Vissza a Főoldalra
 

Hírek, változások
Mi is az az AK?
AK Archívum
GN Archívum
Tartalomjegyzékek
Cikkek az újságból
Krónikák a boltban
Szavazások
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Termékismertető - Alanori Krónika 144. (2008. január-február)
Termékismertető - Alanori Krónika 141. (2007. október)
Termékismertető - Alanori Krónika 149. (2008. november-december)
Termékismertető - Alanori Krónika 146 (2008. május-június)

A lista folytatása...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
 

Az ősök útja (Ősök Városa novella)

Gatko nagyon nyomorultul érezte magát. Tizenkét éven keresztül élt szüleivel a Rúvel hegy nyolcadik szintjén, egy tágas, száraz, kényelmes barlangban. Megvolt mindene, amit egy gazdag és nagyhatalmú galetki egyetlen gyermeke elvárhat. A Hegy szigorú törvényei értelmében azonban a gyermekkor véget ér a tizenkettedik év betöltésekor, és minden galetkit, legyen akár tudós, politikus, katona vagy munkás gyermeke, elszakítanak szüleitől, és az újonnan kolonizált hegy legmélyére, a lárvaszintre visznek.

A lárvaszint! Gatko megborzongott, ahogy visszagondolt a lázálomszerű útra. Édesanyja ruhát, élelmet, és néhány fontos használati eszközt csomagolt a hatalmas zsákba, amit magával vihetett. A könnyes búcsú után megindultak velük a felügyelők, elfeledett, sötét járatokon keresztül. Az út órákig tartott vagy napokig, időérzékét teljesen elvesztette, a felügyelők a végkimerülésig hajtották őket. Az sem nyújtott vigaszt számára, hogy a többi ifjú ugyanolyan riadtnak és elveszettnek látszott, mint ő. A lárvaszint sötét volt, büdös, és nagyon ellenséges. A rideg tekintetű felügyelő rövid eligazítást tartott a szint szabályairól, aztán mindenkit elvezettek egy-egy barlangba. Az, amelyiket Gatko kapta, nagyon kicsi volt és nyirkos. A hátizsák a barlang sarkában hevert, rajta az apja által készített milgand, az apró, örökké világító gömb. A Hegy mélyén uralkodó örökös sötétséget a galetkik a száműzetés hosszú évszázadai alatt sem voltak képesek megszokni, korlátozott infralátásuk ellenére a milgandokat használták, ezekkel a mágikus játékszerekkel világították be az ezernyi barlangjáratot.

Kintről lépések hallatszottak, majd egy megtermett galetki préselte be magát a barlang szűk bejáratán. Gatkóhoz hasonlított, humanoid testtel, két lábbal, két, mancsban végződő karral, amelyek vékonyaknak és erőtlennek tűntek. Sem szarvai, sem agyarai, sem farka nem volt, ellentétben az öregebb galetkikkel, akiket Gatkó a Rúvelben látott. Egy másik ifjú galetki! Gatkó felemelkedett, hogy üdvözölje a vendéget, a lila szempár azonban ellenségesen villant vissza. A belépő vicsorgó fogsora között préselte ki a szavakat:

- Én, Tordolán Páker, párviadalra hívlak. Védd magad! - Gatko elbizonytalanodva tett egy lépést hátra.

- Várj! Még csak most érkeztem! Nem akarok harcolni!

- Az nem számít! - kiáltott vissza Páker, és előreugorva, mancsával egy jókora pofont kent le Gatkónak. A következő ütés a fiú gyomorszáját érte. Páker ugyan fiatal, vézna felépítésű galetki volt, de még mindig sokkal nagyobb és erősebb, mint Gatkó. Az összefagyott, rémült fiúnak nem sok esélye volt a védekezésre, a rá záporozó ütésektől hamarosan elvesztette az eszméletét.

