellett mindig visszatérnünk..
- Visszatérnetek.. Várj! Ez már eddig is nagyon különös, és rengeteg gyanút beigazolna. Azonban leellenőriztelek, és egyetlen átok vagy asztrális élősködő sincs rajtad.
- Tényleg?
- Igen, tehát ezeket vagy valakivel összeköttetve láttad, mindig kapcsolatban álltál valakivel, vagy BENNED van valaki, akit én nem láthatok. De semmilyen fekete-mágikus beavatkozásnak nincsen nyoma.
- Különös... ami még nagyon furcsa, hogy annak a lánynak két énje volt. A fehér hajú, aki plüss nyuszivá változik, és egy másik, aki csak abban különbözik hogy szép gesztenyebarna haja van, egyébként ugyanúgy néz ki. A fehér hajú mintha az ellenségem lenne, érthetetlen, mindig, mintha egy játékszere volnék, nem várj! Igen, azt hiszem szerelmes volt belém.. és mindig azt mondta, hogyan fogunk együtt élni... míg a másikat ritkán láttam, és egyszer közvetlenül azelőtt hogy Angyalommal talákoztam, abban a kis falucskában ahol mi is talákoztunk!
- Khm, "Angyalommal"?
Szó mi szó, egy kicsit elvörösödtem.
- Hát, te is tudod - válaszoltam pironkodva - amikor jött egy szépséges Angyal és megmentette a falut a sötét sárkánylénytől..
- Igen emlékszem - emlékeiben kutatva az égre emelte tekintetét, majd újra visszanézett rám, de továbbra sem felejtette el az "Angyalom" szót..
- Szóval ott megjelent An- szóval, az a gyönyörű fénylény... - a mondat közepén változtattam meg a szöveget, de Ő tapintatosan nem szúrt hozzá megjegyzést.
- Egen, tehát az Angyal érkezése előtt közvetlenül láttad a második lányt?
- Igen. És tudod mi volt furcsa? Hogy a valóságban is láttam Őt.
- Egy falubeli?
- Az a gyönyörű Angyal volt Ő!
Megálltunk, s szavaimat érdekes csend kísérte. Nem tudtam mi járhat ekkor a fejében, de hamarosan választ kaptam.
- Nem babonázott meg szépsége a kelleténél is jobban véletlenül?
Nem hitt nekem!
- Ry-Ryloth! Én-én-én-én-én komolyan beszélek! Tényleg! - zavarban voltam, a válaszomat csak makogva tudtam kinyögni.
- De hisz fülig elpirultál!
- Mert olyan megindító az emléke..
- Ó Rómeó! Szívedet elérhetetlen szárnyak suhanásának hangja dobogtatja? - kérdezte őszinte mosollyal, és nem gyúnyolva, inkább kíváncsian.
Ez fogott meg. Egy törpöt akkor győznek le, ha az addig elérhetetlen érzelmeit megpengetik. Nem vagyunk érzéketlenek, de sosem beszélünk a szerelemről. Jön az magától, csak érezzük, de olyankor... olyankor bizony össze nem lehetne minket hasonlítani a hétköznapi énünkkel.
- A sors kiszámíthatalan törp uraság, nem a véletlen műve hogy találkoztál vele! Nem tudom, mi a Te sorsod, de idővel kiderül barátom - mondta, s megható monológjának csodás befejezéseként megvillantotta gyermeteg mosolyát. |
AMAN KINCSE
ELSŐ RÉSZ/TIZENÖTÖDIK RÉSZLET
A hajnal fenyegetően pislogott ránk, elhagyva az ijesztő éjfélt. Miután megküzdöttem- khm, megküzdöttünk(!)- a macskaszerű fenevaddal, útnak is indultunk felfelé a hegyen. Még rengeteg megpróbáltatás vár ránk. Egyrészt a hegyen is ismeretlen akadályok, talán ezrei rejtőznek ránk leselkedve. S utána még napokig tartó gyalog-galopp van kilátásban... Toppon kell lennem. Mindkettőnknek.
Bár én vagyok a strapabíróbb társam és énköztem, leginkább Rylothnak köszönhetem hogy most egészségesnek és életképesnek tudhatom magamat. Mint egy lelki támasz, úgy támogat engem a barátom. Legutóbbi vízióim sokkoló hatást gyakoroltak rám. Ki játszik vajon velem...?
Túl sok kérddésem van, és senki nem tud választ adni nekem. Legalább azt teszem amihez értek: levágom ami az utunkba kerül. Hozzáteszem, életemet is a mellettem baktató kedves manónak köszönhetem. Ügyes varáztslataival az életemet mentette meg a macska-szörny ellen vívott párbajomban. Túl sokat gondoltam magamról... talán most is... igen, elképesztő hogy mennyi mindent nem tudok még. De nem is érdekel! Akkor is felaprítom ami utunkat állja! Most már nem a haláltól félek... hanem a saját fejem szüleményeitől... kiket kergetek vajon? Kinek a gondolatait, HA ezek nem az enyémek volnának?
- Igen, ez idő tájt - meséltem a gyerekeknek, Lénának s Rylothnak - felettéb különös gondolatok cikáztak a fejemben... - meséimben még mindig nem szorítottam helyet belső illúzióim és találkozásaim számára. Nem vitt rá a lélek, hogy megosszam velük. Ryloth tudja, hogy megvágtam a meséket, de szerintem érti az indokát. Bár az a különös, hogy én még nem egészen... nem tudom, hogy azért, mert félek kiadni titkaimat, vagy azért, mert szégyellem magamat miattuk. Mostanra már átéltem egyet s mást, és tudom, mi miért történt. De az én lelkem széfe még mindig nem kívánta hogy kinyissák. Egy hosszú percig csak a tűzbe bámultam, és egy sóhajjal felocsúdva a nosztalgia különös érzéséből, így folytattam:
- Tehát elindultunk a hegyre, ahol rengeteg volt a veszedelem, és csak kevés a menedék. Ádáz szörnyek hada... - meséltem tovább a csapatnak. Ki-kiszíneztem végig a történeteket, nem illesztettem bele, csak kivételes alkalmakkor a trágár részleteket, amikor igazán viccesre sikerült minden. És úgy meséltem a folytatást is, mint eddig a történetet: a hallgatók igényéhez igazítva, de soha nem tértem el túlzottan a valóságtól. Míg mély hangomon a gyermekek izgalmas esti kalandmeséjét dörmögtem, mélyen legbelül, újra átéltem a múltat, és egy lelki megborzongás után mintha évtizedeket repültem volna vissza az időben...
Folytattam utamat emlékeim vaskapuin át...
Mikor pirkadatkor megálltunk pihenni, egy kis belterületű, tehát átlátható és biztonságos barlangocskába vackoltuk be magunkat. Hegységben utaztunk, de a hőmérséklet teljesen normális volt. Se nem hideg, se meleg nem volt, nem viszkettem a bunda köpenyben, Ryloth meg nem fázott vékony ruházatában. Némán tekintettem magam elé (ösztönösen ám szükségtelenül magamra szorítva köpenyemet), míg utitársam elbóbiskolt egy sziklának dőlve. A monoton gondolkodás megakadályozott abban hogy a kétségbeesés szélére sodródjak, vagy átlépjem annak határát, melytől egyébként nem álltam távol. Egy harcos, ha minden nap vásárra viszi is a bőrét, csak egy dologtól fél igazán: egy olyan ellenféltől, mellyel fizikailag képtelen megküzdeni. Egy olyan ellenféltől, mely ellen nem hat a lélek összes átka sem, nem hat egy évezrednyi küzdelem, száz emberöltőnyi vihar, és csak belerokkanni tud az elme. A pokol mindig is a gondolatok egyik bugyra volt, az elme szüleménye, mely mindenkiben felüthette a fejét. A téboly talán nem is állt messze tőlem... érdekes, amikor- nem volt időm befejezni a gondolat menetet, mert meghallottam valamit, ami kizökkentett. Egy szikla esett le a barlang bejárata elé, a barlang fölötti szirtek egyikéről. Előttem tíz méterre csapódott be, de semmi más nem történt. Reflex szerűen felpattantam, és már kardom markolatán volt a kezem, mikor felfogtam a helyzetet. Nem, itt nincs most egy szörny se... illetve, előttem nem. Talán fölöttünk mászkál valami. A barlang amúgy nem volt nagyobb egy háznál, sőt, inkább kisebb térrel büszkélkedhetett. Jó fedezéket nyújtott nekünk, de ideje tovább állnunk. Nem látom a napot, mert innen rossz szögből is keresném, ám az ég színéből megállapíthatom, hogy már itt vagyunk egy vagy két órája. Remélhetőleg inkább három.
Én nem aludtam ezalatt, csak Ryloth szenderült el (elég gyorsan), nekem most nem volt szükségem alvásra. Nem voltam fáradt, és féltem, hogy megint megszáll valami- ha először tényleg megszálltak ugyan. De már semmiben sem vagyok biztos magammal kapcsolatban...
Rylothoz araszoltam halkan, és gyengéden felráztam. Azon is csodálkozom hogy a sziklatömb becsapódásának rengető tirádája nem ébresztette fel. Mindenesetre az én ébresztési módszerem, nyilván kellemesebb ébredést hoz, mint ha arra ébred valaki hogy leszakadt mellette a fél világ. Legalábbis ezt az érzést kelti az álmából felriadó emberben ha egy több-száz kilós kőtömb kb. 30-40 méter magasról csapódik földnek az ő közvetlen közelében... de a manó most szerencsésen megúszta.
Nem kellet sokáig nógatnom, hamar felkelt, és álmatagon megkérdezte, mennyi ideje alszik már. Azt feleltem, legfeljebb néhány órája. De egy újabb sürgető jelet kaptunk. A szikla felé mutattam (lassan leesett neki is, hogy érkeztünkkor az még nem volt ott), és megbeszéltük hogy a reggelit későbbre halasztjuk. Most egyikünk se volt valami éhes. Más dolgokon kellett gondolkoznunk.
Elindultunk, de mivel egy rövid terepszemle után se találtunk semmit és senkit, folytattuk utunkat. Sikerült rálelnünk egy látszólag rendszeresen (vagy egykoron rendszeresen) használt hegyi útra, ami eddig egyetlen szakadéknak sem volt a szegélyén. Ennek ellenére éberségünk, figyelmünk nem lankadhatott. A sziklafal két oldalunkon megbízhatatlanul riogatott, erre vajon élnek láthatatlan lények?
Képes voltam teljes csendben haladni. Egy szó se hagyta el a számat, és most örültem hogy képes vagyok magamban tartani gondolataimat. Nem sok kedvem volt kibeszélni őket- mintha attól valóra válnának, és az illúziók újra visszatérnének. Rylothnak azonban kedve volt pedzegetni a témát. |
- Azt nem hagynám... - szólal meg újra Ő. Most nem a baldachinos ágyban fekszünk, hanem a tóparton. Mostanában tóparton fekszek, ha elhívnak engem a valóságból. Az lenne a sorsom örvénye? Ő mellettem könyököl, úgy támasztja fejét, s mosolyogva vizslatja minden centiméteremet. /A nyuszi/
A legutóbbi találkozás mintha nyomot sem hagyott volna benne - pedig hogy akartál... -, de tudom hogy legbelül fájdalmas emlék az elutasításának napja. Nem érdekel. Nekem Ő nem kell. Csukott szemmel fekszem a fűben, és hallgatom, ahogy a szél elsüvít a föld felett. Ahogy a kacsák játszanak a vízben... de most mit akarhat már megint...?
- Legutóbb nem jutottunk dűlőre. De mostmár ideje volna megbeszélnünk... mi lesz az első gyerekünk neve?
Mire is számítottam? Újra a fejébe vette hogy egymásnak teremtettek minket. Azaz, még /mindig/ azt hiszi hogy ez így van, és hogy örömmel élnék vele. Utóbbit már ő is tudja hogy csak reménysége. Hiú reménysége.
- Te nem is létezel - vetem oda neki halkan, mintha már aludnék - csinálj azt amit akarsz, csak ne velem, és maradj az illúziók határain belül ÖRÖKRE! - az utolsó szót már mélyebben ejtettem ki, hogy érezze a jelentőségét. Felejtsen el mindent rólam, nem érdekel...
Nem nézek oda, ki sem nyitom a szememet csak hallom ahogy feltápászkodik, majd odébbáll. De sajnálatomra hamarosan vissza is jön hozzám. Felé fordítom a fejemet s rápillantok, s a következő képtől még a szavam is eláll: egy gyermeket tart a kezében. Egy kisbabát. Ő az illúziók mestere, ez a hely sem valóságos, hamar visszanyerem határozottságomat, és így szólok:
- Nem igazi! Ebben a világban bármit meg tudsz csinálni.
- Csak veled nem - feleli vidáman, majd eldobja a bebugyolált újszülöttet, s az még a levegőben plüssállattá változik, pólya nélkül élettelenül zuhan tóba. Én nézem ahogy tova úszik a hullámokkal. Könnycsepp csordul, de az ő szemében, a szívem megdobban tőle, de tudom hogy csak ő akarja így. Felkelek és elsétálnék, ott akarom hagyni a bánatával, de gyengén megragadja a karomat, erre én megállok. Hátranézek, és a másik lányt látom ott. Megdöbbenek, s ez is csak egy pillanatig tart- mielőtt leesne hogy újabb illúzióval trükközik, ő változik vissza.
- Maradj... maradj... - úgy itatja az egereket mintha dézsából ömlenének a könnyei - maradj... maradj... - ismételgeti, és azután is ismételni fogja, hogy én elmentem. Mert ő nem az ÉN valóságomban él.
- Mi kell neked? Mit mondjak? Miért engem választottál? - egyre hangosabban mondom a szavakat - Mit akarsz még? KI VAGY TE?
Elengedi a karomat, és a szemembe néz. Igazi könnyeket hullajt, de nem ez hat meg. A lelkét látom tengerkék szemeiben. Ő valódi, csak a köröttünk termő álomvilág nem. Egyre távolabbra kerül tőlem, ahogy kiszakadok ebből a térből. Ő ott áll továbbra is és utánam néz, bárhova megyek is. Kijövök a keretezett képből és mégtovább repülök tőle. Még az utolsó másodpercben is csak egymást nézzük, majd a végső pillanatban felé nyújtom a kezemet. Látom a változást a szemében, de nincs időnk egymás reakcióit felfogni. Visszatérek.
A földön fekve Ryloth az egyetlen amit és akit látok. Minden más jelentőségét vesztve semmivé lesz a szemem látóterében. Körötte csak sötétség, s ő az egyetlen létező benne. Görcsölni kezd a gyomrom, erre felülök mint egy rakéta és készülök öklendezni. Ryloth látva arckifejezésemet elstartolt a koponyám útjából, így szerencsére nem fejeltem le. És még a gyomrom sem búcsúzik semmitől, csak kellemetlenül rángatódzik egyhelyben. Ez is elmúlik, s a lihegésem is elnyhül, a lélegzésem percenként kezd normális értékre csökkeni.
Emlékeimet a tudatom belső dimenziójában tett rengetetg utazás nem engedi felszínre törni, vagy tán örökre elemésztette. Fogalmam sincs, mi történt azután hogy egymásra vetettük magunkat a szörnnyel... vagy nem is történt meg?
- Ryloth... mi igaz és mi nem?
- Te... tessék???
- MI IGAZ ÉS MI NEM? - kiáltottam kétségbeesve.
Amikor Sunggal beszéltem, azt a találkozást álmodtam tegnap este (de csak most emlékeztem vissza rá), és bevillant a bestia elleni párbajomnál. S most az álmom a nyusziról... mikor fogant bennem ez az újabb épelmét őrlő vízió?
- Ryloth, nem tudom már, mi igaz, s mi nem... folyton másokat látok. Eltűnök a világból cselekvéseim előtt, és ismeretlen személyekkel körülvéve, egy soha meg nem történt helyzetben megfeledkezem a valóságról. Nem tudom, KI vagyok... - s hanyatt dőltem, a csillagokra meredtem.
A manó nemigen értette hogy mi bajom van, legfeljebb tippelhetett. Az biztos hogy leellenőrizte, nem-e méreg vagy átok hatása alatt állok. Mikor bebizonyosodott hogy elmében s testben egyaránt egészséges vagyok, felállt mellőlem, és így szólt:
- Nem tudom mi történt veled Golod - aggódó tekintetét most rám szegezte - Mi az utolsóemléked? Mármint, a Valóságból.
Révetegen, a sötét ég színét vizslatva, felkutattam legutóbbi emlékemet. /Csontvázak törnek felém egy emelvényen... a falu főterén... felkelek Sieg Heil! -felkiáltással... sivatag... nagymacska...
- Azt... hiszem... MEGVAN! - pattanok fel a fölről hirtelen - Már másodjára csaptunk össze azzal a lénnyel! De... csak arra emlékszem hogy készültünk rá...
