Leanthil naplója 4. (Ősök Városa novellasorozat)A novella első része
A novella előző része
Annyi, de annyi minden történt az utóbbi időben, hogy azt sem tudom, hol kezdjem őket elmesélni. Ráadásul a legutóbbi alkalommal az orglingok lázadásán kívül szinte semelyik korábbi történetem fejleményéről nem írtam, úgyhogy most ezt is be kellene pótolnom. Először is orgling lázadás. Mintha csak az orglingok valahogyan olvasták volna az előző bejegyzést, ahogy akkor letettem az íróvesszőt, már hallottam is a csörömpölést a barlangom bejárata felől, betörtek. Egy kisebb csapat rontott nekem, de persze esélyük sem volt ellenem. Egy kicsit csodálkoztam az eseten, mivel az elméleteim egyáltalán nem szoktak megdőlni, nemhogy ilyen rövid időn belül, ezért nekiálltam komolyabban kielemezni magamban a történteket. Nem is kellett sokat töprengenem, mert ahogy eszembe villant az orglingok halálra vált arckifejezése, már mindent megértettem. Ezeket szándékosan küldték pont ellenem, szándékosan legyengítve, hogy biztosan győzzek (vagy csak ennyire brutálisan erős vagyok) és, hogy ezzel kimossanak az esetlegesen felmerülő árulás vádja alól. De vajon ki lehet az egész mögött? Egyesek egy orgling vezérről, valami Tók nevű lényről rebesgetnek, de én őt nem ismerem, és ő is maximum hírből tud rólam.
Azért azt hozzá kell tennem, hogy bárhogy is legyen, ő sem tekint engem szövetségesének, pusztán csak tisztel, ami abból is látszik, hogy nemrég, amikor a csatornaszinten kóboroltam, egy barlangba belépve három varázsló és egy orgling fattyú rontott rám. Ezeket is ő küldte, ezt tudom, méghozzá abból, hogy ez a kisebb hadsereg csak a szolgáimat pusztította el, és ezen felül az orglingok nem támadtak, csak védekeztek. A lényeg, hogy legutóbbi félelmeim nem igazolódtak be, most már senki nem néz rám ferde szemmel, nem vádolnak azzal, hogy magam is benne lettem volna a lázadás kirobbantásában, bár továbbra is kimondottan örülök neki. Sajnos azonban teljesen nyilvánvaló, hogy ez sem vezet majd eredményre a császár hatalmának megdöntése érdekében, mert a galetkik minden nap egyre kisebb veszteségeket szenvednek, és egyre több győzelmet aratnak. A legszomorúbb, hogy éppen azt az orglinggyökeret használják fel a torzszülött hordák ellen, amiből azok az erejüket nyerik. A minap kisebb örömünnep volt itt, amikor elterjedt a hír, hogy egy Standard Graun nevű galetki az orglinggyökér felhasználásával sikeresen elkészített egy italt, amit orgling kristálykoktélnak nevezett el. Ennek rajtam kívül mindenki nagyon örült, én viszont tudom, hogy ez az esemény majd rohamléptekkel gyorsítja meg a lázadás leverésének idejét, és ez nem jó. Mindezek ellenére én sem szeretném kihasználatlanul hagyni a lázadás adta lehetőségeket, ezért igyekszem magam is az orglinggyökérben rejlő titkokat kutatni. Sajnos azonban a sors most is a szokásos módon bánik velem, mivel eddig mindössze három orglingnál találtam ilyet, pedig már több, mint egy tucatnyit legyilkoltam belőlük. Az első gyökérrel rögtön elrohantam a könyvtárba, hátha találok róla valami információt, de csak egy kinézetre hasonló növényt találtam. A könyvtáros persze csak azután világosított föl, miután kifizettem a könyvtár használatáért a 200 aranyat. De megbocsátok neki, mert segített találni egy hozzáértő mágust. Erre a mágusra viszont haragszom, mert a legcsekélyebb eredmény nélkül pocsékolta el az egyetlen gyökeremet, majd pofátlanul tartotta a markát egy következőért. Persze, hogy aztán azt is tönkretegye! De tudom ám, hogy csak aljaskodott velem, a hegyben uralkodó káoszban ugyanis a vezetőség egy kissé beleerősített, hogy tönkretegyen. Mert történt ugyan egy csomó pozitív dolog, de mindezt ellensúlyozandó, a császár küldöttei igencsak megkeserítették a mindennapjaimat.