Amikor magához tért, a barlangja padlóján feküdt, Pákernek már nyoma sem volt. Hátizsákja, tetején a milganddal, érintetlenül állt a sarokban. Tehát ilyen egy párviadal! Átesett élete első kihívásán, és csöppet sem vágyott rá, hogy újabbakra kerüljön sor, pedig tudta, hogy ez elkerülhetetlen. Ez a lárvaszint, a kegyetlen valóság: vagy alkalmazkodsz, vagy meghalsz. A vezetők szerint a kemény kiképzés elengedhetetlen, ha a faj életben akar maradni, és egy napon szembe akar nézni az Ellenséggel. Gatko azonban csak azt látta, hogy kiszakították megszokott környezetéből, és egy értelmetlenül kegyetlen világba került. Látása egy pillanatra elhomályosult, arra gondolt, hogy lefekszik, elalszik, megvárja, amíg mindez véget ér. Aztán egy fejrázással túltette magát a dolgon - nem hozhat szégyent a családjára! Nagy levegőt vett, és kilépett barlangjából.

Gatko ámultan nézett körbe. Egy óriási barlangcsarnokban volt. A lejtős falon mindenhol barlangnyílások sötétlettek, megannyi galetki lakóhely! Legalább húsz vagy huszonöt sor volt egymás alatt, és azt, hogy egy sorban hány barlang volt, megszámolni sem tudta. Ezernyi milgand kölcsönzött nappali világosságot a teremnek. Középen óriási, felfelé növő cseppkőcsoportot látott, ha száz galetki megfogja egymás kezét, akkor sem tudták volna körbeérni egyik cseppkövet sem. A szivárvány minden színében szikrázó kőzet tövébe ajtókat faragtak, és további nyílásokat látott több emelet magasságban is. Ezek lesznek a központi épületek - a templom, a bolt, az akadémia, és a szint vezetőjének a palotája. A csarnok minden végéből újabb csarnokok nyíltak, amelyekben kétségkívül újabb barlangok százai voltak ásva. Gatko itt is, ott is magányos galetkiket látott, legtöbbjük sietve, céltudatosan mozgott valamilyen irányba, de néhányan határozatlanul, bámészkodva kóboroltak, nyilván hozzá hasonló zöldfülűek. Bár a korábbi veréstől minden tagja sajgott, a fiú lassan elindult lefelé.

Két szinttel lejjebb hangos kiáltásra lett figyelmes. Két nyúlánk galetki, az egyik halványkék bőrű, a másik sárga, már-már a tettlegességig fajuló vitába bonyolódott. A lábuknál, egy rongyra szórva maroknyi kisebb drágakő és egy kupac arany hevert. A sárga bőrű rámordult a másikra:

- Szerintem pedig a drágakövek értéke a nagyobb. - A kék bőrű arisztokratikusan felhúzta az orrát, és így szólt:

- Ha nem tudjuk elosztani, akkor inkább küzdjünk meg. A nyertesé az egész.

Gatko elmosolyodott. A vitatkozók észrevették, hogy őket bámulja, és felé fordultak. A sárga bőrű még jobban vicsorogni kezdett.

- Ha nem takarodsz el, megnézheted magad!

Gatko védekezően felemelte a kezét.

- Elnézést, azt hittem, hogy a drágaköveket és az aranyat akarjátok elosztani!

A két galetki bambán egymásra bámult, aztán visszanéztek Gatkóra. Most a kék szólalt meg.

- És netalán tán te akarod elosztani, mi? Na tűnés!

Most már szélesebben mosolyogva, Gatko megvonta a vállát.

- Bocsássatok meg, nem akartam zavarni. De én tudom, hogyan lehetne igazságosan elosztani a kincset. Egyikőtök ossza ketté, úgy, hogy szerinte a lehető legegyformább legyen a két kupac, és utána a másik válasszon magának! - A két civakodó hosszasan hümmögött, de végül világosság gyúlt a szemükben. Miután a pénzt sikerült elosztani, a sárga bőrű galetki elment, a kék pedig odalépett Gatkóhoz.

- Üdv! A nevem Ydven. Neked aztán jól forog az agyad!

- Kösz. Gatko vagyok. Attól tartok, az eszemmel nem sokáig tudok talpon maradni itt. Nemrég érkeztem, és máris alaposan összevertek, holmi kihívás címén. - Ydven hangosan kacagni kezdett, majd így válaszolt:

- Cimbora, az eszed sokkal többet fog számítani, mint az, hogy mennyire tudsz verekedni! Majd én segítek neked, megtanítalak, hogyan tudod túlélni a kezdeteket.