- Golod...
- Tessék.
- A bestiát eltaszítottam mielőtt rád esett volna. Valahol a fénysugáron kívülre esett, de el is ment utána. Azt hittem valami pánik rohamod van...
Ha valahogy IGAZÁN fel lehetett b@szni egy törp agyát, akkor ez volt az. Talán sejtette hogy rosszat mondott, de előbb csattantam fel.
- PÁNIKROHAMOM???? NEKEM??? NEKEM??????
- Most mi van?? Úgy estél össze a semmitől mintha...
- Jó-Jó csak felejtsük el...! - zártam le sértődötten. Azonban ő folytatta a beszélgetést.
- Inkább menjünk tovább. Nem tetszik ez a hely.
- A hegyekben éjszaka nem mászkálhatunk. Ezeknél sokkal roszabb dolgok is vannak világon, főleg a feltérképezetlen barlangok mélyén...
- A feltérképezett barlangok mélyén se lehet jobbra számítani. De tovább nem maradhatunk.
Tovább menni öngyilkosság volna, de a maradás sem kecsegtetett túl sok jóval. Végül mindketten a hegyi út megkezdése mellett tettük le a voksunkat... de ezeket az illúziókat... víziókat... rémképeket... képtelen vagyok elfelejteni! |
- Te nem. Csak a tó akar megviccelni. - válaszul harsányan felnevet.
Senkit nem ismerek aki jobban csinálja ezt nála. A lány behajít még néhány követ a tóba, majd lezuttyan mellém. Sungg hátára veti magát és dalolni kezd. Megint egy fehér sárkányról amit a barackfa alatt talál az utazó, aki szomjasan érkezik. Újra végigkövetem az énekszavának szálait, és kirajzolódik a mese, míg én álmatagon behunyom a szememet. A sárkány várt valakit, és...
Sungg abbahagyta. Nekem meg kiment a fejemből a folytatás. Mintha soha eddig nem hallottam volna.
- Tudod, a dal szerint a sárkány várt valakit. És minden kalandozó egyszer találkozik vele - szólt.
Nem tudom mit akar ezzel mondani, de valahogy visszanyertem éberségemet, már nem akarok aludni. Felülök és rámeredek, ő csak az eget pásztázza tekintetével.
- Létezik a sárkány? - kérdem én. Mire ő elmosolyodik, és bólogat.
- Létezik bizony. Én már jártam nála. Kedves törp vagy Golod, bárcsak ismertelek volna...
Eszembe jut hogy én valójában nem is ismerem őt. Sokat tudok róla, de elfelejtettem honnan...
- Nekem is megjelent, mint oly sokaknak. Én már benne élek hidd el.
Kerekre nyílt szemekkel felállok.
- Sungg... én... hol vagyok most? Ismerős a helyzet... voltam már hasonló állapotban csak... nem tudom mikor...
- Golod, én halott vagyok. Így hát találkoztam vele egyszer régen. Tudod, Ő az. Nem Tharr, nem is Rhatt, Ő az. Sokszor kérted már a kegyeit. Ő az aki a harci szellemet adja meg nekünk. Ő volt az aki mindig is oltalmazta a hozzánk hasonlókat. Ő a Védőszentünk. Mind találkozunk vele amikor meghalunk. Most neked küldött üzenetet velem.
- És... hogy... mi? - nem értettem még meg egészen, de kezd leülepedni a kapott információ-halom.
Rám mosolyog és felül. Majd elém áll s fölém magasodva kedvesen így szól:
- Azt üzente még nem akar találkozni veled - amint ezt kimondja elmosódik az alakja, és minden örvényként folyni kezd, minden úgy mint a lefolyóba öntött kilencven különböző színű festék. Behunyom a szememet... Hol tartottunk... /bestia/?
Ott hogy a földön fekszem.
Épp időben gurulok el a földön, hogy a szörnyeteg felemelt karmai ne hasítsanak ketté. Amikor elkezdődött a párbajunk, ő rám vetette magát, és most eldöntöttem, hogy nem hagyom magamat meghalni!
Kikecmeregtem alóla, és felpattantam. Fegyveremet elejtettem mikor letepert, így most puszta kézzel csapok bele a felém vigyorgó pofájába. Visszaacsarog és harap, de hátravetem magam így csak a levegőt szűrte le. Átfordul és karmol, én guggolva védekezem. Bukfenccel átpördülök alatta és elérem a fejszét. Újra talpra állok, majd egy lendülettel átfordulva vágok is egyet, csak a levegőbe, mert ő felágaskodott. Nem találtam, de most ő jön. Lecsap rám az elülső mancsaival, ami a földre vet engem de csak a vértem mentett meg éles-hegyes körmeitől. Mégegyszer felemelkedik, össze akar zúzni. Valami villan, nem látom arccal a földben hogy mi az, de eljutott hozzám is a fény. Kábultan feltápászkodom, de a szörny most kilenc-tíz méterre fekszik tőlem, szintén kábultan. Hátrapillantok: Ryloth újabb fénycsóvával árasztja el, de földbe gyökerezve csak négy méterrel gurította arrébb a bestiát. Rávillantok egy mosolyt, aztán a szörny felé futok. A manó hátam mögött szitkozódik amiért nem vonultam vissza, igaz nem kellene megint támadnom. De én elhatároztam hogy felvagdalom ezt az izét! Csatakiáltással rohanok a szörnynek.
Az ugrik rám, de én földre vetve magamat, átcsúszok alatta. Könnyű felkelnem és rátámadnom, így rá is vetem magamat, a gerincvonalába kapaszkodva. Az oldalán lengedezem, ő le akar rázni engemet. Olyan ez a harc mint egy rodeó, nehéz megtartanom magamat, és még a fegyvert is, ezért félkézre váltok és belévágok egy nagyot. Felüvöltött a fájdalomtól, erre én elrugaszkodom a bordáitól (közéjük rúgva), nem akarok itt lenni amikor fetrengeni kezd. De nem kezd. Ahogy feltápászkodom a seggrecsüccs landolásból, Ő már a képem előtt szalutál a levegőben, és egy katonás maflást vág le nekem.
Nem elugrom, bár az lenne a logikusabb. Abban a pillanatban elfelejtem magamat, és én is támadásba kezdek. Reflexeim kényszerítik hogy visszacsapjak, így mindketten egymást pofozzuk fel. Én a mancsába vágtam a szekercét, amivel még a lendületéből elvágott engem három-négy méterrel odébbra, ahonnan is azonnal megüti fülem a bestia fájdalom üvöltése. De kezem már csak a homokot markolja. A szekerce elveszett! Nem látom merre van, nem is ketresem, most a szörnynek kell szentelnem minden kicseszett másodpercemet, vagy konzerv kajaként végzem egy tágas emésztőrendszerben. Előrántom a rövidkardot, melynek hossza alig több ötven centinél, pengéje azonban tíz centiméter szélesen csillog a fejünk felett lebegő kristály fehér fényében. Jobbkezemben markolom, s azt hátrébb teszem mint a balt. Döféssel fogadom ha nekem repülne jókedvében.
- Gyere te Leviatán! Szedjél szét! - üvöltöm rá, s ebben a pillanatban az idő fogalma kimerül abban a mértékegységben, amit az összecsapódásig hátralevő másodpercek jelentenek. A fehér fény most mindkettőnk közé áll egyetlen pillanatban, mintha az örökké tarthatna. Megborzongok, de az nem gyengeség, hanem a vérmámor hatása. Megkóstoltam már a szörnyet, most utoljára öleljük meg egymást! S valamelyikünk meg is öli majd a másikat. Sárga szemei élesen villannak, s abbamarad a hangzavar. Ryloth varázsolni készül, de nélküle kell ezt végigküzdenünk. A leviatán hátradől hogy lendületet vegyen a végső ugráshoz, én is guggolásszerűen leereszkedem, majd egyszerre pattanunk el a földtől hogy halálos összacsapásban zárjuk össze karjainkat a másik körül... mindketten ordítunk, és tán mindketten meghalunk. |
AMAN KINCSE
ELSŐ RÉSZ/TIZENNEGYEDIK RÉSZLET
Élesen felugatott az egyik, leginkább egy gyors vakkantásszerű vonyításnak tűnt, majd megközelítettek minket. Lassan lépdelnek felénk, bár a tűz fénye még mindig nem akarta megmutatni nekünk őket. Fekete körvonalakat láttunk, s feltételezem nem ez az alapszínük. Egyre idegesebben hörögnek. Ryloth jobb kezében tőrrel, bal kézzel varázsolt egy kristályt a kezébe ami világít nekünk. Annak fénysugarai végre felfedték előttünk a bestiákat: Sötétbarnás-fekete bőrű hatlábú kutyák, teljesen csupasz bőrük mintha olajozott volna, olyan sima. Nyúzott, megfélemlítő de szép vadaknak látom őket. Szemmel láthatóan a manó sem undorodik el, de érthetően meghökkent mikor lábai előtt bontakozik ki egyikük vicsorgó alakja az újonnan éledő fehér, tiszta kristály fényében. Az állatok a hirtelen világosságtól reflexből lelapulnak a földre, marukat továbbra is magasba tartva, ugrásra készen. Elnémulnak. Megállnak. Szemlére vesznek minket.
Megvan az esélye hogy eddig is tisztán kivehetőek voltunk a számukra - nekem speciál nincs éjjellátó szemem de nekik még lehet -, most mégis érdekesnek találnak. Vagy csupán egy utolsó szemlét tartanak, érdemes-e támadni? Nekem nem tűnnek félős fenevadaknak. Amúgy 30-40 centi magasak és vannak vagy 65-75 centi hosszúak. Nyúlánk a testalkatuk. Számomra kicsit nagyobbak mint ember szemmel nézve, ettől függetlenül még mindig kicsik. Ami zavarba ejtőbb ennél is, az a számuk. Negyvenen is lehetnek. Az első négy lábuk távolabb van a hátsó kettőtől. Remek a testfelépítésük, elég erősek a túléléshez.
Ryloth felküldi a kristályt az égre, az húsz méter magasságban fent is marad, továbbra is bevilágítva a közeli ötven métert. Elteszi a kését és lehajol ahhoz az állathoz amelyik éppen előtte húzta meg magát. Amaz halkan hörögve hátrébb somfordál néhány lépést, nem bízik meg benne. Egyre feszültebben szorongatom a szekercémet: a többiek nem mozdultak, ami jó pont, s bár nem közelítettek meg minket annyira hogy a végső pillanatban mind ránk vethesék magukat, az, amelyik Rylothoz somfordált a sötétségben, nem tetszik nekem ebben a pillanatban. Ugyanolyan mint a többi, csak aggódom a barátomért. Pár lassú lépést teszek felé, és az összes másik fenevad is velem együtt mozdul. Szép állatok, és vadak, de most a guta üt tőlük. Nem jó ez így... Ryloth most térdel a kutyus előtt, akit bizakodóbb ösztönök a közeledésre noszogatnak. Barátom igyekszik békésen rendezni az ügyet, de látom az arcán hogy távolról sem ismeri ezt a különös fajt, és ő is tudja, vannak temperamentumosabb élőlények még a Bársonygyilkosnál is. Az pedig nem hogy szórakozásból, művészetének részeként öl, de vannak olyanok akik egyszer nagyon magukra haragítottak egyet, hallottam is róla, és ebből a történetnek az lett a tanulsága hogy van rosszabb sors is a halálnál. Itt pedig egy szikárabb típusú fajjal van dolgunk, és azok inggerlékenyebbek az átlagnál. A manó felé lépdelő kutya mutogatja, ki-kivillantja a fogsorát, ínye felhúzásával imitál Rylothnak. Amaz vesz egy nagy levegőt (a manó tud valamit!). Ellenfele (a kutya) ekkor meglendül és eltaszítja magát a földtől, barátomnak vetve magát. De ő előrántotta a kését és elfordul hogy kerüljön. Míg a ragadozó elsüvít mellette, ő pördültében fájdalmas sebet vág annak oldalán. Társai sem restek: Néhányan hasonlóan az elsőhöz, kirobbanó lendülettel rohamozik felénk, míg a hátsók csak ügetve vakkantgatnak. Ideje újra, törpösen kiásni a csatabárdot! Utánuk majd elásom megint én... velük együtt!
Bemelegítő csuklómozdulattal megforgattam egyszer a szekercét balkezemben, a jobbomat üresen hagyom ezek ellen a kapaszkodó karmos vakarékok ellen. És szükségem is van rá. Ugortában levágok egy nekem vetődőt, majd egy másik ráharap a fegyveres kezemre - a láncing és a prém miatt /kutyányi/ bajom - , amit jobbommal vakarok le onnan. Egy a vállamat rágcsálja. Nyakánál fogva - megroppantom egy kicsit - elhajítom messze. Elcsapok jobbommal egy széles körben, ezzel elvetődik néhány hogy ne találjam el őket. Rylothot keresem.
A manó egy varázskörön, egy díszes pentagrammán áll (valami pecsétszerűség, de ehhez úgy igazán nem értek, törp létemre), a szörnyek meg nem mernek belépni oda. Mintha látnék egy varázs alkotta védő aurát körötte, de erre nekem nincs időm. Próbálnak elnassolni, amihez nemigen fűlik a fogam. Kettécsapok még egyet, leütök egy másikat, és közben áldom a sorskovácsot, hogy páncélt kaptam az életben. Anélkül már a gerincemet is biztosan elharapták volna, nyakamhoz a sisakom miatt nem férnek hozzá. Kaparnak, vágok. Harapnak, odacsapok. Mostmár futballozok is egy-kettőnek a fejével amikor a lábamba akarnak marni. Mégiscsak veszélyes kis dögök ezek! És hogy mikor fognak elfogyni...
Az egyiket - ez igen kellemetlen lehetett - úgy rántottam le magamról hogy azzal a mozdulattal le is téptem a fülét. Amit persze egy másik arcába vágtam. Elvagdosok közöttük, de nem ölöm őket valami gyorsan. Nem tudnak megölni de nagyon fürgék, egyedül azokat tépázom könnyűszerrel amik épp a hátamon szándékoznak felmászni. És nem akarják megunni sem! Folyton visszamásznak. Megfogok még egy nyakat és elroppantom. Aztán rájövök hogy ez egy derék és gerinc volt. Levágom ne szenvedjen, majd eldobom szanaszét a darabjait. Lábbal elrugok egyet, roppan egy csont, csattan egy másikon, ekkor valami hangosan elbődül. De ez valami sokkal nagyobb torkából tört elő. Ezek a szörnyek felszegik a fejüket és mind odébbállnak az erősebb előtt. Leugranak a hátamról, karomról és lábamról - utóbbira csak a merészebbek mertek ráakaszkodni -, majd szájukba veszik sebesültjeiket és halottaikat, s elvonszolják magukat erőltetett futólépésben (egyik-másik mintha kannibál módra kiharapott volna egy falatot halott társából).
Ryloth arcán az ijdetség ver tanyát, látszólag tud valamit. Engem csak annyi értelem talált meg ebből a jelenetből, hogy valami erős és nagy közeledik, amitől félnek a kisebbek.
- Ryloth, menj vissza a tűzhöz!
- Mindkettőnknek vissza kellene menni...
- Nem! Menj, és ne nyújts célpontot!
- Könnyű azt mondani... - majd futólépésben a tábortűzhöz siet.
Zavar ez a csend. Csak a lángok pattognak, de innen nem is hallom a tűztánc enyhe zaját. A fejszén kívül még egy rövidkard van nálam, és egy kés. Mindkettő széles pengével rendelkezik, de a kardot soha nem használtam. Mindig is inkább a zúzófegyverek pártján álltam. Csapjon nagyot!
Morgás jelzi a teremtmény közeledtét. Megunta a várakozást - én is - és a területsértők likvidálását tervezte be éjszakai programjaként. Meghallom ahogy sziklák ropognak irdatlan mancsai alatt. Az apróbb kövek elrepülnek ahogy talpa elhagyja a talajt. Majd kirajzolódik: egy, az előbbi kutyákhoz hasonló bőrű, alkatú, fekete lény, hat lábban de kevésbé hosszúkás pofa csontozattal. Inkább macskára emlékeztet a képe, és mégis a blökik rohantak el visítva... A kristályfénybe ahogy belépett, úgy meg is torpant, mikor földet érve nagy ugrásából, nyolc méterre tőlem fogott talajt. Felüvöltött, mintha szirten állna és ő lenne a nagy Szimba. Ettől fügétlenítve a témát - amit nem szeretek -, ijesztő lény. Ha az erőfitogtatás volt a célja a hangorkánnak amit szabadjára engedett, akkor bejött a számítása és én egy kicsit be is rezeltem tőle. Olyan hosszú a leviatánja mint egy elefánt kölyök, és fele olyan magas, teste tényleg macskaszerű felépítésű - eltekintve a hat végtagtól amik ugyanolyan távra vannak egymástól. Most ülésből hatkéz-lábra ereszkedik, és lassan felém sétál. /Itt jön A-Pech/
- Ronda nagy dög vagy.