Kezdjük az elején. Először is felépítettük a mágusházunkat (bár ezt már legutóbb is említhettem volna), aztán a szövetségi arénánkkal is elkészültünk. Ez utóbbira nagyon büszke vagyok, mert soha ilyen munkaigényes épületet nem építettünk még fel, és ez az alkalom azt bizonyítja, hogy bármilyen nehéz idők is jöttek eddig, mégis életképes szövetség vagyunk. Hiába adták fel a küzdelmet többen is közülünk, hiába a galetki nép megvetése, hiába az elnyomó hatalom minden próbálkozása, mégis vagyunk, létezünk, és sikeresek vagyunk. Nem állítom, hogy nem kelt volna el még néhány segítő mancs vagy, hogy most nem kelne még el, de azért igen jól megvagyunk. Ezek után még a nekrofun trónunkkal is elkészültünk, csak, hogy az önbecsülésünk még jobban erősödjön, de ez már csak a felsorolás kedvéért lényeges, a mondandóm szempontjából nem. Szóval felépült az arénánk, és ennek okán hatalmas tivornyát tartottunk az ivónkban, minek folytán egy csöppet be is csíptem. Na jó, inkább úgy mondom, hogy egy kicsit berúgtam, vagyishogy iszonyúan berúgtam. Jó, és akkor mi van? Egy próféta is csak galetki, és az istenek parancsolatában nem szerepel, hogy ne élvezhetnénk ki fizikai börtönünk lehetőségeit. De ennyi év távlatából ennek úgysincs semmi jelentősége, úgyhogy nem mentegetőzöm tovább. Szóval valahogy visszatámolyogtam a barlangomba, és rögtön leheveredtem az ágyamra. Alig aludtam el, amikor arra kellett riadnom, hogy egy díszes öltözetű galetki áll a lábamnál, aki amint észrevette, hogy kinyitottam a szemem, rögtön kigöngyölte a csápjában levő írást, és olvasni kezdett.
Mivel a fejem semmivel sem lett könnyebb ettől a rövid pihenéstől, ezért már nem emlékszem szó szerint arra, amit mondott, csak annyira, hogy állítása szerint már túl sok lélekenergiát halmoztam föl a testemben, ezért felfigyeltek rám a császári szinten, és miután féltik a testi épségemet, nem akarják, hogy ettől felrobbanjak. Ezért aztán egy védővarázslatot helyeznek rám, és ez majd megment. Ezután így is tett a császári küldött, hiába tiltakoztam (ami kimerült némi öklendező bugyborékolásban, és egy kevés ernyedt vonaglásban).
Amikor magamhoz tértem, nem emlékeztem pontosan, mi is történt, így először arra gondoltam, hogy valaki csak szórakozott velem. Második gondolatra tolvajra gyanakodtam, de alig kezdtem el ellenőrizni, hogy mindenem megvan-e, máris észrevettem magamon egy halvány rózsaszín aurát. Rögtön tudtam, hogy mi történt, és egy "kicsit" ideges is lettem. Miután kitakarítottam a barlangomból a romokat, és a templomban felgyógyíttattam megmaradt szolgáimat, elmentem a szövetségi barlangunkba, és megérdeklődtem a többieket, tapasztaltak-e hasonlót. Nem volt ott mindenki, de Ka-Boom barátom rögtön közölte, hogy nemrég vele is ugyanez történt. Ez egyszerűen fölháborító, és aljas dolog, amiben a legdühítőbb, hogy semmit sem tehetünk ellene. Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy az aréna fölépítése volt a hatalom számára az utolsó csepp, az orgling lázadás pedig a kedvező alkalom. Túl erősek vagyunk, túl sokat tehetünk ellenük, és tudják jól, mennyire örülünk a lázadásnak, ezért aztán megkeserítik a mindennapjainkat. Sajnos most a galetkik túlzottan el vannak foglalva a saját gondjaikkal, többen a puszta létért küzdenek, így a nyilvánosság óvó figyelme igencsak lelankadt, ezért írtam, hogy a lázadás volt nekik a kedvező alkalom. Hamarosan rájöttem aztán, hogy ezen aura értelme az, hogy legátolja a testem lélekenergia-felfogó képességét, így minden vérre menő küzdelmem után fájó szívvel kell megtapasztalnom, hogy a felszabaduló lélekenergia hogyan illan el a Hegy sötét és hideg folyosói felé a nagy tömör semmibe. Ez igen költőire sikeredett, de bármennyire lágyan fogalmaztam is, mégis egy véresen komoly (és főleg undorítóan aljas) dologról van szó. A császári védőburok másik kellemetlen hatása valami mentális mágia lehet, ami az elmére van káros hatással. Ez nem annyira látványos, mint a lélekenergia-gát, és nehezen bizonyítható a létezése, mégis, amióta rajtam van ez az átkozott