Gatko örömmel fogadta el Ydven kinyújtott jobbját.

Gatko Ydven barlangjában ült, és épp a vendéglátója által kínált élelemből falatozott.

- A legegyszerűbb trükk az, hogy mindig akkora barlangban lakjál, amelynek a bejáratán épp hogy beférsz! Így nem fog megtámadni semmi, ami nálad nagyobb. A második trükk, hogy mindig védd a barlangodat! Bár a törvények alapján a kihívást nem utasíthatod vissza, lényegesen könnyebb lesz egy olyan ellenfelet elpáholni, aki épp a bejáratod előtt ásott veremből kászálódik ki.

Gatko szomorúan felsóhajtott.

- Megtanultam mindent a törvényekről, arról, hogy milyen szörnyű fenyegetést jelent az odakint lakozó Ellenség, és hogy mennyire fontos, hogy egy galetki fajának kiváló harcosává váljon, és hogy mindehhez elengedhetetlen az állandó küzdelem. Mégis, más ezekről a dolgokról hallani, és más részt venni bennük! Nincs egy másik út?

Ydven elgondolkodva nézett maga elé.

- Attól tartok, jelenleg nincs más lehetőséged, a lárvaszinten magadra vagy utalva. Ha azonban életben maradsz, és kellő tapasztalatot szerzel, idővel felköltözhetsz a puhányszintre! Ott nemcsak a halhatatlanoknak, a katonáknak, a tisztogatóknak és egyéb harcias felfogású galetkiknek van saját klánja, hanem a tudósoknak és a bárdoknak is. Bár rájuk kevesebb dicsőség vár a faj hierarchiájában - hiszen a harc jelenti az igazi dicsőséget - azért nagyon jól megvannak, amennyire én hallom. Itt, ezen a szinten azonban nem fogsz boldogulni, ha nem vadászol torzszülöttekre.

Gatko már rengeteget hallott a torzszülöttekről, de az otthonukban, szolgaként dolgozó lényeken kívül még nem látott egyet sem. Nemigen tudta elképzelni, hogy a békés teremtmények harcias, vérszívó rokonai a szint alatti barlangrendszerekben nyüzsögnének, a hozzá hasonló galetkikre lesve.

- Eljöhetsz velem egy vadászatra - bólintott Ydven.

A "csatornaszintre" (vajon honnan ered ez az elnevezés? - tűnődött Gatko) tucatnyi sötét alagút vezetett le. Ydven intett a fiúnak.

- Takard el a milgandot! Annál már az is jobb, ha nyársra tűzve kínáljuk magunkat a torzszülötteknek.

Egy darabig eltartott, amíg Gatko szeme hozzászokott a sötétséghez. Ahogy szeme "átváltott" a hőérzékelésre, lassan kirajzolódott előtte Ydven alakja, ezúttal halványvörösen. A barlang falait is látta, de ennek ellenére hirtelen nagyon sebezhetőnek érezte magát. Ez más volt, egészen más, mint amikor a milgandokat elrejtve, bújócskát játszottak barátaival az otthoni gombaligetben.

Ydven vezetésével lassan, óvatosan indultak el a torzszülöttek által benépesített terület mélyére. Surrogó hang hallatszott, és apró, gömbszerű valamik suhantak el egy oldaljárat irányába.

- Mikropoidok - kiáltotta Ydven. - Utánuk!

Őrült rohanás vette kezdetét az úttalan járatokban, jobbra, balra, keresztbe - Gatko rövidesen elvesztette az irányérzékét. Végül, kimerülten lihegve megálltak. Az üldözött lényeknek persze már nyoma sem volt. Ydven megjegyezte:

- No igen, a vadászat a legtöbbször ilyen. A torzszülöttek többsége tudja, hogy ki az erősebb! - a fal ekkor remegni kezdett, és a következő pillanatban recsegés-ropogás közepette egy óriási, fogakkal teli száj bukkant elő. Gatko ijedten hátraugrott, de Ydven máris nekiesett a szörnynek egy hangos csatakiáltás kíséretében. Hosszú, hegyes karmaival újra és újra lesújtott a hatalmas féregre, és az mindig egy pillanattal elkésve kapott oda, ahol a fürge galetki állt. Gatko csak dermedten bámulta a jelenetet. A féreg, miután már rengeteg sebet kapott, megpróbált visszabújni a falba, de Ydven nem hagyta, és végül a lény elernyedt, mozdulatlan maradt. A következő pillanatban valami nagyon furcsa dolog történt: apró szikrák kezdtek pattogni, és Gatkót valami bizsegető érzés fogta el. Mintha millió tűt szurkálnának a bőrébe, zsibongás futott végig a testén a talpától a fejéig. Fél szemmel látta, hogy ugyanez történik Ydvennel is. Apró szikrák ugráltak körülötte. Gatko persze sokat hallott a lélekenergiáról, a különös, felfoghatatlan erőről, amely a harcban aratott győzelemkor szabadul fel, de mint sok más dolgot, ezt is döbbenetes élmény volt személyesen tapasztalni. Amikor a szikrázás elmúlt, Ydven egy kissé kábultan felé fordult:

- Ez egy johhtukul volt, a mérge halálos. És értékelném, ha a következő vadászatban tennél is valamit, ha már kivetted a részed a lélekenergiából.

Gatko szótlanul követte vissza Ydvent a kijárathoz, aki a hosszú hajsza után is könnyedén megtalálta az utat. Ezernyi gondolat kavargott a fejében: a rohanás a sötétben, az óriási, tátogó száj, a furcsa bizsergés...

Gatko dübörgésre ébredt. Kinézett a barlangjából. Egy galetki épp a bejártnál átkozódott, a bejárat fölé készített kövek a nyakába potyogtak. Egy "hívatlan kihívó"! Gatko köveket kapott fel, és dobálni kezdte a galetkit. Mikor az felkászálódott, egy hatalmas ugrással Gatko fellökte, és máris a mellkasán térdelt.

- Jól van, győztél! - nyögte a kihívó, mielőtt elvesztette az eszméletét. Gatko újra érezte a lélekenergia most már kellemes zsibongását. Már három hete, hogy a lárvaszint lakója volt, és Ydven sok mindenre megtanította. Gatko most már meg tudta védeni magát, sőt, három nappal ezelőtt utolért egy mikropoidot is, ami Ydvennek a saját állítása szerint sohasem sikerült. A tanításért, segítségért cserébe Gatko rengeteg történetet mesélt barátjának, aki a vadászatok után, barlangjában üldögélve ámultan hallgatta a meséket, amelyek a sötét mélységről, elveszett királyságokról vagy a csodálatos felszíni világról szóltak. Gatko hihetetlen fantáziáról tett tanúbizonyságot, mindent el tudott képzelni és ki tudott találni. Mindez kiváló emlékezőtehetségével is párosult, szinte mindenre emlékezett, amit szülei és tanítói meséltek neki, így aztán történetei közül sok még hihetőnek is tűnt. Ugyan ódzkodott a mindennapos csatáktól, de mára már elfogadta, hogy ez fajának végzete, az örökös küzdelem. Megtanulta, hogyan használja fel a lélekenergiát tetszése szerint fizikai képességei fejlesztésére. Ydven elvezette az akadémiára, ahol azonban Gatko barátja tanácsa ellenére nem a minél tökéletesebb küzdelmet és a különböző rafinált mérgező érintések használatát sajátította el, hanem a gyógyítás, a regenerálódás, a gyógyfüvek felismerésének tudományát. Aztán elérkezett a nap, amikor Ydven búcsúzkodni jött.

- Továbbköltözhetek a következő szintre. - mondta Ydven. - Az a tervem, hogy belépek a katonák klánjába, talán még az elöljáró testőrségében is szolgálhatok. És aztán, ki tudja... - Gatko bánatos arckifejezését látva, a vállára csapott: - Ne bánkódj! Ha teljesíted az Első próbát az Ősök Csarnokában, te is utánam jöhetsz. Jó csapat leszünk mi így együtt! Addig meg vigyázz magadra, és ahelyett, hogy a vegetáriánusok kertjébe jársz a gombákat bámulni, inkább a karjaid vastagodjanak. - A baráti búcsúzkodás után Ydven, hátizsákját a vállára vetve, megindult a terem távoli végében húzódó hatalmas oszlop felé. Az oszlop oldalába csigalépcsőt véstek, ez vezetett fel a következő szintre.