Válaszul csak azért is az arcomba üvöltött immáron három méterről. Eljött az idő. Ha közelebb engedem végem. Kezdjük el, vagy meghalok. A lábam nehezen mozdul, félelmetes egy bestia ez. Azok a többszáz kilós izomtömegek legyőzhetetlennek tűnnek. Neki éles karma és foga van- hna igen, /olyan/ nekem is kellene -, nálam meg egy törp acélszekerce. A húsát nemtudom, képes vagyok-e átvágni egyáltalán, izmai veszélyesen feszülnek minden lassú lépésénél. Az állatok királya nem az oroszlán, inkább ő. Nagy levegőt veszek, majd lassan kiszuszogom, és felveszek egy harci állást. Két kézre markolom a fejszét, és vadász szemmel nézek a szörnyébe. Ő erre bevadul. Felágaskodik és elbődül. Én is így teszek: felemelem mindkét karomat a magasba és visszaordítok. Amikor mindketten befejeztük, körbejárjuk a küzdőteret, lassan oldalazva, mindig egyvonalban maradva szemben a másikkal. Tán ösztönből de úgy küzdök mintha kihívtam volna- ki is hívtam. Bár nem látom Ryloth arckifejezését, de úgy figyel minket mintha Földanya jelent volna meg előtte. A leviatánnal egymást fürkésszük, vissza-vissza szerezve a másik tekintetét kósza félre pillantások után. Lassulunk. Ő fog jelezni. Nekem készen kell állnom. Nincsenek kétségeim, most félre kell tennem az eszemet, ösztönökre van most szükségem...
[ ------ ]
Szerintem már megint lepattant a vízről négyszer-hatszor a köve, jól tud kacsáztatni. Hallom ahogy felvesz még egy követ a földről és fütyülve elhajítja. Ő is és a kő is hangot adott a célzott vetésnek. Placcs-placcs-placcs-csobban.
- Mi a szösz? Ez most csak három volt! Kezdek hibázni... - szólt mire én:
- Te nem. Csak a tó akar megviccelni. - válaszul hars |
| az eseményeket, bár szerinte megriasztom egy kicsit a vadakat. Itt hozzá kell tennem, már többször is mondtam neki, hogy amilyen bundám van NEKEM, úgy ruha nélkül én is igazán elvegyülhetnék köztük. Képzelj el egy szőrmebundát egy hatalmas babzsák fotelre ráterítve szélesen de alacsonyan, és így nézek ki ÉN! Kevésbé ápolt állapotban... meg persze ruha nélkül. Hogy milyen csodálatos találmány a fésű... még a végén cuppanós puszit adok annak a neandervölgyi törpnek aki feltalálta. [Paleontológusok meg efféle agyak most inkább ne kommenteljék ezt a kijelentésemet] De ezzel a látványommal inkább nem terrorizálom a világ népeit... Maradjunk abban, hogy közeledünk a szörnyek felé, én meg éppen elröhögök magamban erre a gondolatra. Ú hogy ebből mi lesz... [?] |
[ Bocsesz,megint leszakította a végét a szövegkezelő -.- ]
De ebből a légyszerű motkány-hörcsögből nemigen látom ki az említett élőlényt.
"Avagy: Milyen egy reális találkozás, egy kimondhatatlan nevű és felismerhetetlen külsejű szörnyeteggel..."
----------
AMAN KINCSE
ELSŐ RÉSZ/TIZENHARMADIK RÉSZLET
Minthogy megvolt a reggeli torna is, nekiláttam egy kis nasit készíteni, hogy mire a manó felébred, legyen is mit zabálni. A hullát meg arrébb rugdaltam a táborunktól pár méterre...
Már javában tombolt a nap ezen kietlen vidéken, s mi újra talpaltunk tovább. De nem a végtelenbe... Az örökké most ebből a szemszögből tűnik leghosszabbnak a világon... No még élünk... MÉG...
Telnek a percek, és csak sétálunk. [angyalbőrben minden kicsit más] Az alkoholos csodaszer hatására Ryloth "egész jól van", s mágiájának hála még én sem égtem el. Vajon milyen lehet a hamvadós halál? Nem hiszem hogy kellemes, de jobbnak tartom a fulladást. Habár a légszomj is őrjítő... Áh, hogy milyen beteges halálnemek vannak mostanság! Vízbefolytás, élve elégetés, kerékbetörés, kannibál kivégzés... Karóbahúzás, nyúzás, kibelezés... Azokat kéne így kinyúvasztani akik kitalálták ezt! Téboly ez én mondom... még a kínzás is természetellenes, főleg ez a fajta. És igen, most a napra bámulok, bár csukott szemmel, úgy tán nem hamvadok gyorsan.
- Ryloth... te hogy birod?
- Hát... nem... túl... jó... és L...
- Aha... detto.
Ennyivel le is tudva az út hátralevő részén esedékes beszélgetések többlete.
Szenvedünk a melegben, de lassan hozzászokunk. Félretéve mindenfajta komédiát - az életben maradásért a humorgyilkosság még nem nagy áldozat - sikerül eljutnunk egy szimpatikusabb helyre. A sivatagot, bár nem egyenlően, kettéválasztja egy alacsony hegység, ami terebélyes lábainál többszáz méterre kiterjedő sziklás kanyarokat és utakat ültetett a laza homokba. Amilyen szögből közelítjük abból méricskélve kiviláglik, még nem tértünk le a helyes irányról, beterveztük ezt a megállót/áthaladást, és megnyugtató hogy újra valami szilárd és mozdíthatatlan töri meg a végtelenség illúzióját.
Ötven méterről nézzük egyhelyben álldogálva a szürke sziklákat. A nap lemenőben, habár úgy terveztem, reggel felé érünk ide. Talán napokat is késtünk. Még soha nem jártam ezelőtt sivatagban. Legközelebb szakértő kalauzhoz fordulunk: vagy bérlünk egy tán kétes kinézetű helybélit, vagy veszünk egy sivatagjáró rabszolgát. Habár nem kenyerem az ilyesmi, legszívesebben felszabadítanám, s tudom, Ryloth sem nézné jó szemmel akár csak azt is hogy fizetek értük. Kezd rám is átragadni a manó életpárti jelleme. De cseppet sem aggaszt, elég időm volt megtanulni mi jó és mi nem, mostmár ideje felvenni a pozitív szokásokat. Pláne ha még guru is van az oldalamon, mármint, azon a csokiszeleten kívül amit övemre akasztva lenget az enyhe szél. És amit persze ebben a pillanatban minden vágyam elfogyasztani... Egyébiránt, az elnyomó hagyományok, törvények és egyéb hajlamokról csak a következőt tudom nyilatkozni: Ami sz*r volt, az sz*r is marad.
Tábort verünk a szikláktól tisztes távolságban. Nem tetszik az a felfelé vezető, hegyekbe kanyargó bizonytalanul belátható út. Nem éppen éjszaka kellene ide bemerészkedni. Azt sem tudom mikor találnánk ott fent egy megbízható zugot, ha egyáltalán létezik ilyen ebben a //Tharr// verte sivatagban! (LoL!)
Lassan elkészülünk a vacsival is. Sötét van már, csak egy vékony aranyvörös sáv adja a nap fényét. A kaja sülthús, némi... hát... valami fura... valami vega cuccal na. Nemtom Ryloth mit tuszkolt az edénybe míg én nem figyeltem, de még soha nem ettem- nem is láttam semm hasonlót ehhez. Zöld turmixnak tűnik. Nagyon sűrű, és rizspuha omlós darabkák vannak benne. Fúj...
Azt mondta ez valami vitamin keverék. Elmagyarázta, milyen gazdag rostokban, tápanyagban és... ahham, tehát csak összezúzott minden egészséges finom dolgot valami kételyes létű moslékká. Ez olyan mint a sok fagylalt. Nem, a fagylalt az jó keverve, akkor olyan mint, mint a hagymás kenyér és a marcipános torta. Külön-külön finomak, no de ki enné meg ha ezeket ízléstelenül összezúzzuk??? Gyerekesen elhúzom a szám amit Ryloth nem lát, és bekanalazom a trutymót a hússal, anélkül hogy elmonanám a véleményemet. Na jó, kenyérrel habzsolva nem is olyan vészes... de még a spenót is jobb.
Elcsemegézünk ezzel a zöld izével köretelt húsból, de csak magunkba fordulva motyogunk néha valamit.. Túlságosan érdekes téma nemigen marad, és nekem sok dolgot el kell számolnom magamban. Ideje van már hogy átfogalmazzak néhány dolgot... Az biztos hogy soha nem merészkedek vissza ebbe az átkozott sivatagba! Második: Semmilyen sivatagba. Harmadik: Sivatag közelébe sem. Negyedik: Beszerzek egy olyan terülj terülj asztalt. Még azt is praktikusabb cipelni mint egy halom kaját, amin még aggódom is mikor romlik. Ezért többnyire nem romlandó, tehát amolyan száraz élelmiszert lát főként a csomagom. És az sz@r.
Morgok egyet-kettőt, a manónak is megvannak a maga külső válaszai bent harsogó gondolatai nyomán, példa mikor magában "igen"-t mondd, mint egy magának szánt választ, vállat von és elmosolyodik. Ecsém! Elvagyunk mi magunkban is...
Régen sokat álmodtam tán a lányról? Tényleg Angyalom volt Ő? Látom még valaha? Vadul kezd verni a szívem. Majd kiugrik a helyéről... Az angyalok mindenkiben szerelmet ébresztenek. Minden /ellentétes neműben/. De én érzem hogy ez más volt. Vagy csak én is egy lennék az elszédített szerencsések sorában? Mindenki azt érzi, ez most nem egy angyallal, hanem egy szerelemmel való találkozás? Szusszanok egy lassút a gondolatra, hogy talán csak egy a szívem a sok közt. Meg vagyok babonázva. Nem érzem most az idő múlását sem, pedig a törpök időérzéke csalhatatlan még a legmélyebb tárnák kivájt alagútjainak sötétjében is. És mi volt ez az egész? Tényleg azon nyavalyogtam hogy nem akarok babázni? Az a lány tényleg Engem akart? És a másik... nem, egyáltalán miben különböztek? Mikor váltak szét? Vajon tényleg külön-külön lények, vagy ugyanaz a leány játszotta előbb egyik majd másik személyiségét? Netán össze volnának láncolva? Vagy csak egy halom lidérces álom... ? Megátkozott volna egy démon gyerekkoromban, vagy még most is itt él bennem hogy szórakozásának tárgyaként rémeket láttasson velem? Ezek tudom, játszanak az érzelmekkel, és élvezik is ha összeomlik miattuk valaki, ha összetörhetik a világát. Vajh mi az igazság? Feleszmélek kicsit, kissé erősen szorongatom felmelegedett fülű korsóm agyagfülét, Ryloth engem figyel. Biztos csak lopva vetett rám egy pillantást, nem is akart hozzám szólni. Még mindig nincsen téma.
Van köze ehhez annak a fekete alvilági-sárkánynak akit Angyalom vetett béklyóba ítéletért? Gondolataimba merülnék én újra, de egy érzés arra sarkall hogy maradjak a valóságnál. Szívesen merülnék egyet megint a végtelen emléktóba. De ez nem hagy nyugodni. Meg sem tudom magyarázni ezt az érzést. Valami nem tetszik nekem itt. Egyre kényelmetlenebbül érzem magamat... valami elkoccan a közelben.
[ ! ]
Egy kő csapódhatott a másiknak alig hallhatóan, de még épp eljutott a fülemig, átszűrve a hangot a tűz pattogását. Valakik figyelnek minket, és alighanem már körbe is vettek. Szétnézek hirtelen felriadva. Körülöttünk nincs senki. Tényleg... nyílt terepen vagyunk, nem vehettek körbe, de a szikláknál már szemeket pillantok meg világítón az amott még honoló sötétségben. Lassan óvatosan, gyors mozdulatokat mellőzve a szörnyek ingerlésének elkerülése végett, felkelek törökülésemből. A manót keresem szememmel, de a barátom már el is bóbiskolt tőlem két méterre. Szőnyegén fekszik gondtalanul. Fáradt...
Felrázom és halk szavakkal elmondom neki hogy szörnyek figyelnek minket. Kerekre nyílt szemekkel tápászkodik fel álmosan. A sötétségbe néz, de ilyen közel a tűzhöz csak a feketeséget tudja kivenni. Hunyorít egy párat és feszülten figyeli az éjjeli feketehatárt.
Én kézbe veszem a szekercémet. Várunk és figyelünk. Kérdőn rá meredek, hátha tudja mit kell ezekkel tenni. Észre se vette, csak fürkészi a láthatatlant. A biztonság kedvéért előveszi rövidkardját - ami nekem csak vadászkés -, majd balkezét felemeli és int hogy jöjjek. Kisomfordál a tábor határai közül. Gondolom, a békés megoldások híveként - már ha bestiákról van szó - először megismerné és ártalmatlanítaná a lényeket. De ha ez nem válik be jön az ÉN módszerem. Azzal egy kicsit gyorsabban tehetnénk őket ártalmatlanná.
Fegyverem kézben tartom, lazítok a görcsös szorításon, lenyugszom. Kicsit felkavart - na kit nem kavarna fel? - hogy félálomból felébredve arra szmélek, hogy ismeretlen, világító sárga szemű szörnyek figyelnek, talán éppen tányérra képzelve engem méregetnek, hátha elég fűszeres vagyok-e. Ez nem tetszik, de voltam már rossz helyzetben. Milyen jó hogy nem a sziklák közt vertünk tanyát!
Követem Rylothot a fényen kívülre. Ha kitör a baj, nyilván nekem jut a harcosabbik feladat. Nem róvom meg amiért nem olyan mintén: egy 150 kilós izomkolosszus - khm, én széltében vagyok terebélyes, de a zsírrétegem is csak szigorúan egészséges kereteken belül tartózkodik! Am vagyok vagy 120 centi... és nem vetem meg a sört. A JÓ sört! Tehát legjobb ha közel maradok hozzá, nem is terveztem páholyból nézni |
AMAN KINCSE
ELSŐ RÉSZ/TIZENKETTEDIK RÉSZLET
Száraz... olyan száraz... - hajtogatja. ... ... ...
- Száraz és élettelen... Golod, megállhatnánk?
- Ryloth, ne nyafogj már! Nekem is forr már az agyvizem is, de ha megállunk csak még később érünk ki ebből a kicseszett sivatagból! - csattantam fel - És aki egyszer lefekszik a homokba pihenni az már soha nem kel fel... értem? ÉRTEEEEM??? - és sikerült összeomlanom...
Rázuhantam a forró földre, és jajgatni kezdtem motyogó hangerővel. - Miért Ryloth? Miért kellett engem is a kétségbeesésbe taszítanod??? - ő a földön térdelt, akárcsak én, s várta hogy jöjjön egy kis szél. Nem hiszem el hogy már az első napon bekrepáltam! Talán mégis mágikus ez az átkozott sivatag... Ha itt lenne Angyalom... nem... nem neki kellene megmentenie engemet... karjaimmal támasztottam magamat majdnem orra bukva a forró szemcsés homokba. Miért... ? -.- ... A franc egye meg...
Lassan, kótyagosan feltápászkodtam, és odatámolyogtam Rylothoz. Erőtlen vagyok kissé, ezért harmadik próbálkozásra sikerült csak felemelnem. Vállamra kanyarítottam hát a manót és üvöltve rohantam előre.
- Már nincs sok hátra!
- Tehát... the monta-de hogy kettő ha három napig itt fogunk dekkolni... - nyöszörögte ki a vállamon.
- Kuss! Mindjár' ott vagyunk!
Így szenvedtünk még pár kilométeren át.
- Bort, Sakét, Whyskit, ami csak van... inni...
- Egy fenét! - beszélni is fájt. A torkom olyan száraz volt hogy amikor nyelni akartam, úgy éreztem pengével hasítják a nyelőcsövem. Minden erőforrásomat bedobtam már a futásba, lassan kezdek kifáradni... azaz már órák óta kifáradtam, de az adrenalin fokozatos elégése miatt hamar le fog állni a szívem is. Bakkerh... bakkerh...