nyavalya, azóta sorozatosan követek el olyan baklövéseket, amiket kis odafigyeléssel elkerülhettem volna. Bár nem biztos, hogy van összefüggés (mert mintha akkor még nem hordtam volna az aurát), de egy alkalommal, amikor a rovarsámán szolgámat kínozni vittem (ha emlékszel még arra, amit néhány oldallal korábban írtam), annyira el voltam gondolkodva, hogy már csak későn vettem észre, hogy a visítás nem szokásos hangon történik. Ennek egészen egyszerű oka volt, mégpedig, hogy tévedésből a kék ekinda szolgát ragadtam meg, és őt kezdtem el gyötörni a rovarsámán helyett. Persze a sámánom sem élvezhette sokáig a figyelmetlenségem adta szabadságérzést, mert hamarosan bepótoltam rajta a mulasztást. Azóta valahol a csatornaszinten kóborol, vagy szerencsétlenebb esetben valamelyik nála erősebb torzszülött gyomrában nyugszik. Béke poraira. A kék ekinda e malőr után elkezdett durcázni, már amennyiben durcázásnak nevezhető az, ha nem hajlandó normálisan kivenni a részét a harcokból. Eleinte próbáltam különféle ajándékokkal kiengesztelni, mert arra gondoltam, hogy ha most még nem is, de majd a következő szinten hasznát vehetem a tárgyirtó képességének. A torz viszont egy kissé túllőtt a célon, mert csak nem hagyta abba ezt az idegesítő viselkedést, úgyhogy ezután a fene nagy önérzetével együtt jártunk a szövetségünk kínzókamrájába. Na jó, azért az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy idő közben szereztem a rovarsámánom helyett egy tüskés hólyagot, ami rögtön tudta, hogyan kell nálam bevágódni, ha a harcról van szó. Úgyhogy most így vagyunk hárman, de már megint elvesztem a részletek között. Ott folytatnám, hogy egy másik esetben sokkal komolyabb baklövést követtem el. Történt ugyanis, hogy a társaimmal elhatároztuk, hogy ismét felkutatjuk a legendás káoszkígyó párost. Ismét, mert korábbi alkalmakkor már összeakasztottuk velük a pikkelyeinket (már akinek van), de valahogy sosem sikerült diadalmaskodnunk felettük. A valahogy azt jelenti, hogy teljesen szervezetlenül, taktika nélkül estünk nekik, így a fiatalabb társaink hamar elhullottak, és életenergiájukkal is csak a kígyókat erősítették. A harmadik alkalom előtt a többiek kérdezték, hogy segítek-e majd nekik, ha sikerült mindenkinek elhatároznia magát (valljuk be: a korábbi vereségek komoly lelki traumát okoztak többeknek is). Mondtam, hogy persze, és amikor később megerősítést kértek tőlem, akkor is igennel válaszoltam. Elérkezett a nagy csata ideje. Indulás előtt Ka-Boom beszólt a barlangomba, hogy készüljek, de mivel volt még egy kis dolgom (a temérdek cuccomnak faragtam polcokat) megkértem, mondja meg a többieknek, hogy menjenek csak előre, majd utánuk sietek. Kénytelen vagyok bevallani, hogy valami zűr lehet az időérzékemmel, mert rövid időn belül az egész csapat visszaérkezett csurom véresen, fáradtan és csüggedten. Rögtön nekem estek, hogy miért nem mentem velük, én meg csak hebegni-habogni tudtam, de mentségem nem volt erre. És ez már nem az első ilyen eset volt! A legszomorúbb az egészben, hogy a beszámolóik szerint ezúttal biztosan győzünk, ha én is velük tartok. Mindezek mellett sok kisebb apróság is bosszantott a közelmúltban, de tartok tőle, hogy akár az aura az oka, akár nem, kénytelen leszek a megváltozott körülményekhez hozzászokni. Eleinte még abban reménykedtem, hogy csak meg vagyok átkozva, el is mentem a templomba, hogy csináljanak valamit, de a beszámolóim alapján csak annyit tudtak közölni, hogy semmi bajom nincs, ez nem átok, hanem szimpla hülyeség. Egyszer tényleg bemosok egyet-kettőt valamelyiknek. A lényegről meg még nem is írtam, de ezúttal nem is fogok, mert ha én most ebbe belekezdek, akkor sosem lesz alvás. Majd legközelebb, ha akkor még élek...
A novella következő része
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 20 szavazat alapján 6.8)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Leanthil naplója 3. (Ősök Városa novellasorozat). Létrehozás: 2006. március 22. 10:12:40 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10 | Nyomtatási forma |
|