Ydven távozása után Gatko visszahúzódott a barlangjába, gondolataiba merülve. Valóban, itt az ideje ellátogatni az Ősök Csarnokába. Vajon mennyire nehéz a próba? Ydvennel erről sohasem beszélgettek, a próbatétel titka szent volt és sérthetetlen. Állítólag minden galetkinek más-más feladatokkal kellett szembenéznie, sőt, a Csarnok termeit is másképp látta minden látogató. Gatko gondolatai félbeszakadtak, ahogy egyszer csak borzalmas bűz nyomult a barlangba. Rémülten felkapta a fejét - a kinti milgandok fényét egy árnyék takarta el. Egy hatalmas testű, izmos galetki préselte be magát a bejáraton. Óriási csápjait testéhez tapasztotta, nyakát szinte teljesen behúzta a testébe, hogy be tudjon férni. A bejárat előtt állított csapdát szemmel láthatólag könnyedén kikerülte. Amikor már a teljes test bent volt a barlangban, a fickó Gatkóra vigyorgott foghíjas pofájával. Bőrét ocsmány ragyák és pörsenések borították, meg megannyi forradás. Szeme apró és mélyen ülő volt, tekintete a vigyor ellenére nem sok jót ígért. Ahogy csápjait kinyújtóztatta, Gatko majdnem rosszul lett a bűztől.

- Amyrro vagyok, ennek a területnek a legerősebb galetkije. Most, hogy a barátod elköltözött innen, nem tud senki sem megvédeni, zöldfülű. Vagy szolgálsz engem, vagy elpusztulsz, mint egy torzszülött féreg. - Amyrro méretéhez képest meglepő fürgeséggel sújtott előre csápjával. A csapás ereje egy pillanatra elkábította a fiút, de máris felvette a tanult védekező pózt. Amyrro gúnyosan felkacagott, majd kitátotta száját, és a következő pillanatban lángoló lehelet borította el Gatkót. Az összeégett galetkit Amyrro egy rúgással a sarokba küldte, majd közelebb lépve hozzá, csápját a nyaka köré kulcsolta. Gatko fuldokolni kezdett, ahogy a csáp a nyakánál fogva felemelte, és arcát a csúfságé elé húzta. A bűz elviselhetetlen volt. Gatko testén remegés futott végig, és látta, ahogy szikrák pattognak át Amyrro testébe, miközben az kimereszti szemét és kitátja sárga fogakkal teli száját. Aztán a szorítás megszűnt, Amyrro a földre ejtette Gatkót. Ahogy a fiú levegőért kapkodott, látta, hogy a nagydarab galetki a kijárat felé menet még visszafordul, és azt mondja:

- Még visszajövök, te csúszómászó lárva. Tiéd a választás: szolgálsz, vagy meghalsz.

Gatko, amint magához tért, nekilátott, hogy heves kézmozdulatokkal kiszellőztesse a barlangját. Úgy tűnik, mégsem sikerült még teljesen a beilleszkedése...

Gatko álmodott. Újra a Rúvel Hegy nyolcadik szintjén volt, barátaival épp a Bajnokok Tornáját játszották el, mint már annyiszor. Az igazi Bajnokok Tornáján persze csak felnőtt galetkik vehettek részt. A félévente megrendezésre kerülő esemény mindig nagy izgalmat jelentett, a legkiválóbb harcosok és sportolók mérték össze tudásukat a hegy legnagyobb barlangcsarnokában, a Császár Termében. A viadalokon nagyon furcsa galetkiket is lehetett látni, csápokkal, négy-öt végtaggal, óriásira nőtt, tüskés bőrű testtel. Persze az átlagos galetkik, köztük Gatko is, ugyanúgy néztek ki, mint a többi humanoid faj, az elfek, a kobuderák vagy a rég kipusztult emberek - csak a galetkik jóval kisportoltabbak, egészségesebbek voltak, hiszen civilizált körülmények között éltek. És a galetkik örökségüknél fogva birtokolták az ajándékot, amelyet rajtuk kívül egyetlen más faj sem: képesek voltak testüket fejleszteni, átalakítani, átváltoztatni, alkalmazkodni a környezethez. Némelyik harcos igazi szörnnyé változtatta magát, Gatkoék ezt akkoriban nagyon mókásnak találták, gyakran játszották el a csápjait lóbáló vagy éppen tüskés farkát ostorként használó bajnokokat. Gatko most épp a legutóbbi verseny győztesének szerepébe bújt, kezében köteleket tartott, ezek voltak a csápok, fejére bőrmaszkot húzott, amelyre kívülről szarvakat ragasztott. Vicsorogva, morogva ijesztgette barátait, akiknek tettetett ijedségét hamar elnyomta a kacagásuk. De ekkor a milgandok fénye elhomályosult, és a barlang sötétjéből előlépett a bajnok. Kétszer magasabb volt, mint bármelyikük. Harapásra nyitott szájában tűhegyes fogak százai sorakoztak, ahogy Gatko felé lépett. A fiú dermedten figyelte a fölé tornyosuló alakot, ahogy az lesújtani készült. Ekkor ismerte fel az arcát - Amyrroé volt, a galetki bandavezéré! A tűhegyes fogak egyre közeledtek Gatkohoz, ahogy Amyrro ezt sziszegte:

- Sszolgálssz, vagy meghalssz!

Gatko szeme felpattant, de az álom még néhány pillanatig kísértette. Amióta Amyrro megtámadta, minden éjszaka rémálmai voltak. Rettegett, hogy a sötétlelkű galetki mikor fog visszajönni.

Ahogy éberen meredt előre a sötétben, egyszer csak neszt hallott. Valaki volt a barlangjában, és a holmija között kotorászott! Lassan, nagyon lassan elfordította a fejét, és egy alakot pillantott meg, amint a zsákjában nyúlkál. Gatko lassan áthelyezte a testsúlyát, majd elrugaszkodva rávetette magát a hívatlan vendégre. A betolakodóra ökölcsapások zúdultak, mire az nyüszíteni kezdett:

- Ne bánts!

Gatko hátranyúlt, és elővette a milgandot a vászoncsomagolásból, hogy megvilágítsa a behatolót. A tolvaj egy nyomorúságos, apró termetű galetki volt, rettenetesen véznának tűnt. Arca olyan csúf volt, mint egy kétfejű patkányé. Gatko megszorongatta a fickó torkát.

- Amyrro küldött, igaz? - a név említésére a tolvaj arca gyűlölködő kifejezést öltött, és kiköpött, már amennyire ez fojtogatás közben lehetséges. Gatko csodálkozva engedett a szorításon.

- Méghogy az a bányarém küldött? Ő tette velem ezt, őmiatta kell már egy éve itt élnem a lárvaszinten, és lopásból, koldulásból megélnem! - Gatko kérdő pillantására magyarázkodni kezdett. - Amikor ideérkeztem, ugyanúgy tele voltam tervekkel, mint minden más ifjú. De aztán eljött hozzám Amyrro, hogy "kihívjon". Persze semmi esélyem sem volt ellene. Amikor újból és újból megütött, valami eltörött, tönkrement bennem, és még a híres-neves galetki regeneráció sem segített rajtam. Nem tudok növekedni, erősödni, mint a többiek - mondta, és vézna karjait Gatko orra elé tartotta. - Ezt tette velem az a nagyravágyó, sötétlelkű féreg! Legszívesebben megölném, de persze nem vagyok rá képes. Mivel vadászni nem tudok, kénytelen vagyok abból élni, amit más galetkik megszereznek.

Gatko pillantása megenyhült. A tolvajt most már nem visszataszítónak, hanem inkább szánalomra méltónak látta. Elengedte, és leült a földre.

- Úgy látom, ugyanabba a verembe estünk bele. Amyrro engem is az igájába akar hajtani, és állandóan attól rettegek, mikor ver meg ismét. Egyébként Gatko vagyok - és ezzel előrenyújtotta a kezét. A másik tétován megfogta.

- Patkány. Izé... legalábbis így hívnak, de utálom ezt a nevet. A rendes nevem Matiel, de ezt itt senki sem tudja.

- Rendben van, Matiel. Próbáljuk meg elkapni ezt az Amyrrot, és aztán találjuk ki, hogyan lehetne téged meggyógyítani. Meséld el, mit tudsz Amyrroról.