Nem tudtam tovább menni. Térdre estem, Ryloth pedig a vállamról egyenesen seggre zuttyant elém a földre. Kitéptem a vizes tömlőt táskámból majd jó nagyt húztam belőle, nem törődve a fájdalommal. Aztán Rylothba is belekényszerítettem vagy két litert. Bár ahogy észrevettem - ő nem -, le sem esett neki hogy éppen iszik. Mintha tényleg csak az alkohol erős ízét érezné. Nagyon ki van esve... a víz sem segített neki, bár engem nagyon is feldobott. Frissebnek, de a hirtelen feltöltődés miatt gyengébbnek is éreztem magamat. Ryloth nem is adott semmilyen életjelet. A trim vigye el! Miért nem hat rá a víz? Miért??? Csak bámul maga elé - félig csukott szemmel - és lélegzetvétele sem mozgatja a mellkasát. Neki tényleg speciális gyógyszer kell... ahh, ha úgy is meghalunk, akkor már neki is mindegy... legalább legyen jó az utolsó pillanat.
Kivettem a pálinkát, ha már úgy is töményet kért, és szájához emeltem az üveget. Nem mozdult. Egy kicsit rásegítettem megdöltve a flaskát, nem nagyon akaródzik mozgatnia a kezét, de az ital lement a torkán. Kinyitotta a szemét, és két kezével kikapta az enyémből a pálinkát majd jó nagy hajtásokkal kiitta az egészet. Hirtelen, megmagyarázhatatlanul felélénkülve hajtotta fel az italt. Utána eldobta a megüresedett palackot, és háttal rádőlt a homokra. Szuszogott mint állat, én elkerekedett szemekkel bámultam rá, és az üres zöld üvegre felváltva. WTF?!
Öt perc telt el így.
Ő következett. Felpattant mintha ágyúból lőtték volna ki, átvette a túlsúlyos táskát majd egy "gyerünk!" felkiáltás után olyan sebességgel cipelte el a cuccost ami akkor mint ő, hogy csak úgy tikkeltem tőle. Aztán rájöttem hogy még itt hagy ha nem követem qrva gyorsan. Felkaptam magam és utána iramodtam. Lassan, de sikerült beérnem. Ekkorra ki is fogyott a szufla. Meghúztam még párszor a vizes kulacsot, és nagy nehezen tartani tudtam a lépést a manóval. Iszonyat nehéz volt egész nappal így futni, de estefelé már felfognom is sikerült a szitut. Azér' benne volt egy kis hókuszpók a dologban. Ryloth jó medikus, és varázslatai hatékonyságát volt szerencsém nem csak látni, de tapasztalni is a nap folyamán. No de mikor leszállt az éj...
Már negyven perce úgy meredek rá az éjszaka hidegét elűző tábortüzünk fölött, mintha rájöttem volna, hogy ő Raia. Fel is tűnt neki egy ideje. Ezért nagyon lassan mozgott, nem is a kezét figyeltem hanem az arcát. Bizonyos időközönként visszanézett rám, és úgy nézett, nem tudta mi a francot akarok.
- Mi... Mivan már??? - kérdezte.
- Azér' ez elég durva! Mi a fene volt ez???
- Mi micsoda??
- Hát ez az egész! Kapsz egy kis pálinkát, erre miután úgy lehúztál belőle három litert a hogy szemed se rebbent, elfüstöltél harminc kilós súllyal mint egy gitonga ha párzás közben zavarják!
- Ja hát az...
- "Ja hát az..." Igen az! Miért mit gondoltál? Hogy a kecses mozdulataid keltették fel az érdeklődésemet?
- Tudod én másképp működök mint a manók...
- Mint a humanoidok. Ezt akartad mondani? Az az alkohol meg is ölhetett volna! Én csak azért adtam mert már amúgy is mindegy volt. Csak gondoltam legalább, ha tömör italt kértél, legalább jó legyen az a kimúlás...
- Na jó, rám nem hatnak a mérgek, az alkohol megment, a ciántól meg röhögő görcsöt kapok! - mintha csak betanulta volna, de egyenlőre talán be is értem ennyivel.
- Nagyszerű... - kifújtam magamat, rohadtul megerőltető egy ilyen halálrohanás után majd' egy óráig ugyanarra a pontra meredni.
- Egyébként tényleg közel vagyunk Golod. Még holnap futunk egy keveset...
- Tudom... - belebámultam a függönyszerű, csillagtalan égboltra, míg már háttal a hideg homokon, lábamat a meleg tűznél pihentettem.
- Ryloth, neked miért is kell a városba menned?
- Hát... az egy bonyolult történet. Először is, át szeretnék tanulményozni egy kiállított gyógymágiáról írt könyvet. Aztán ott van egy régi ékszer is, amit már évek óta keresek, és azt is hallottam hogy valakinek sikerült elfognia és rabszolgává tennie egy griffet.
Felcsillant a szemem.
- Akkor ez szentségtörés?
- Az! Nem hagyhatom annyiban... már rengetegen eljöttek a sivatagba, hogy megnézzék a megalázott cirkuszi bolondként tartott állatot, amikből eddig nem sikerült sokat rabságba taszítani. Még jó hogy! Remélem sok szolgája belehalt annak a mocsoknak aki elrendelte ezt! És ehhez kellene a segítséged.
- Hát, azt nem is fogja annyiban hagyni. Biztos van egy két zsoldos a tarsolyában...
- Jah.
- És azután mit akarsz kezdeni?
- Ha ezekkel végeztünk le is léphetünk hűhó nélkül. De ez nagyon fontos.
- Azt nem vitatom. Csak kellene egy terv... - felsóhajtottam - na de a tervek szinte soha nem jönnek össze, úgyhogy majd ott meglátjuk a témát. Most aludjunk. És keljünk fel hamar...
- Oké. - ő is eldőlt - azért még vacsizzunk. Teljesen kikészültem.
- Én is. Lássunk neki...
Míg elköltöttük finom vacsoránkat, végig goblinokról szóló vicceken röhögtünk... kedvencem az volt, ahogy beszól a martalóc: rettegj kereskedő és ide a holmidat! A legjobb goblin mestertől tanultam! Tegnap temettük..
Éppen pirkadatkor sikerült felébrednem. Ryloth mellettem feküdt - tisztességes két méteres távban! -, halkan szuszogva, enyhén kipirosodott arccal. Gyanítom a pálinka még dolgozni fog benne a nap folyamán. De a mostani körülményektől eltekintve, egész aranyos így az arca. Hát igen... bármilyen érett is, gyermek legbelül. Ő maga egy csoda. Részben azért mert a cián láttán - mint kutya az oltástól - csak röhögő görcsöt tud kapni.
Indulni is ideje volna. Szerintem nem kellene megvárnunk míg az égető lángcsóvák martalékaként ébredjen Ryloth. Jah, sivatagban kelj fel hamar, ne később, vagy soha. Kellemes nyújtózás keretében felrissítettem magamat, és a manó mellé oldalaztam. Óvatosan felráztam, de nem reagált. Jó mélyen alszik. Tettem még néhány próbálkozást, de eredménytelenül. A nap csak négy óra múlva éri el a halálos hőkibocsájtást igérő magaslatát, ahonnan sunyi kis r*hadékként nézi végig amint élve elégnek a sivatagba tévedő kalandorok. Na, hiába a káröröme, velünk nem lesz mázlija! És most mellőzzük azt a visszaemlékezést, hogy pontosan ezt mondtam mielőtt tegnap beléptünk volna ebbe az átkozott vidékre. A kezdeti bátorság után nagyon ciki visszagondolni arra, hogy négy röpke órával később már azt kívántam hogy inkább vízbefúlással köszöntsön a halál...
Talán a sivatagokban a fizika törvényei is mutálódtak...
Igen ám, de gondolataimba merülve is észrevettem hogy valami nincs rendjében. Megborzongtam és fülelek. Egy szörnyeteg oldalog a közelünkbe. Francba! - System Error. Sorry, please let him be waiting until 2020...
Szokásos sétádra indulsz a Forgroll erdőben. Elgondolkodsz, és más utat jársz, mint egyébként. Egyszercsak érzed, hogy itt hidegebb van, és talán sötétebb is. A fák megmozdulnak, ősi teremtmények kelnek életre a gyökerek közt. Hirtelen előtted terem egy xi'ceti hatalomlátnok!
Te ütsz először.
Kritikus ütés: Telitaláltat! 298 ép sebzés. A lény megdöglött.
739 tapasztalati pontot kaptál!
Huh, ez ijesztő volt! Pánikszerűen futsz vissza arra, amerről jöttél.
----------
Csapsz oda egy k*rva nagyot, majd sikoltozva elfutsz a p*csába.
----------
Ez meg Mi a r'ák volt? - kérdeztem rá a hullájára. Csak előjött a semmiből -konkrétan a hátam mögött volt- erre lecsaptam amit csak láttam, és reméltem hogy nem Ryloth szivatott meg jelmezben. A program szerint nekem tudnom kéne hogy ez egy Xi'keti, vagy Xi'cheti, vagy nem is tudom milyen Capy micsoda látnok. De ebből a légyszerű motkány-hörcsögből nemi |
| No hamarost küldöm a kövi két részt is. Még a jegyzeteimmel babrálok de ezen a héten várható mindkettő epizód, azokban egy-egy újabb marhaság, ami mint az előzők, most is alaposan megbolygatják Golod nem épp rózsaszínfelhős életét... |
AMAN KINCSE
ELSŐ RÉSZ/TIZENEGYEDIK RÉSZLET
- Nana, az egy kicsit túlzás. Azok mind alattomos surmók! Én törődöm valakivel. Sőt, igen sok valakivel.
- Az állatokra célzol?
- Azokra. Az árnymanók meg mindenkit egykalapra vesznek, semmibe! És... nem is kedvelem őket. Tudod milyen sötétek.
- Ja, meggyőztél.
Vártunk egy percet.
- És... mi a véleményed a torzszülöttekről?
- Szerencsétlen jószágok. Asszem a mágusok hibája. Valakit fajtalanná tenni egy torzító kísérlettel... kegyetlen, ha akarata ellenére történik. Például hogy talál társat magának?
- Megvárja a tavaszt.
- Nem így értettem... egy kutya nem keresi az ágasokat.
- Mert nem néz virágokat.
- Golod, a szarvasok nem a nyíló virágokra kanosak!
- Akkor mi szép van abban a kib*szott tavaszban hogy hirtelen lázba jönnek???
- Hát annyi szép van benne... és egy bizonyos korban amikor felnőnek akkor jön el az idő.
- Mindnek? Én nem tudnék protokollszerűen izgulni.
- Mert nem vagy szarvas. De ezek az állatok, sőt sok másik is, kivárja a természetes időt.
- Mert persze virágok közt az igazi... nyehhehhe...
Míg én magamban somolyogtam a dolgon, ő úgy nézett mintha csak egy gyerekkel állna szemben. De ez akkor is poén! Még hogy természetes idő. Mi humanoidok sem megyünk oda egy szöszihez, mondva hogy "Felnőttem. D*gunk? Tavasz van..." hahha... - Megvan! Ezért andalognak a szerelmesek és dumálnak folyóparton a virágokról! Ezért adnak virágot a nők kezébe! Hogy felizgassák őket... lám, köreinkben is megmaradtak az ősi hagyományok. De remélem nem voltak szarvasok az őseink... törpéknek? Ez már nagyon bonyolult...
Míg én gondolataimba merülve a földet bámultam, Ryloth a rávetülő rovargyík[nőstény!] kitinjét vakargatta, s egy neki font dísz virágkoszorút adott a fejére. Ezek szerint közeli ismerősök, még /virágot/ is adott neki...
A reggel egy hatalmas kukorékolással, és egy apró vérfürdővel indult útjára. Ugyanis az a kakas legszebb álmomból ébresztett fel engemet. Már meg is érinthettem a drágakövet álmaimban, s most ráadásul egy tróntermem is volt, ami egyedül csak az enyém! Ha-Ha-Ha! És most ennek véget vetett egy nyomorék BAROM[fi]! No de sebaj. A valóságban jobb lett volna az egész...
Ezenfelül szép idő köszöntött rám. A nap is gyönyörűen sütött, s tavaszias(!), hűs szellő ostromolta a házakat, kellemesen ébresztve az embereket. Most gondoltam csak bele, milyen jó is a dolgom: megöltem, azaz, újra megöltem néhány élőholtat, kihívóan ránéztem egy csinos humanoid nő alakjába bújó démoni ébensárkánnyal, s ezért cserébe- meg hogy hatásosan kivégeztem egy ugyancsak halvajáró nekromantát- láthattam legeslegszebb Angyalom, s egy pofás viskón kívül még kosztot, aranyat, és egyéb ellátást is kaptam. Na, így kell ezt csinálni. Bár nem tudom, igazán zsivány lettem-e... de ha igen, akkor is a jobbik fajta. Hisz nem akarom én becsapni az embereket, s rabló sem vagyok. Kivétel ha a kincsvadászat manapság már annak számít...
Korán kelve elindultam a saját dolgomra, akárcsak a falu többi lakója. Bár ez itt nem egy /törp/falva [de miért nem...?] azért elég vidáman élnek az itteniek. Mintha csak itt lenne élet. Belefeledkezve a sajátukba, ügyet sem vetnek a külvilági eseményekre. Na de most, meglássuk mit értek az intő intelmek. Biztos hogy hamar elkezdik a templomok építését, ami fontos, hogy legyen egy pap is a településen. Én megosztottam velük emlékeim szerint milyen egy Tharrnak emelt szentély, a többi az rájuk tartozik. Az egyetlen ami ezzel kapcsolatban aggaszt az az, hogy itt egyetlen harcos típust sem láttam aki Tharr igazi követője lehetne. Nem éppen arra születek hogy fegyvert forgassanak. Tényleg, mintha egy másik emberfajtából volnának. Talán egy ma már neve s kultúrája vesztett népcsoport lennének? Feltűnően vékonyak, nem hogy kövér embert nem látok köztük, de még átlagosan húsosat se. És a bőrüknek különös árnyalata van. Pedig elég jól áll a szénájuk...
S engem pont ez foglalkoztat? Ilyen szép időben? Inkább megyek vasat gyúrni, fanyűvő oldalán! A kovácsműhelyük még elfogadható. Fémekből nincs hiány csak kicsi a választék. Eszközök a helyén, szén és tüzifa a kohónál, üllő várja hogy püföljenek rajta. Egy törpnek ennyi megfelel... Kezdetben egy kicsit megerősítem a páncélomat. Azt hiszem egy két lemezt felfűzök pár szíjra, így erősebb vértem lesz ami nem is fog jelentősen hátráltatni. Nah, akkor kell pár bőrszíj is... Van abból is itten. Felkapok egy nagy köteget, s méricskélni kezdek. Lassanként bele is merülök a tervezésbe, s mire nekilátok az ezidő alatt olvadásig fűtött acél formába öntésébe, a faluban már javában folyik a munka. Fel is tűnt hogy most a rovargyíkokat szabadon engedték, hadd röpködjenek kedvükre. Aztán elkezdődött hamar a fém édes ritmus-csengése, ahogy kalapácsommal tökéletes formába gyúrom. Amint elérte a megfelelő alakot, még izzón nekifogtam megmintázni. A vastag acéllemezeken ahogy kiformálódtak a gyönyörű törpös motívumok, úgy a szívemben is egyre csak nőtt a láng. Egyre lelkesebben, növekvő precizitással véstem az újabb és újabb mélyedéseket, rúnákat. Ennek elkészültével már csak a végső simítások kellettek hozzá: egy fém, vasalóhoz hasonló eszközzel végisimítottam a felületét, s minden mintázat torzulást kiegyengettem. Így végül, néhány izgalmas óra leforgása alatt egyenletes felületű, díszvéséssel tarkított páncéllemezeket készítettem. Egy-egy vállvéd került mindkét oldalra, bordáim alatt is oldalanként egy hajlított, alkatomra simuló lemez készült, s az összekötő szíjakat mellkasom szintjén egybefogó lapon kívül még kettő, lábaimat combközépig fedő páncéldarab került a szettbe. Ezeket a bőrpántokkal összeillesztettem ennek kialakított fülekre kötve a szíjakat. Tehát most ez, és a láncingem hivatott adott esetben megmenteni az életemet, amin a vastag prém utazóköpenyem toldott még egy keveset.
Elnézem a műhely ablakán át beszűrődő aranyfényt, a nap most a legmagasbban áll. Vajon milyen messze lehet tőlem? Angyalom még oda is elmehetne... talán meg fogom ott pillantani. Valamikor... De jó is lenne egy isten kegyeltjévé válni. Én mindent megteszek, ami csak tőlem telik, hogy Tharr isteni követőjévé váljak! Harcos utat választottam, csak élnem kell tovább az életemet, s imádkoznom a Helytartóhoz. Az istenek bírája tán meghallgatja szavaim, én bizony nem leszek rest. Már holnap elindulok! Persze Tharr tanainak követése nem merül ki a szörnyek mészárlásában. Egyensúlyra törekszik: nem hagyja hogy bármelyik oldal is elhatalmasodjon a másik felett. Tehát nekem... mit is kell tennem? Ölnöm, vagy gyógyítanom? ... Én ölök, Ryloth meg gyógyít ha akar... Felpakoltam magamra a lemezeket, s rögzítettem a szíjakat. Tettem pár próba mozdulatot, mintha bemelegítenék. Ahhamm, szinte meg se érzem hogy ott van. Ez nem fog hátráltatni. Nekilátok rendet tenni a kovácsműhelyben.
Tényleg, az rossz dolog ha szörnyeket ölök? Így belegondolva, már ebben sem vagyok biztos. Az egyensúly... azt hiszem inkább arról szól, hogy hagyni kell mindenkit élni a saját életét. Ha Leah sötét lényeinek, tegyük fel a vérfarkasoknak tanyáját ha megtámadja a Katona klán, akkor ott helyes dolog az élőhelyüket védők megsegítése. És ugyanez a helyzet, ha egy városban vámpírok fosztogatnak. Minden olyan élőlénynek joga van élni, amelyik nem terrorizál másokat. Persze a természet rendje a vadász és préda felállás. Ahogy a vérfarkas-ember viszony is létezik. Nem mindenki tehet róla hogy szörnnyé vált, de felelős tetteiért. - ??? - Asszem nem lennék jó szónok...
Mikor az utolsó szerszám is helyére került a szekrényekben, zsebre vágok néhány fémöntecset az útra, és visszamegyek a házamba. Valahol értékesítenem kellene a kitint, vagy nekem csinálni belőle valamit. És mi kell még? Előveszek egy pergament, és kezdek jegyzetelni. Öntecsek, pipa. Néhány kitin lemez csak azért is, ez még kell. Útravaló kaja, ez is hiányzik... Egy kovács kalapács, két fogó, fém véső, könnyűcsákány, egy prém málhazsák, egy kevés arany, térképek - no ebből nem biztos hogy lesz - , egy ló és még néhány apróság... Sok szárított meg füstölt húsra lesz szükségem az bizonyos, a húsról nem mondok le. Aszalt gyümölcsökön kívül még pár sokáig elálló étel... és még hozzá firkantva pár tételt kész is a szükséglista. Nem kértem túl sokat? Szerintem nem... ja és kell még néhány kosaras üveg óbor és pálinka. Fogyasztáson kívül még fertőtlenítésre is alkalmas, gyógyszert meg nemigen kapnék itten, Ryloth az egyetlen aki ért a gyógyfüvelhez ezen a vidéken. Ó, hamár itt tartunk kell még néhány olyan kitin tányér is... azok nem törnek ripityára egy-egy nagyobb ütközés alkalmával.
Listámat összetekerve zsebrevágom, majd összeszedem a cókmókomat. Mindent elraktam amit hoztam, s a ház berendezéseiből is csak valamennyi kést vilát és kanalat. Már csak annyi kell amit a papírra vetettem és készen is állok indulásra. A falu fejesével probléma mentesen lerendeztem az utazással kapcsolatos ügyeimet, s ezzel véget is ért a helyi prémiumom. Rylothot keresem meg ezután, még vele is bezsélnem kell. Úgy is mondta hogy el akar menni hamarost, legalább mellette maradok, bármerre is megy, hogy teljesítsem amit ígértem... |
AMAN KINCSE
ELSŐ RÉSZ/TIZEDIK RÉSZLET
Ekkor hirtelen, mintha vártam is volna, felébredt az igazak álmából. De ezután nem az történt amire vártam. NAGYON nem az történt... Az biztos hogy éjszakai zaklatónak vélt, mert hogy hirtelen egy "ki a franc vagy???" arcot öltött, én meg még mindig nem eresztettem le mosolyomat. Az én képem bezzeg befagyott, nem is tudtam abbahagyni, most nem tudtam hogy szégyenemben, vagy ezt használom pajzsként. Sanszos hogy mindkettő. És erre mit kellett volna felelnem? Mit is képzeltem mikor idejöttem? Bemasírozok itt az éjszaka közepén b*zi vigyorral felkeltem őt, majd azt mondom neki: "Ryloth - mintha pedofilként gyerekekhez beszélnék - rólad álmodtam..." szüntelen mosollyal. És azzal a karjaimba szalad, majd egy görög tragédia főszereplői leszünk. Ugyan már! Ebben a hülye szituációban még jó hogy' nem a Kék Osztrigába küldött, vagy a Halál F*szára, az jobban illett volna... EHHEZ a helyzethez.
- Hát, hűs az időnk... - ó te marha Golod! Inkább adtál volna rózsát neki minthogy ezt kinyögd! Oszt ezér' hiszi azt hogy alvás közben akartad - felejtsük el!
Életemben nem gondoltam volna, hogy majd ferdehajlamú tettekkel fognak valaha is megvádolni. S neki beszélnie sem kellett, egyértelmű volt mit gondol. Ezen véleményének - hogy biztosan fogjam az adást - hangot is adott.
- Golod - szólott bamba képemhez - én nem egészen... - és ennyi bőven elég volt nekem. Elhatároztam hát, hogy a lényegre térek.
- Figyelj rám Ryloth - a vigyort 30%-át még mindig csak hegesztővel tudták volna leszedni - én tényleg rólad álmodtam.
- Én ebben nem kételkedtem...
- Ja ezzel kellett volna kezdenem...
Mindketten egyszerre kezdtük el nézni a földet. Ez már kicsit "hűvösebb" helyzet. Na csapó kettő...
- Ryloth. Először is, nem vagyok törzsvendég erkölcstelen szórakozó helyeken. Másodszor - remélem nem a csalódástól de fellélegzett - én rólad álmodtam. Nekünk... a lelkünk! Összekapcsolódott! -kiáltottam hirtelen, azzal f*só galamb tartásba ereszkedtem egy szerencétlen "én és te" mutatás közben. A szünetet hebegve töltöttem, asszem még mélyebbre süllyedtem. - Mármint, ez komoly... nem lehet ezt elmagyarázni, persze megpróbálom! De... - nyeltem egy nagyot - Na jó... szóval összekapcsolódott a lelkünk... és ott volt egy apró obeliszken egy szép nagy rubin. El akartam tenni - hát ismersz... valamennyire. Nah szóval, köhömm, de nem tudtam elvenni a helyéről. Magamtól, nem akartam, vagy, valami ilyesmi... mindegy. Ezután meghallottam a sírásodat. És rögtön tudtam hogy te vagy az.
- Hallgatózol?
- Nem, miért? Sírsz éjszaka?
- Neeem.... - ásítással zárta le a szót. Bennem azér' felmerült a gyanú. Ahham, nem én vagyok az egyedüli csodabogár itten. Jobban érezhetem magamat - kivéve ha üldözési mániában szenved. Akkor bizony most nekem lenne félnivalóm...
- Nos. Elmentem érted. Már fogalmam sincs hogyan, de eljutottam egy sivatagig. Igazándiból azt sem tudom milyen volt az obeliszk körül a környezet... De a lényeg: Eljutottam hozzád. Ott kuporogtál a homokban egy hatalmas szörny előtt. Pókivadék volt, de mint egy későbbi hajlati rugásnál kiderült, már jócskán benne van a korban. Azaz benne volt. Öm... hát... valahogyan meghalt. Asszem én öltem meg... - most a manó arca furán rángani kezdett, mintha el akarna fojtani valamit.... - éééé sakkor elhoztalak. Kivittelek egy kapun, aztán felébredtem. Gondoltam, megszabadítottalak valamitől. Biztos voltam benne hogy nem csak egy álom. Akkor elvettem volna a rubint... meg lett volna arany is - prüszköltem egyet - khm, na de mindegy. Most idejöttem, gondoltam, észreveszed hogy volt valami. - Ez volt az a pillanat, amikor nem tudta tovább tartani. Elengedte az arcát, és a képembe nevetett. Én csak álltam ott bambán - szobrosabban mint azelőtt- de nem értettem mi ez az egész. Lenéztem rendben van-e a sliccem, azzal nem is volt gond. Persze észre se vette hogy azér' leellenőrzöm. Röhögött tovább. Már majdnem epilepsziásra fullasztotta magát, mikorra befejezte. De látszott hogy folytatná még egy darabig.
- Bocs Golod, átvertelek - vigyora arról árulkodott hogy... na ne! - Amíg beszéltél beugrott a dolog. Emlékszem az álomra. De ezt nem tudtam kihagyni... - a kis rohadék átvert, és amíg én arról győzködtem hoy nem vagyok b*zi, ő vesébe röhögött! Hogy a... de ez azt jelenti hogy... az arcomon már semmi sem volt, csak értetlenség. Olyan hangosan gondolkodtam hogy hallani lehetett az átb*szott fogaskerekeim nyikorgását. Hehheheeee.... szélesre húztam a mosolyom, de igazából tök hülyén éreztem magamat.
Pár perccel később már a szörnyekről társalogtunk. Nemigen mondta el, hogyan ért el hozzá a bánat. Nem is ismerte az okát. Talán megátkozták, talán nem. De sorsszerű volt a találkozás - no de most komolyan, van olyan amit nem a sors rendelt el??? - , és ez azt is jelenti hogy nekünk össze kell tartanunk. Azt is mondta nekem, hogy szüksége lesz még a segítségemre. Mostmár tényleg barátok vagyunk. Úgyhogy gonoltam, nem lesz baj ha újra kisegítem. Csak még azt nem tudom mit fog tőlem kérni. Jelen helyzetben ennél is jobban érdekeltek a szörnyek.
- Szerintem az egyik legalattomosabb a trim - szóltam - az olyan mint egy polipszerű kiszáradt fa, csak éppenséggel ki akarja tekerni a nyakadat.
- Igen, szerintem is nehéz ügy. Olyanokat még nem idomíttam. De gemrit már igen! - felcsillant mindkét aranyló szeme - Annak fura kisugárzása van. És nagyon is komolyan veszik a sérelmeiket. Ha megbántasz egyet, nagy az esélye hogy örökké dühös lesz rád. És mivel tündérszerűek, majdnem minden ellenvetés megsérti őket. Főleg ha a süteményeiket - amiket egyébként tonnástul tömnek a látogatókba - nem fogadod el. Alapvetően kedves lények Golod! Vidám falvakban élnek, jártam is az egyikben, valamint egy gemri farmon is... de persze az emberek máshogy emlékeznek rájuk. Ők csak a szörnyeteget látják bennük.
- Mert csak az elfajzott dühös és megbántott példányok kóricálnak emberterületen, a többi meg elrejtett falvaikban lődörög az óriás növények alatt, míg szivárványport szórnak maguk után - csak hogy kiforgassam a túlságosan vidám történetet.
- Ahhamm - megköszörülte a torkát - szóval te nem hiszed el hogy kedves lények.
- Hogy is mondjam, nekem annyira nem jött be amikor az egyik egy kicsit erősen akarta lecsapni a vállamon alvó legyet- vagy a fejemen! Az ilyenek Ryloth, szekercékkel rohangálnak meg kardokkal fel alá, és mindenkit lekaszabolnának. Az említett is inkább a fejemet akarta. Bár ahogy láttam a vállán fekvő aszaltfej trófeagyűjteményét, nem én lettem volna az első.
- Ahhamm - a fejét vakarta - najó egy kicsit /talán/ túlzottan érzékenyek, de megértéssel együtt lehet élni velük.
- Na ezért nem vagyok én állatvédő. Ha meglátok egyet azt vagy hagyom a helyén vagy az lesz a vacsim. Nem tartom érdekesnek őket.
- Golod, te tényleg egy barbár vagy... mintha olyan egyszerűek lennének, mint egy pont. De ugyanolyan élőlények mitnte meg én, csak a megjelenésük és az általános szokásaik mások.
- Ja, én például nem azért párzok mert itt a tavasz. Képzeld el hogy élhetnek ilyen /ösztönökkel/ : szarvas odamegy a nőstényhez és így szól: "Tavasz van, d*gunk?" Én nem arra kanosodom hogy nyílnak a virágok. Nem értem a szarvasokat... Amúgy meg nem kételkedem benne hogy ők is normális élőlények, csak ahogy ő velük nem, a koboldokkal sem érzelgősködöm csak mer' ritkák és meg nem értettek.
Ryloth olyan arcot vágott, mintha a diákja lennék és nem tulajdonítanék különösebb jelentőséget a mateknak. Csukott szemmel lehajtott fejét rázta, belátta, soha nem fog állatimádót ismerni a személyemben. No nem mintha kicsit is érdekelne a dolog, persze iránta való tiszteletből megtartom a határokat, de hidegen hagy a téma. A "Határokat" meg úgy értem, hogy nem éppen vele fogok beszélgetni a jó vadász fogásaimhoz, amiből hatalmas véres étlapot állítok ki. Pedig olyan finom a hús... tényleg, meg se kérdeztem tőle.
- Amúgy Ryloth, vega vagy?
- Mi?
- Vega. Vegetáriánus. Eszel egyáltalán húst?
- Persze. Nem láttad a falu lakomán?
- Nem, miért?
- Ja semmi... csak több húst is ettem mint te.
- Mivan?
- Szeretem az állatokat, s ezt tágabb fogalomban értsd.
- Ó, azt hittem megrögzött állatvédő vagy.
- Az vagyok. Védem az állatokat, de csak amíg élnek. Utána már ők se bánják.
Arcomon hatalmas vigyort húztam szélesre. Majd harsányan felnevettem.
- Hát te aztán- várj! A manók nem fajilag vegák?!
Ryloth nagyot nyelt. És hatalmasra nyitott szemeit csak a mosolyával csukta le.
- Háááááát.... szóval.... talán kicsit túlságosan is megkedveltem őket....
- Ahhamm.... - felhúztam egyik szemöldököm, így meredtem kérdőn a manóra - Biztos nem egy Árnymanó vagy barátom? |
AMAN KINCSE
ELSŐ RÉSZ/KILENCEDIK RÉSZLET
A bestia felmordult, de fekvemaradt. Amolyan "Vidd csak, úgy is visszahozom ha tetszik ha nem" módon, lustán nagyokat szuszogva a homokba. Egyértelmű volt az üzenete, de ennyivel nem érem be. Odamegyek hozzá, s gyengéden seggberúgom jobb lábbal. Ettől felnyikkan egy "kicsit" - talán a potroh rossz részére sikerült -, majd egy perc földön fetrengése után, amit egyébként egy ilyen rugás után teljesen jogosnak ítéltem meghagyni, lassan feltápászkodott, s egy-két "te álat" nyögés közepette felém fordult. Rám meresztette ellínzott vörös ezerszemét, mindegyikkel a vasalt harcicsizmámat figyelte. Upsz...
Talán a kölyöktől eredt az a sunyi kis röhögés eközben hátul, de én igyekeztem nem vigyorogni- férfi vagyok, megértem fájdalmait...-, hát ez nem jött össze. Mindenesetre akkorra már dühös képet erőltettem magamra, mikor már képembe bámult tüzes és áttetsző, vörös-fekete szemeivel. Már majdnem mondtam hogy miért volt erre szükség, de jobbnak találtam mélyen és férfiasan kussolni, a gyereket hagyni tovább röhögni, a pókot meg nyöszörögni még egy kicsit. Szerencsémre ő szólt előbb, és megkönnyebbültem hogy nem a félresikerült találatról kezdett velem eszmecserébe.
- Szóval... - hangja vékony, s nem csak az elérzékenyült állapottól - el akarod halászni előlem a gyereket mi, büdös kölke? - s ekkor egy még vékonyabb hangon kinyekkentett nyögéstől hallgatott el. Én ledöbbentem a felismeréstől. Egy aggastyán óriáspókot rúgtam tökön. A gyerek most a röhögéstől begörcsölve, habzó szájjal terült el a földön...
Léna egyetlen pofonnal leküldött a székemről.
- Léna! Most én vagyok az öreg! Ő meg már megátkozott érte!
- Remélem fájt! - mérgelődött amaz. Ő is állatvédő mint Ryloth, aki most is csak görcsig röhögte magát, ettől meg a többi poronty. Gyönyörű felesége, Léna, ahhoz képest hogy manóként kisebb mint én, egy megöregedett törpe, még egy hatalmas pofonnal csapott le. Ezt már a kézhez kapott pajzsommal hárítottam. Igen, ezért kell megvágnom egy kicsit a sztorikat. No de hamarosan én fogok röhögni habzó szájjal szétterülve a földön, éjszaka majd ura is megkapja a magáét... nyehhehhe... már hallom is... - hű de sunyi kis g*ci vagyok!
Már várom a percet...
- Milyen percet vársz te? - kérdezte Léna. Franc egye meg... ezzel kezdtem folytatni a mesémet.
- Most mondanám... - legyintettem, de Ryloth értette, és a sarokba húzódott, hirtelen rettegés fogta el. Imába fogott hát, Sheran kegyeiért... soha nem fogja megkapni...