- Amyrro már évek óta elérte a fejlődés csúcsát ezen a szinten, mérete nem nőhet tovább, újabb képességek elsajátítására nincs lehetősége, nagyobb barlangot nem kaphat, de így is kénye-kedve szerint uralkodhat a gyengébb galetkik fölött. Ha feljebb költözne, a következő szinten már legfeljebb csak egy nagyszájú újonc lenne, itt azonban ő a császár. Rengeteg híve van, kész bandát toborzott olyan galetkikből, akik készek az erős mellé állni. Teste nagyon rugalmas, hogy a nála sokkal kisebbek barlangjába is beférjen. Naponta támad meg galetkiket, mindig a leggyengébbeket, és így szerez lélekenergiát. Azt mondják, már hihetetlen tömegű lélekenergiát halmozott fel, amelyet ennek a szintnek a korlátai mellett már nem tud felhasználni - csoda, hogy szét nem robban tőle! A szint vezetői tudnak a dologról, de nem tesznek semmit. Szerintük Amyrro csak egy a sok próba közül, amelyet az ideérkező galetkiknek ki kell állniuk. Mindenki fél tőle, ezért aztán nincs is összefogás ellene. A törvény szerint amúgy is csak egy az egy elleni harcban lehet egy galetkit kihívni, és ugyan ki boldogulhatna önmagában Amyrro ellen?

Gatko sokáig bámult maga elé, aztán megszólalt.

- Meg kell tudnunk, mi az, amitől Amyrro fél.

Matiel megrázta a fejét.

- Nyilván a nála erősebbtől, ezért nem akar feljebb költözni. Csakhogy itt nincs semmi, ami nála erősebb lenne, tehát nem fél semmitől.

- Majd meglátjuk.

Patkány szemében reménység gyúlt, és már nem rettegve, hanem bizakodva nézett Gatkora. Talán, ketten együtt meg tudják csinálni.

Aszteusz, az akadémia ősz szakállú galetki oktatója címkézett üvegekbe rakta a gyógyfüveket, amelyeket Gatkoék hoztak neki, majd szomorúan megrázta a fejét.

- Sajnálom, Gatko. Bármennyire is jó tanítványom vagy, nem tudok neked segíteni. Ezen a szinten nem tanulhatsz mágiát, és arra sincs lehetőségünk, hogy erőszakkal felköltöztessünk egy galetkit. Azonban bizonyos vagyok benne, hogy a problémádra létezik megoldás. Ellátogattál-e már az Ősök Csarnokába?

Gatko megrázta a fejét. Aszteusz rosszallóan összeráncolta a szemöldökét.

- Minden galetki elmegy az Ősök Csarnokába! Amellett, hogy meg kell ismerned a múltat, nem is költözhetsz a következő szintre az ősök szellemeinek áldása nélkül.

- Te is voltál ott, Matiel? És Amyrro?

Matiel kétszer bólintott.

- Persze, mindenki elmegy. Csak egy tapasztalatlan galetki nem biztos, hogy eljut a központi csarnokig. - és itt szomorúan lehajtotta a fejét.

Aszteusz Matiel felé bólintott.

- Patkány, tudod, hogy itt, ezen a szinten senki sem segíthet rajtad, de a követező szint templomában Arius atya meggyógyíthat!

Matiel bánatosan megrázta a fejét.

- Tudod, hogy a továbbköltözéshez el kellene jutnom a központi csarnokig, és arra sohasem leszek képes.

- Eggyel több ok, hogy együtt menjetek el az Ősök Csarnokába. - monda Aszteusz.

Gatko elgondolkodva az oktatóhoz fordult:

- Köszönöm a tanácsodat, Aszteusz. Gyere, Matiel, menjünk!

Az Ősök Csarnoka egy minden szinten megtalálható barlangrendszer volt, a galetki faj ősi, vallásos helye. Itt őrizték a múlt emlékeit, ugyanakkor egy próba is volt a fiatalok számára, hogy elég érettek-e már ahhoz, hogy a következő szintre költözzenek. A barlanglabirintust állítólag az ősök szellemének nagyhatalmú mágiája itatja át, azt mondják, minden galetki számára másképp néz ki. Gatko és Matiel most a bejárat előtt álltak. A hatalmas barlangszáj körül ősi írás borította a falat, a bejárathoz vezető utolsó métereket furcsa, bizarr lények szobrai szegélyezték.