Mire összeszedte magát, én már jó adag aspirint tukmáltam belé az öregnek. Kötszert nem alkalmaztam, arra, azért, nem volt szükség - itt nyomatékosan kihangsúlyozva a szavakat, a mellettem ülő pokoli dühös nőstény felé sandítottam. Talán nem kellett volna...
Az aggastyán végül így szólt: "Jól van, jól van, vidd a kölyköt... én inkább nyugdíjba- még egy pofon érkezett.
Léna csak azért sem akart békén hagyni.
- Ezt csak most találtad ki! Ő hősiesen küzdött bizony!
- Az a pók engem akart fogságban tartani! Vagy legalábbis... a lelkem Goloddal összekapcsolt részét...- kelt védelmemre Ryloth. De igaz, kamuztam.
- Na jól van fiúk lányok, hallani akarjátok az eredeti sztorit?
- IGEN!!! - szóltak lelkesen a kölkök. Hát rendben... Fújtam egyet. Nincs fáma, elmondom az igazi történetet...
Másodpercenként -majdnem- találtak gazdát az ütéseink. Úgy soroztuk egymást nyomorék módon, tehetetlenül, mint két kivénhedt - itt megváltoztattam azt a kifejezést amit eredetileg elterveztem - mint két kivénhedt öreg nyomorék...
Az ő ütései nem találtak mert túl kicsi voltam, az én ütéseim meg *aszt se értek ellene, bármilyen izmos is voltam - és vagyok most is! Egymást öleltük mint a birkózók, és elfetrengve a földön, mintha csak táncolnánk. Iszonyat hülye látvány lehetett, már-már azon gondolkodám, újra érzékeny pontot célzok meg- bár még mindig leszögezem, az előző az véletlen volt! Ryloth eközben az új szituációtól kiújuló görcseire inhalátort ragadt, hogy egyetlen másodpercről se maradjon le, így ájult állapotából életre kelve a szerkenytűbe úgy lihegett bele, mint egy koffein függő mókus a könnygázba.
- Hát, gyerekek, úgy terveztem, úgy megyek oda, mint egy igazi harcos, és úgy is verem ki belőle a szuszt. De, bár úgy mentem oda mint egy igazi harcos, csatánknak csak az öreg szívrohama vetett véget... és pont mikor én kerültem alulra, egy szerencsétlen elforgás keretében... a szörny halott volt. És utoljára még rúgott is belém egy nagyot a behemót súlyával...!
Karjaimba vettem a kis Rylothot - miután kifészkelődtem a méretes tetem alól -, s visszaindultam, de nem az ékkő, hanem az ajtó irányába. Odaút már semmi veszedelem nem fenyegetett minket. Nagy körben elkerülve a drágakőt az obeliszkkel, a kapuhoz értünk. Átmentem rajta...
A manók, eme vidám lények, mindenhol képesek örömöt csiholni, még egy temetési gyászmenet szíveit is jobb kedvre derítik, mindenféle hazugság nélkül. No nem úgy mint az árnymanók... /azok elmehetnek a sunyi önmagukba/
De ezen vidám népségnek van egy sötéteb oldala is, persze, nem úgy kell értelmezni hogy náluk jelen van az alvilág. Persze vannak piszok teremtések is köztük. Például amelyik csúzlival lövöldözve unalmában a fejedet jelölte meg céltáblának. De ez még semmi... Igen, komiszak szinte mind, de rosszindulatnak nyoma sincs. Képesek megvédeni magukat- s ha falvaikra rontasz, akkor bizony olyat kapsz mint egy creor nőtől /Harlemi éjszakák c. film/ . Nem viccelek, én már csak a hírek miatt sem b*szakodom velük...
]] - Remélem mondanom sem kell, bizonyos részleteket nem tettem bele a csapatnak mesélt sztoriba. Tudjátok, nem az a jó mesemondó, aki történeteit éveken át költötte, hanem amelyik igaz meséket mond, és amelyik jól meg tudja vágni őket. Nyehehee.... Egyébként is, Léna megint odacsapna egy hatalmasat ha ilyet mondanék a gyerekeknek. No nem mintha ilyesmiket szeretnék mesé'ni nekik... - [[
Tehát ott tartottam, hogy a manókat vidám és barátságos természetüknél fogva mindenhol szívesen fogadják. De a sötét oldaluk - nem az ahol kötelező Darthnak szerepelnie a nevedben és vörös fotonkarddal cirkálsz ideoda -, olykor az egész világot meg tudnák rengetni. Akkor van baj, ha egy manó bánatos... szíve mélyén ha bánat ül, amit nem tudnak elüldözni, az kihatással van a környezetükre. Ryloth bánata, az tette időtlenül értelmetlenné a napomat. Olyan bánat ül a lelkében amit - ezért kitüntetést neki - csodával határos módon elrejtett mindenki elől. Szinte önmagát is becsapta, azzal hogy nincs. Képes elszakítani azt a részét a valóságtól, és ezzel bizony a világot menti meg... Ő nekik az a különleges "képességük" hogy érzelmeik s hangulatuk átragad puszta jelenlétüktől is környezetükre. Még ha nem vihorásznának és löknék a vicceiket orrba-szájba, még akkor is ráhatnának a világra. ŐK nagyon érzékeny lények... és Rylothot mély bánat kínozta. Meg kellett mentenem!
Felnyitottam lassan szemeim, s világra ébredtem. Mintha hűsítő eső frissített volna fel a nyári melegben, úgy keltem fel a prémekkel bélelt ácsolt ágyamról. Minden tagomat kellemes bizsergés járta át. Megtudtam hogy mi a csoda. Teljesen nyugodt voltam. Éreztem a lelkemet vízszerűen körbeölelő érzelmeket, melyeknek csak egy része volt az enyém. Éreztem ahogy az áradat elsodorna, de csak lábam vittek bármilyen irányba. Saját magamat tökéletesen uraltam. Lesétáltam az emeleti hálószobámból, át a tágas előtéren s étkezőn keresztül az előtérnek szánt folyosóig. A nagy faház csendesen békéllett egymagában is. Kiléptem az ajtón.
Hajnali homályban sétáltam el Ryloth szállásáig. Ott kellett találnom őt. Most még mélyen magábazárva alszik az ágyában. Elértem a szalmatetős viskót, amiben most is takarmányt tároltak a helyiek. Nem szeret emberféle alvóhelyen aludni. Az ajtót könnyen kinyitottam, nem volt rajta zár, csak egy csapat - épp szunnyadó - őrposztra tenyésztett rovargyík védte álmát. Biztosan felriadnak ha veszély fenyeget...
Megyek tovább, magam után becsuktam az ajtót. A lovak takarmányainál feküdt Ryloth, egy fűtengerben. Talán ő növesztette mielőtt elaludt volna. Mindenütt zöld, élő növények hajladoztak körülötte. Bár szél nem volt, álmatagon táncolt mind. Most békésnek tűnik az álma. Nem tekereg, nem vergődik pihenés közben. Mosolyog valamire, s egy könnycsepp szánt végig az arcán. Örömkönnynek tűnik. Igen, rátaláltam a barátomra...
Folytatása következik... |
AMAN KINCSE
ELSŐ RÉSZ/NYOLCADIK RÉSZLET
Egy pillanatra megremegett alattam a talaj. Vagy csak én adtam át magamat egy hidegrázásnak? Minden szem rámszegeződött, és most, azt hiszem úgy tűnhetett nekik, a rosszfiú szerepét töltöm be...
Egy színpadias tapssal mutattam rá jelenlétemre, és lassan meg is indultam feléjük, hogy önmagamat is meglepve megtorpanjak a fűnőtte talajon, mintha az általam előadott színdarab megtévesztő fordulata, engem nyűgözött volna le a legjobban. Megleptem magamat!
Ryloth újra maga elé nézett s felállt. A gromak nagyot dübörögve- eget zengetve- letrappolta mellső lábait is a földre, a másik kettő figyelt, míg ő felbőgött, mint egy a manónak küldött jelző értékű figyelmeztetésként. Amaz mostmár teljes magasságában állt szálkamód vékonyan, szinte hajladozott az enyhe szélben, vagy csak mozgása volt túl természetes és táncoló? Most, szomorúan nézett rám, és pillantásával megértettem őt. Két énje van, egy, amelyik boldogan táncol hol nincs más körülötte, csak a természet fényei. S a másik, amely azért él még, hogy beszélni tudjon azokkal akik szájukkal teszik s nem szívükkel...
Az arcára olyan kifejezés rándult ami az utóbbi részének életkedvét mutatta, láttam rajta, legszívesebben meghalt volna...
Az én érzelmeim gyomrommal együtt kezdtek kavarogni, ahogy beleláttam a lelkébe. Éppen aban a pillanatban, mikor még nem zárta be szívét a világ előtt. Angyalom látogatása óta először éreztem azt, hogy igazán meghatódtam...
Megdermedve álltam ott, a manó előtt, látva ahogy kezd visszatérni az eredeti arca. Lassanként felhozta mélyéről azt a maszkot amit másoknak is mutatott mindeddig. Lenyűgözött ez a lelki metamorfózis, ahogy áttörhetetlen fátylat alkot maga elé. Szembenéztett velem.
- Mondd meg a gazdának hogy a gromakok nem veszélyesek. Minden rendben lesz. - Azzal már át is váltott a "hétköznapi" mosolyra is képes manóra, aki egész nap kedves dalokat énekel a faluban, s mindig gyerekek áradatát vonzza maga után. Mintha megszeppentem volna. Fogalmam sem volt róla mit tegyek. Csilingelő, lelkemet dédelgető aranyos hangja csak még nagyobb zavart okozott az erőben, s érzelmeimben...
Tétovaságom túlságosan is feltűnő volt, már vagy két perce csak mozdulatlanul álltam előtte. S még most sem eresztette le a mosolyát. Minden eddiginél megerőltetőbb volt venni a bátorságot, és kérdezni tőle.
- Mi... mi vagy te? - abban sem voltam biztos hogy ghallai létforma. Ő is Angyalnak tűnt ebben a pillanatban.
- Hogy érted? Mágikusan morfált manó vagyok, országunk délvidékéről. - mondta amaz, szemét becsukta s még szívélyesebben mosolygott. El nem hittem volna hogy hazudik az az arc. És mégis... biztos hogy legszívesebben elküldött volna hogy egyedül lehessen az állatokkal. Visszaválaszt nem tudtam produkálni, csak egy erőtlen, bizonytalan mosolyt, majd szaporán aprókat bólogatva sarkon fordultam s elballagtam a faluba.
Képlékeny lelkiállapotban vergődve mintha megállt volna az idő is, vagy csak lelassult... Minden körülöttem, olyan értelmetlenmé vált, egyre mélyebbre süllyedtem bánatomban, a depresszió kerülgetett. És naplementekor állt be az az állapot is...
Nem figyeltem a külvilágra, a gazda nyilván azt hitte, nagyon kimerültem a gromakok elüldözése közben. Csak lazán vállára markoltam, mintegy bíztatóan, hogy minden rendben. De közel sem volt minden rendben... egy bűbáj áldozata vagyok...?
Éjjel, egy gyémánt előtt álldogáltam. Nem is, rubin az... láttam ahogy egy apró obeliszk gúlás csúcsa fölött libeg, gyönyörűen forogva. Élethűen kicsinyített, tökéletes arányaiban olyan volt a kőtömb, mintha apró lények emelték volna Valkűr, oldalrajzokkal ábrázolt szkarabeusz-lándzsás isteneik tiszteletére. A rubinnak hívogató szava törpe szívemet melengette. Ott álltam, fél méterrel előtte, vágyakozó hűséges kutyaszemeim tökéletes formáját simogatták. A hold fénye sem meghatóbb, mint most ez a gyönyörű ékkő...
Kezemet nyújtottam felé, s éreztem szívem fájdalmát. Ez nem lehet az enyém. Valamiért nem tehettem meg... Valakinek fájdalmat okoznék most ezzel...
]]- Eközben a mágikus rúna felizzott ágyam alatt. Míg álmomban küzdöttem, leginkább a valóság megismeréséért, ha nem a fájdalmas igazságért, egy sors akarta ősi mágia kovácsolta jövőmet. Mintha az Isteneknek ilyen fontos volnék... de az entitás magától cselekedett, mikor összeforrta életemet egy másikkal. Segítséget várt tőlem, ha túlélem az útvesztőt... -[[
Nem tudom miért nem érinthetem meg a drágakövet. Majd' felsikított az akaratom a kétségbeeséstől...
...valaki felsírt helyettem is!
Nem lehet igaz... már megint elszólítanak. Nekem kell megoldanom mindenki problémáját...? De azt sem bírom, hogy ne tegyek az ártatlanokért semmit. Sorsom hatalmas dolgot kér tőlem. Tágra nyíltak a szemeim: saját akaratomból nem érintettem meg a kincset. Nem más kényszerített... a bűntudatom ott loholna, öngyilkosságba kergetne, ha nem tenném amire felesküdtem. /Hogy a jó utamat járom/
Mérges vagyok arra a kőre. Nagyon mérges... nem bírom ki... de össze sem törhetem, mennem kell innen azonnal. Elfordulok, lelkem vezérel a helyes irányba, hol ugyancsak vaksötét, holdfénymentes éjfüggöny lepi a világot. Még csillagok sem pöttyözik a démonira bűvölt égboltot.
...már a homokban gázoltam dűnéik között, porfergeteget idéző, álmukban mélyen megbúvó rája-szörnyetegek szuszogó testei előtt elporoszkálva. Rengeteg fújta az éjszakai álmosnótát ezen a helyen...
Fel a dombon le a dombon. Emlékszem, valahol régen hasonló terepen iszkoltam, és üldöztek... vagy csak vadásztam...?
A gyermek már várt rám. Nem késtem el, a pókja aludt mint a tej. A szőrös nyolclábú bestia kézben tartotta a kis Ryloth lábára kötött lánc végét. Szájából mérgesgáz szivárgott, lehellete alapján nem sok randevúja lehetett... Mélyen aluszta - miért nem örök? -álmát. Rabként tartotta a gyermeket, a láncot könnyedén össze tudnám törni. A kölyök csak térdeit felhúzva gubbasztott a homokon. Nem is hintázott lábain ahogy a korabeliek szokták, még ilyen helyzetben is. Biztos hogy ébren van.
Félúton voltam kettejük között, pont a lánc rozsdátlan vasszemei fölött. Hátamról leakasztva fél kézre fogtam szekercémet, majd egy határozott mozdulattal széttörtem a béklyót. Egyikük sem mozdult, vagy adta tanújelét annak hogy észrevette volna a csilingelő fémzörgést. Ekkor odamentem a gyermekhez.
- Ryloth, gyere. Összetört a lánc. Szabad vagy, a pók sem bánt többé...
- Nem hiszem! - rázta meg fejét riadtan - Visszajön értem és elkap, bárhova is megyek... - tényleg gyermek még, a hangja olyan mézédesen aranyos, amilyet még sohasem hallottam. Hát ilyen egy manó gyermek hangja... még riadtan is olyan fényt áraszt lénye a sötétben, hogy lelkem majd' belevakul.
- Nem fog bántani. Gyere, nem fogom hagyni hogy bántson. - fejét rázta. Nagyon félt a szörnyetegtől. Lelke talán csak ettől az egy dologtól retteg igazán a világon. Fújtam egyet. Legyen. Eljött az ideje. A harcos dolga ölni, én megteszem ha nem a rossz oldalam felé terel. Érte vért ontok.
Odacsörtettem a szörny elé, kétméterrel a gőzölgő mérgesgázt eresztő pofájától. Kétkézre markoltam a vasszekercét. Kétszer nagyot dobbantottam talpammal a tükörsima szemcsés talajon, és szinte prüszköltem ahogy szörnyeteghez illő vad ösztöneimmel felvértezve bikaként akartam nekirontani. De ébren akarok megküzdeni vele. Fer módon igazi a harc. |
AMAN KINCSE
ELSŐ RÉSZ/HETEDIK RÉSZLET
A falusiak otthona egyébként nagyrészt épen maradt. Csak néhány házat döntöttek össze az élőholtak, talán maguk is megtették volna azok olyan rozogák. Viszont a lakosok fele odaveszett. A gyászban egyedül intéztem el amit tudtam, hagytam őket rendezni a saját ügyeiket. Persze segítettem ahol csak tudtam. Egy törp nem valami magas, így nem voltam alkalmas néhány feladatra... de amott többet ért az erőm. Valahogyan hasznossá tettem magamat. És elérkezett az este. Közös vacsorával, egy igazi falusi lakomával ünnepelték hogy túlélték, Angyalom megjelenését, és a zsoldosét. Már tűnődtek azon hogy Raiának egy oltárt emelnek, idővel templomot. Én támogattam az ötletet, persze, Tharr hitű létemre, a Tisztogató isten oltárának kiépítésére is sarkalltam őket. Beszéltem a falu főnökével erről. A megmentők tiszteletére kéthitűséget fogadtak. Habár eleddig nem sok figyelmet és jelentőséget szenteltek az istenek létezésének, no pláne nem a vallásaiknak, de ez az esemény felébresztette bennük még a világ megismerésére való vágyat is. Azt hiszem, az elszigeteltségüknek vége, nem akarnak többé névtelenül meghaló prédák lenni, osztoznak a világgal.
Amúgy a vacsora mennyei volt, új felismerésre ébredtek a lakosok, és erre ittak mind egy szálig. Ezután nem engem, merthogy én napokon belül távozom, de más zsoldosokat fognak bérelni rendszeresen. És persze, engem is szívesen látnak legközelebb is. No de a számlákról már kicsit visszafogottabban beszéltünk ezután a főnökkel. Nem csináltam én hülyét a faluból, csak be szedem a zsákmányt és napokon belül indulok is. Igen, de úgy hallom a manó is távozni készül. Ezt egy kevéske pánikkal fogadták az emberek, hiszen ő volt a legmegbízhatóbb kapcsolat a világgal. Nélküle még a kitin tárgyaik értékét sem tudnák ma. Helyette egy kereskedő ismerősét ajánlotta be, úgy szólt, ő úgyis boltot akar működtetni valahol. Emett ha megtehetné, biztosan segítene kiigazítani a falut a kereskedelemben.
Igen, nos, ez egy nagyon tanulságos nap volt mindannyiunk számára. Olyan ez, mint amikor japán árdöbbent hogy nem csak ők léteznek a világban. Fura ez a világunk, reméltem, legalább egy jót alszom a történtek után...
Ez most bejött.
Álmomban egy leggelőn jártam, egy pilanatig abban reménykedtem hogy meglátom a kiparodizált Isildur végzetének jóslatát, ami arra utal hogy Boromir meghal, de nem, most vadászaton voltam...
Hiába lőttem ki nyilamat ugyanarra a szarvasra már negyedjére, most sem találta el. Azaz, nem a célzásomon múlt, lepattant megint a bőréről. Sőt, mintha odáig sem jutna el a nyíl hegye. Fura...
Már az ötödik sörért nyúlok a kocsmában...
- Tehát amikor a szöszi aszongya: ez itt nem rablótanya, kalózokat nem fogunk körüllengeni mint légy a.... - félrenyeltem, míg a mellettem ülő fickó folytatta meséjét, melyet talán viccnek szánt, de csak ő nevetett rajta. Mindegy, nekem valami rémisztő jutott az eszzembe most, alig kaptam levegőt a gondolattól. Aztán észreveszem hogy már nincs is oxigén a tüdőmben, fuldoklok, egy tengerparton. Nem tudom kiemelni a fejemet a víz áztatta homokból... Fuldoklok...
Egy szekeret vezetek, majd hátra pillantok, és ott ülök maggam mögött is, vigyorogva mintha aranyat láttam volna... MIVA?!?!?!
Felébredtem a valóságba!
- Sieg Heil ! - ordítottam egy pillanat alatt felülve. Valami nagyon nem stimmelt, mert még emlékeztem az álmomban felcsendülő náci indulóról másolt Star Wars zenére is. Tehát úgy ismertem meg Yodát az álmaimban...
Reggel volt, és gyönyörűen sütött a nap. Angyalom jutott az eszembe. Tán látom még valaha? Mármint az álmaimon kívül. Úgy visszaemlékezve a vízióra, őt nem láttam benne. Nem álmodtam róla. Még ez sem jött össze... De bárhogy is történjen, soha nem fogom elfelejteni őt! És a letett eskümet sem. Bár egy kicsit nagy cél egy aprócska- de zömök!- törpnek egy isten elpusztítása. Elgondolkodtam egy kicsit... ha ő és a nekromanta sötét mágiája, meg a szökevény nincsennek, akkor nem láthattam volna meg őt tegnap. Most imádjam Leaht... ?
No mindegy, inkább hagyom az isten gyilkosság gondolatát a sunyiba. Elegem van ebből, régen imádkoztam Tharrhoz. Megvan, mit tegyek. Eszek egy oldalast...
Odalent már mindenki serényen dolgozik. Feleannyian vannak mint tegnap reggel, és aktív munka folyik a gazdaságban. Gondozzák a rovarokat, a levágottak húsát füstölik, a fényes zöld kitint tisztogatják, és az égbolttól ráccsal elzárt karámba terelt kis rovargyíkocskák úgy csiripelnek mint egy egész méhkas. Üdítő a falusi élet színes világát csodálni. Jó életük van a helyieknek. Azt hallottam, hogy az egyik vén tenyész megpróbálkozott régen a quwargok beidomításával és tartásával. No meg tenyészteni is megpróbálta őket, de hát a quwargok lényegében intelligens civilizatív humán élőlények. Szerintem már akkor is szenilis volt egy kicsit a fickó, el is vesztette volna néhány ujját örökre, ha Ryloth nincs ott hogy visszavarrja őket gyógyító varázs cérnájával.
Elgondolkodtam azon, hogy talán túl hangosan ordítottam reggel azt a két szót, mert többen is furán néztek rám. Katonásan kivágtam volna magamat tisztelegve, hogy mulassak is egy jót, de a földművesek szórakoztatását megszakította a főnök közeledő hangja.
- Áh, Golod úr! Lenne egy perce? - szólt oda hozzám, mire igeneztem és odamentem hozzá. Talán a listáról van szó?
- Miről van szó főnök? - egy kicsit meglepte a megszólítás, de hát végső soron, felbéreltek engemet. /Zsoldos vagyok/= Money
- Hát, éppen a tegnap mondotta, hogy gromakoknak hitte a struccokat. Most tényleg gromakok van' itt. - gombóc szorult a torkomban.
- El tudná intézni őket? Nemigen zavarják egymást a rovarok meg ők fajilag, de hát ha még ők is porbatiporják a falut... - választ várt. Gondolkodón az égbe meredtem.
- Természetesen elintézem őket. - ajjaj - Hányan vannak?
- Hát... olyan nyóc-kilenc van amarra - s abba az irányba mutatott, ahonnan én is jöttem tegnapon.
- Rendben van főnök. Hamar elintézem a problémát. - azzal otthagytam, a házamba mentem. Igen, megkaptam az egyik megüresedett házat a faluban. Kellemes kis zug, minden lakóját leölték a rosszcsontok. Egy óráig takarítottam a házban a hullák után...
Nem tudom hogy hogyan fogom legyőzni azokat a bestiákat... olyan nagy egy tüskés harci gromak, hogy a bokáját sem érem fel!-egy kis túlzással. A feladatnál is nagyobb volt a meglepetés, amikor a szörnyekhez érve Rylothot találtam ott. Azokat az kolosszsokat babusgatta nagy kedvvel mosolyogva, a földön törökülésben, mintha az édesanyjuk volna. Komolyan, mintha édesanyaként szeretné őket. Talán így is van... Az ő szintjére ereszkedtek, így nagyjából hason feküdtek. nem annyira mozgékony a testük hogy egyszerűen manó magasságba zuhanjanak. Ryloth majdnem az orromig ért egyébként, és nagyon fiatalnak tűnik. Erről még senkit sem kérdeztem... most elég gyerekesen viselkedik, de hát az állatokkal való törődés nem szigort, hanem nyílt odaadást jelent...
Rejtve maradtam, egy élesen keskeny földsánc gerincébe kapaszkodva néztem át fölötte, csak a fejemet emeltem ki mögülle. Nem mintha olyan nagyon érdekes dolgokról fogok hallani, de valamiért nagyon érdekesnek találtam a szemem előtt lezajló eseményeket, úgy értem hirtelen érdekelni kezdett a gromakok élete. Nem tudom mit szólna Ryloth ha megtudná, hogy a főnök a gromakok megölésére küldött engem. Ha jobban belegondolok, nem mondott olyat hogy öljem meg őket. Pedig csak ingerelném ha folyton fel alá ugrálva igyekeznék elüldözni őket. Ez még mindig reményteljesebb próbálkozás, mintha le akarnám csapni a bagázst. Nem olyan egyszerű kivonni a forgalomból egy gromakot!
Így belegondolva, a főnök tényleg csak azt akarta hogy kivonjam őket a /forgalomból/... - akinek leesett írjon pm-et.
Egy kicsit közelebb akartam menni, hogy jobban halljam a "beszélgetést", lemásztam hát a dombról. Megkerültem a struktúrát, és lassan halkan felé oldalogtam. Egy másik domb oldalába kapaszkodva, fedezékből figyeltem az eseményeket. Most totál úgy néztem ki mint egy zsivány.
Tapsolt egyet a manó, mire az előtte fekvő állat hirtelen felpattant, majd játékos kis nyávogásra hasonlító hangot adva hátulsó lábaira állt, elülsőit a magasba tartva. És megint valami aranyos hangot produkált nézőinek, míg ő maga az égre meredt - ezeknek nemigen van nyakuk, kicsit tömbszerű a tesfelépítésük. Ryloth vígan nevetve megtapsolta az ügyes mutatványt. Én is azonnal tapsolni kezdtem, és mindenki észrevett...
Folytatása következik... |
AMAN KINCSE
ELSŐ RÉSZ/HATODIK RÉSZLET
A fénysugár felrepült az égbe, egy sötét csillagot hordozva, hogy béklyóba vetett bűnössel térjen vissza a tisztaság legfelsőbb lényéhez, Raiához... - ha nem ő maga az!
Csak sóhajtottam egyet szerelmesen... bármiket is álltam ki csupán ezekért a pillanatokért, megérte. Életemben nem álltam még olyan tiszta szívvel a talpamon mint most. Behunytam a szememet, s még egyszer felidéztem Angyalom alakját... s csókot lehelltem a hajtincseivel teli skatulyára...
Hamar megéltem ezt az érzést is, örökre gyönyörű emlék marad számomra. És most visszavár a valóság... nem! Ez is valóság volt! A jelen vár vissza... Soha nem fogom ezt megtagadni!
Még egy sóhaj, s szívembe védtem az emlékét. És most, mint már mondottam, a jelenbe utazok. Megfordultam, s kinéztem a fejemből, egyenesen a falu főterére. Én a tér közepén összetákolt emelvényen állok, előttem annyi csonttörmelék hogy lépcsőként használhatnám lefelé menet innen. Pontosan előttem van, velem szemben halad a főút, s annak és a tér két oldalán vannak megkötözve a falubeliek. Hát ezt nem hiszem el!!!!
Mindnek be van kötözve a szeme, semmit sem láttak! Sem abból ahogy megmentettem őket, sem abból nem láttak egy pillanatot sem, ahogy Angyalommal beszélgetek! Egy részt a zsoldos imidzsemet sérti ez a jóvátehetetlen bűn mit a nekromanta volt szíves elkövetni, másrétsz egy olyan csodálatos élőlény sugárzó szépségének szívet melengető látványáról maradtak le, aki még a legszebb halandó HÖLGYEKET is probléma nélkül elcsábíthatná! A felfoghatatlan örömöm után olyan haragos lettem, hogy megfogadtam, elpusztítom magát Leah-t is, ezér a gonoszságért!
Felüvöltöttem, s térdrerogytam a deszkákra....
- Szóval, maga megmentett minket a nekromantától, azzal hogy időt nyert, hogy egy, a sötét mágus zsoldosaként szolgáló alvilági démon-sárkányt- üldöző angyal beérhesse a sereget, majd elhurcolhassa az említett kimérát Raia legszentebb börtöneibe, mert valószínű hogy az általad feltartott démon, az inkvizíció által az egyik legüldözöttebb szentségtörő? - állította össze a szép kis kiszínezett mese[ám korántsem valótlan!!!] vázlatát a település vezetője, mire én csak magabiztosan bólogattam s szakállamat fogva egy igencsak zsivány ábrát vághattam.
- És ezért pénzt és ellátást kér tőlünk? - itt jött a vigyor[om!].
- Hát tudja, nem mindenki szállt volna szembe egy ilyen fenevaddal, de én most féláron adom a szolgálatomat.
- Már legyőzte őket!
- Elkelt! -kiáltottam vidáman, s egy elővett pergamenlapra kezdtem róni a számlát, költségeket összegző listaként.
- Aszongya hogy... kb. 80 élőholt... egy démon elleni küzdelemben Angyalom megsegítése, s ezzel a falu egy isten kegyéhez való hozzásegítése- amivel egy felsőbbrendű létforma áldását eszközöltem ki a falu számára- s egy hírhedt nekromanta kivégzése, igencsak falutisztelően tökéletesen és mesterien, ami külön bónuszt érdemel... - hadartam a sok hülyeséget. A földműves vezető csak pislogott bambán, de azér igyekezett értelmes arcot vágni, míg számolta a szolgáltatás sokszínű munkavállalási szerepköreit. Fogadjunk hogy soha nem volt még dolguk zsoldosokkal... Vagy őrültek, vagy mázlisták hogy ennyire veszélytelen környéken élnek...
- Tehát az... nos. - komoly arckifejezésemmel fordultam oda hozzá. - Most, mint már mondottam, féláron is adhatom. De úgy látom ez a falu szociál-pragmatikus számlát igényel! - nem értette ezt az általam össze eszkábált szókapcsolatot-én sem-, de már kezdte azt hinni hogy újabb számla következik. Tévedett... - Ugyanis ennek a falucskának azt hiszem nincs pénze egy első osztályú zsoldoshoz. - fontoskodó arccal bámultam a szedett vedett cselekvések leírásával végig rótt pergamenemet. Mostmár tiltakozva szólalt fel az öreg:
- Na, azért ne nézzen hülyének! Vannak határai a mesemondásnak... - kicsit gondolkodott hogy ne higgyen-e nekem, de most én szóltam.
- Na na, én megmentettem a falut ember! - ez egy másik anatómiai szintre sorolt humanoidtól igen furcsán hallatszott - Minimum tisztelet! De a szociál-csomag... -mostmár én is torkig voltam az agyalágyult hülyeségeimmel... - ömm... tudja mit? - elraktam a számlát. - Rendezzük le a dolgot barátian. - erre már megenyhülve pislogott fel a "bölcs" öregember.
- Mit kér?
- Szóval... - elgondolkodtam - szeretném használni a falu kovácsműhelyét. Szükségem van a legjobb minőségű telérekre és fémekre. Kell még egy kis segítség, ugyanis a közelben- pár mérföldre innét - egy nagy domb vadászhús várja hogy megsüssék krumplival és hagymával alaposan megrakva. Szükségem van még egy kis utazó tőkére - az eddigi lista még kifogás nélkül elfogadható volt, de most problémát sejtetett az öreg arckifejezése, ezért tekertem egy sokkal pozitívabb pontra - És a nagy zsákmányból kellene ma este egy egész falus kis lakoma is... Angyalom és az én tiszteletemre. - nos, ez a kellemes tétel még őt is felvidította. Most jön a java... - Valamint most még meg-nem-nevezett dolgok, amikre majd a későbbiek folyamán lesz szükségem. Az utazótőke pedig nem egy nagy összeg, hiszen csak arra kellene pénz hogy máshol feltölthessem készleteimet olyan árúval, amivel itt nem tudtam. Ééé...sennyi. - sunyi képem még csak reakcióra sem késztette az utóbbi pár másodpercben beálló fapofáját. Olyan durva vol az arc mimikám, hogy abban a másodpercben mosolygó garfield-nak is simán elmentem volna... lassan leeresztettem ezt az undorítóan kapzsi képet. Nem vagyok én annyira zsivány. Csak egy kicsit...
Most keresztbe tett kézzel simítgattam szép nagyranőtt tölgyszín télapószakállamat. Szerintem, most jól állok. Az öreg nem is ellenkezett. Elfogadta a feltételeket. És szinte számítottam is arra az aprócska csalódásra, ami a kovácsműhelyben tartott beszámolója alatt ért engem, az acél a legértékesebb fémük. Hjajj.... nem egy báró kincses kamráját fosztottam ki... Bronz, vas, acél. Ennyiük van. Ez is jobb a semminél. A madarakat gond nélkül elhozták nekem ide. Egyébként rákérdeztem a dologra, és az ő rovarukat ettem meg tegnap, de amilyen szolgálatot tettem nekik, semmi problémát nem okozott egy karámszökevény elfogyasztása. Továbbá kérdezősködtem, s szerintük igen hasznos a kitinje. Törhetetlen, rugalmas tálakat készítenek belőle. Olyan egzotikus ez, mintha selyem lenne. Furcsálltam is, mikor megijedt mert nem tudta, mennyi aranyat kérek. Láttam hogy ezekből a gyönyörű kerámiákból gazdag kincseskamra lett, és ő még azt hitte hogy ez kevés nekem. Egy itteni gyakran átutazó- törzsvendég a faluban- manó szólt nekik évekkel ezelőtt, hogy ne adják olcsóbban, és felvilágosította őket a munkájuk igazi értékéről. Azóta gyarapodik az aranykészlet. Bár ők csak ritkán használják, nem tudják a pénz értékét, de legalább a munkájukét megismerték a kedves manó kalandor által. Aki azt hittem tiltakozni fog a magas kívánságlistám miatt, de nem nagyon ellenkezett. Tudja hogy van esze az öregnek. Végül is már ajánlotta hogy azt a pénzt védelmező zsoldosokra költsék - másra csak ritkán használják, elszigetelten és boldogan él-TEK ezidáig. Ritkán jött egy-egy kereskedő hozzájuk, s hozta értékes és kívánatos portékáját. Mondták is, mit szokott az átvinni a falun, s ők nem látták az értékét, de én tudtam, hogy nagyon is kívánatos árut szokott ajánlgatni.
Egyébként a manó neve Ryloth, és furcsa manó a srác. Úgy tűnik, valami mágikus behatás áldozata, vagy éppen ő maga varázsolta magát olyanra amilyen. Két nyúlvány tarkítja a fejét, hátulról kinőve. Fura a bőre is, először torzszülöttnek nézhették ismeretlen megjelenése miatt, de hát a manók sok furcsa dolgot csinálnak, és egyébként is, szép manó mindenestül. Olyan természetesen néz ki... állatokat gyógyít. Azt mondják a falubeliek - jobban informálódtam mikor már nagyon érdekelt a dolog - hogy ő maga "mutálta magát", így kommunikálni tud az állatokkal, és kellemesebben közelednek felé. Varázsló, de csak gyógyít. Máskülönben nem kötözte volna ki olyan egyszerűen a nekromanta - akinek még néhányszor megtapostam a hulláját mielőtt elhamvasztottam volna.
Minden hullát elhamvasztott még aznap a közösség. Sok volt a halott falubeli. Ryloth csodálatos, maradéktalanul meggyógyított minden sebesültet pillanatok alatt. Mondta, az egyszerű sebeket még könnyen be lehet gyógyítani, de ha sötét mágia átkozza a sérült testet, ott talán nem tudna segíteni. Hát ehhez én zokni vagyok... megráztam magamat egy ilyen beszámoló után. Hagyjuk a mágiát a... gondoltam, minden szókezdést erősen kihangsúlyozva magamban. |
| Eddig nagyon tetszik a sztori! |
AMAN KINCSE
ELSŐ RÉSZ/ÖTÖDIK RÉSZLET-PLUSZ
[Bocsi a darabos írásért, de a program leszakította a történet végét.]
Megvillantotta hát egy gyors kis metamorfózissal az igazi alakját nékem. Egy óriási szárnyas, fennséges fekete sárkány képében tettszelgett előttem, s ez nem volt illúzió, vagy egyéb kis trükkféle, egy igazi ébensárkány tornyosult fölém.
Ebben a pillanatban ezüstös fehérvillám csapódott a testébe, amitől hátracsapódott mint egy elhajított babzsák. Fölöttem valami olyan fényes jelenség szállt el, aminek nem tudtam kivenni az alakját a nap és az ő fényének vakító összátékától. A vihar már nem fútt mintha tengeren lennénk, tiszta volt újra az idő. S az újonnan érkez teremtmény is megmutatta magát...
- Gyerekek, amit ott láttam, az maga volt a csoda. Egy Angyalát láttam, magának Raiának! - a gyerekek sok "jééééé" meg "aztaaaa" felszólalással fejezték ki magukat. Igen, akkor én is ilyeneket mondtam volna... ha nem kínoz annyira az időközben újra fájdalomra kapó oldalam. De nem néztem oda hogy megvizsgáljam a sebesülésemet. Az angyal megkötözte a sárkányt, s az bilincsbe verve változott visza emberi alakjába kényszerítve a mágikus béklyó által.
Hátranézett, majd elvonszolva foglyát, odajött hozzám.
- Köszönöm halandó, hogy a falu segítségére siettél. Én magam csak későn értem ide, talán már élőholtként szenvednének a falubeliek, ha te nem mented meg őket.
Hát válaszolni azt nem tudtam a döbbenettől, de bólogattam kicsit. A csinos angyal meg is látta zavaromat. Ilyen tüneményes teremtést még soha életemben nem láttam. Beugrott a kép, most valóságban láthattam a lányt álmaimból! Pontosan ő volt az, de haja most nem fehér, nem is sötétszínű volt, hanem aranyló és fényt árasztó.
Ő is megláthatott rajtam valamit, mert hogy, mintha a lelkembe pillantana, olyan mosollyal ajéndékozott meg engem, amitől minden sebem fájdalma megszűnt. Mindenem beforrt, egyetlen sebem sem maradt. És a szívem olyan vadul lüktetett hogy majd' kiesett a helyéről...
Csodálatos érzés volt látni az örömét. Azt hittem, szerelmes vagyok. Egy törp sem állhat ellen egy ilyen szépségnek...
Elköszönt tőlem, s adott búcsú ajéndékul egy kis fa skatulyát. Abban aranyszínű tincsei ragyogtak soha ki nem alvó fénnyel. Ennél nagyobb ajéndékot soha életemben nem kaptam, úgy örültem neki... és olyan zavarban voltam. Én elmondtam neki egy verset. Teljesen megbabonázott, és önfeledten szavaltam az angyalokról szóló költeményt, s úgy tűnt, tetszett neki...
Mikor elhaladt mellettem, a sárkányhölgy még annyit mondott nekem:
- Pedig kár érte... - mosolya ellenére sem figyeltem rá, s ettől bosszús lett. Én csak az angyalt figyeltem ahogy elmegy, egyészen addig csakis ő neki szenteltem figyelmemet, míg el nem tűnt túszával együtt...
Folytatása következik.... |
AMAN KINCSE
ELSŐ RÉSZ/ÖTÖDIK RÉSZLET
- Nem... tetszem... neked? - mostmár csillagokban potyogtak a könnyei.
- Én... te... te... te vagy az a nyuszi. Te voltál aki idezárt engem.
- Én csak azt akartam hogy ne zavarjanak minket. Így mi... bármit csinálhatunk a felnőttek figyelő ÉGETŐ szemei nélkül. - leesett végre. Tudom mire ment ki a játék. A trófeája vagyok, a tulajdonának tart, egy plüssnek amit mindennél jobban szeret minden lehetséges módon. Teázni velem, aludni velem...
- Én szabad akarok lenni! - a hangom színe visszatért azonnal, ahogy mindennek tudatába kerültem. Örökké csak a tudatlan lődörgés és kényszerű nemtörődöm élet várt volna rám, ha nem mondom ki ezt a mondatot.
- Talán... - szólt, ijedten és halkan - levegyem a ruháimat?
Ettől fogtam padlót.
- Most is megejthetjük, akár azonnal. mi már házasok vagyunk.
- Nem vagyunk házasok!
- Dehogynem! Még te adtad eztet nekem - felmutatta a balkezét, rajta a gyűrűsujján ott csillogott egy ezüstgyűrű, "Golodtól" felirattal drágakövekkel díszítve.
Eljegyeztem volna...?
Csak meredten néztem felé, megdermedve a felismeréstől. Még régen történt, amikor még nem volt plüss nyuszi, amikor még nem ő hozott el ebbe a dobozba, hanem én jöttem magamtól ha álmodtam. Ez volt a legkedvesebb búvóhelyem...
Kint játszottam régen a kertben, és messzire dobtam a labdámat. Az egy nyúl üregbe esett egy domboldalban. Amikor beásztam érte, a nyulak éppen aludtak. Egyikőjüket sem zavarta fel a bezuhanó labda. Kihoztam onnan, és aznap este újra megkerestem- ezúttal álmomban azt a nyúlüreget. De nyuszik helyett őt találtam meg. Egy barnahajú, gyönyörűen fonott hajú, meseszép lányt, aki ugyanakkora volt mint én. Nem olyan kristályfehér volt a haja mint most, és nem plüss nyuszi volt. Gyakran felkerestem álmomban, és megígértük egymásnak, hogyha felnövünk, összeházasodunk. már emlékszem... de arra nem, hogyan változott meg, és hogyan lett álomból valóság!
Én most nem is gyerek vagyok, mégis, gyerekként létezem ebben a dobozban...
- Mit tettél?! - kérdeztem tőle - Hol van a sötét hajad? Nem neked adtam azt a gyűrűt! - a felismerés, hogy még egy darabka felszínre bukott az elveszett emlékeim közül, felfrissített, és hirtelen azt sem tudtam, ki fekszik mellettem pizsomában.
Elkomorodott, majd lefelé nézett, úgy hogy nem láttam a szemét, csak az árnyékban elsötétedett arcot. Megtörtem. Abba kell hagynia, tudom az igazat. hirtelen nekem ugrott és fojtogatni kezdett. Kirepültünk az ágyból majd rámesett a földre, de nem eresztette el a nyakamat. Én csak mosolyogtam rá, és a sikertelen nyelés után csak nyögtem egyet.
- Itt... van.. ? - satírosan megrajzolt szemei alatt démoni mosoly ült ki, míg vigyora két szélén fájdalmas könnycsepek csordogáltak.
- Itt van? - kérdeztem jó hangosan, s a torka felé kaptam...
- Jól vagy? - kérdezte Léna aggódóan. Azóta meg sem mukkantam, hogy azt mondtam, földre kerültem. Nem számoltam be nekik a történet álomban zajló részéről. soha senkinek nem meséltem az álmokról, és a fehér dobozról. Előremeredő mozdulatlan tekintetem már percek óta a tűzre ragadt. Egy nagy lélegzettel felébredtem gondolataimból.
- Igen, persze... - elmosolyodtam, majd becsuktam a szememet. Hátradőltem s kezemmel a szakállam simítgatása után a tarkómat vakartam meg - Csak visszagondolva arra a kis kalandra, most hogy túléltem, ebből a pozitív szemszögből igencsak kedves az az emlék. Épp a minap éltem újra álmomban az egész küzdelmet gyerekek! - azzal egy nagyapós [amolyan télapós] nevetés kíséretében felemeltem a kezeimet - Mert még azon a napon...
A pántok elszakadtak, a Lelketlen Parancsnok, a zombi nyakán szorult vasmarkommal egyre erősebbre szorítottam a fogásomat. Dühösen meredtem az élőholt villámló fényekkel teli élettelen bábszemébe. Mintha én lettem volna az első, akinek egy magafajta halvajárót sikerült megfélemlítenie. Most éreztem, hogy élőholt léte ellenére fél tőlem.
Amikor látta hogy fogynak körülöttem a katonái, megállt s odaküldött még párat, míg figyelte hogyan alakul a küzdelmem. Majd látva hogy sak az utolsó kegyelemdöfés van hátra, úgy döntött, még élve harcosává avat engem. A csontvázai nem öltek meg, csak elhurcoltak az addig ripityára vert aluba. Ott kikötöttek engem egy cölöphöz, és ekkor akart átváltoztatni egy sötét rítus keretében élőholt hűbéresévé. De nekem, mint mondtam, nem volt kedvem elkapni a kórját. Talán ezért voltak lidérces álmaim - ezt a mondatot kihagytam a gyerekeknek előadott meséből-, de lelki éberségemnek is köszönhettem hogy felébredtem.
Legbelül égve a haragtól, kitéptem karomat a megkötött bőrszíj béklyóból, és félkézzel markoltam rá a zombi fazon torkára. Majd elroppant a gégéje, másik kézzel ekkor elvettem tőle a hátára erősített szekercémet. Közel húztam arcát az enyémhez, amaz meghökkenve vigyort próbált magára erőltetni, de csak dögbűzös lehellete és villódzó szemeinek élénk fénye jutottak el a tudatomig.
Vicsorítottam rá, mint egy szörnyeteg amilyeneket odakint vadásznak a világban. A magasba emeltem őt[ez csupán azért volt lehetséges, magasságom okán, mert én egy emelvényen álltam, amit eredetileg azért emeltek hogy ama nagybecsű dícsben részesüljek, hogy onnantól kezdve semmit ne tudjak majd kezdeni rohasztó a lehelletemmel... ahogy az a fickó.], és üvöltve fölrdecsaptam, s egy ugrással, a magasban két kézre fogva szekercémet, leérkezésemkor igazán színpadias lefejezésben részesítettem. Két darabban gurult alá a deszkázott emelvényről.
A lazán öltözöt hölgy, akinek társaságában hódította meg ezt a települést, most éjszínű lováról figyelt engem meglepett ábrázattal. Csont harcosai egyszerre sikoltottak fel, ahogy az őket a föld alól hívó személynek véget vetettem. Parancsuk szerint most a nekromanta halálával, a tábornokot kell követniük, de a forrásuk halála miatt nehezen jutott el hozzájuk a tudat hogy van még célja a létezésüknek- bár láthatóan a nő s kételkedett benne hogy ezek még az oldalán állnak. Némelyikük összeomlott hogy örökké tébolyult nyugalomra leljen, mások elszaladtak, s kevesek voltak olyanok, akik a mágikus törvények áthágása miatti trauma ellenére még hajtotta a parancs, hogy ezután is van értelmük s vezetőjük. Azok amelyek meghaltak, lelkeik a sokkos összhatás okán sikeresen kiszabadultak a csont sötét mágiával megszentségtelenített börtönéből, amely egykor talán az ő porhüvelyük volt.
Olyan negyvenen maradtak azok, akiknek mágikus tudata még nem omlott össze, s értelmet látott még a létben. Gyanítom, hogy nem volt egy nagy nekromanta a fickó, mert ezek személyhez kötött csontvázak voltak, és olyat még én is tudnék idézni... egy kis túlzással.
Most csak jobb kezemben tartottam a fejszét. És a nőt fürkésztem. A csontvázakon láttam, hogy legszívesebben lemészárlnának engemet, de meg kell várniuk amíg új vezérük kiadja a célját és parancsait. Nem láttam még azelőtt egy ilyen őrülten sipító bandát, mint azok a megkergült mágikus disszonanciával küszködő szálkafattyak, amiket még épelméjű társaik kaszaboltak le ha útban voltak. Felröhögtem a látványra: Egy félelemben megölt élőholt rothadó förtelmes teste fölött állva nézek le a tébolyult hullaseregére, ami önmagát marcangolja, másik fele meg nem tudja, mit kell tennie. Az élőholtaknak nem is kellett sokáig várnia a parancsra. Nem hiszem hogy nagyon közel álltak volna a nő és a zombi, de személyeskedés nélkül is beletiportam a lelkébe. Egy "Öljétek meg!" kiáltással minden eleven halálgépet rám uszított, mint holmi vérebeket.
Álmomból megjelent szemeim előtt abban a pillanatban a két lány: a nyúl és az igazi... Hát... nem tudom hogyan keveredett a valóságom az álmaimmal, de ezért is érdemes meghalni. Plusz ott vannak a túlélő lekötözött falubeliek- mint egy mellékesen...
- És azután mi történt? - szinte vártam is az egyik kisgyerek kérdését.
- Aprítottam a csontvázakat. Mindegyikük felémrohant, és én jobbnak tartottam az emelvényen maradni. Úgy hogy fel kellett mászniuk hozzám, nálam volt az előny...
Rúgtam és odacsaptam a szekercémmel. Még egész könnyű dolgom volt velük, mert utána bizony a fekete ruhafoszlányokkal rejtett testű nő volt az ellenfelem. Számítottam rá hogy ő nehezebb falat lesz, de azt hiszem egy kicsit tetszettem is neki. Azt vártam a legkevésbé hogy elmosolyodjon, de ő megtette. Mintha örülne a kimenetelnek. Vagy ennyire nincs értelme az életének hogy mindent feláldozna csak egy kis harc miatt, vagy rabszolga volt. De ekkor felvilágosított a helyzetről...
- Tudod, már szinte untam is, hogy egy ilyen alsóbbrendűt kell szolgálnom. - cinkos pillantást vetett felém - Zsoldos voltam, és nekem jutott a legizgalmasabb csata. - itt azért megijedtem egy kicsit, amirpl szintén nem számoltam be a mesehallgatóságnak - Nos, kezd elegem lenni ebből az alakból... - azzal ledobta rongyait, s ott állt előttem teljes gyönyörű testének látványával megajándékozva engem. Egy pillanatig gondolkodtam rajta, hogy úgy értette-e, hogy a ruhákat utálja, vagy úgy hogy tényleg át fog változni. Őszintén szólva az első lehetőségben reménykedtem... de annyira nem volt buja.
Megvillantotta hát egy gyors kis metamorfózissal az igazi alakját nékem. Egy óriási szárnyas, fennséges fekete sárkány képében tettszelgett előttem, s ez nem vol |
A társalgás szabályai | A legaktívabb fórumok és fórumozók | Moderátori tevékenységek
|