- Menjünk - biccentett Gatko, de hangjából nem túl sok bátorság érződött.

Az első barlangterem üres volt, lépteik zavaróan hangos visszhangot keltettek. Ahogy megindultak a távoli kijárat felé, lassan fehér köd kezdett előgomolyogni a falból. Hamarosan már térdig jártak a ködben. Gatko rettegve pislogott minden irányba, de Matiel megpróbálta megnyugtatni:

- Ne félj, ez mindig így szokott lenni.

Ahogy a következő terembe beléptek, mindketten hátrahőköltek: a terem túlsó felét feneketlen szakadék választotta el tőlük. A szakadék fölött csak egy vékony kötélhíd vezetett át. Matiel előremutatott az ujjával.

- Az ősök mágiája. Szerintem itt valójában egyáltalán nincs szakadék, mégis, biztos vagyok benne, hogy ha elvétjük a lépést azon a kötélhídon, akkor úgy bele tudunk zuhanni abba a nem létező szakadékba, hogy szörnyethalunk.

Gatkot láthatóan nem nyugtatta meg a válasz, de azért bólintott, és elsőként indult neki a hídon. A kötél remegett Gatko bizonytalan lépései alatt. A fiú arcáról folyt a víz, de azért előre nézett, nem pedig lefelé. Amikor átért, Matiel követte, neki a dolog láthatóan könnyebben ment.

- Az ősök feladatok elé állítanak - magyarázta Matiel. - Próbára tesznek, de van, amikor megjutalmaznak.

A következő teremben ha lehet, az előzőnél még nagyobb köd fogadta őket. Gyanús, cuppanó hangokra lettek figyelmesek. Ahogy egy részen egy pillanatra eloszlott a köd, valamilyen alaktalan, zöld masszát láttak meg, amely feléjük kúszott hullámzó mozgással. Minden irányból cuppogások, loccsanások hallatszottak, aztán egy sziszegő, sistergő hang, és a következő pillanatban valami Matiel ruhájára fröccsent. A fekete folyadék átrágta magát a ruhán, és Matiel üvölteni kezdett. Gatko megragadta a karját, és rohanni kezdtek. Előttük a ködből egy nagy, zöld nyálkás kupac sejlett elő. Gatko lendületet vett, és megpróbálta átugrani, de ehelyett pontosan a lény hátán landolt. Egetverő sivítás hallatszott, majd a lény leplottyadt. Surrogó, cuppogó hangok hallatszottak mögöttük, mire rohantak tovább.

Csak a következő teremben mertek megállni, lihegve. Ekkor egy szellemalak jelent meg előttük, és lassan formát öltött. Egy galetki! Hátrahőköltek. A figura megszólalt, de hangja tompa volt, mintha egy vastag függöny túloldaláról beszélne.

- Mondd, ifjú galetki, mi az? Áthatol a legjobb páncélon és elbánik a legjobb karddal, mégis minden hatalma ellenére, nem bír egy egyszerű doronggal.

Gatko megütközve bámult a szellemre. Egy találós kérdés? Ez lenne a próba? Matielre nézett, aki tanácstalanul bámult rá. Gatko visszafordult a szellemhez, és megvonta a vállát.

- Természetesen a rozsda! Épp elég bajom volt vele, amikor annak idején apám azzal bízott meg, hogy a teljes fegyver- és páncélgyűjteményét megtisztítsam tőle. Nos, továbbmehetünk?

A szellem egy ideig csak lebegett előttük, aztán megszólalt.

- Ketten vagytok, válaszolnotok kell tehát még egy kérdésre.

"Ételt minél többet kapok,
Annál inkább éhes vagyok,
De ha mindent felfalok,
Azonnal elpusztulok."

Gatkoék tűnődve néztek egymásra. A fiú agyában azonnal hatalmas, torzszülött rémek jelentek meg, amelyek halálra zabálják egymást. Vagy talán valamilyen mágikus átok a megoldás? Aztán szinte elnevette magát, annyira egyszerű volt a megoldás.

- Hát persze, a tűz! Ritkán találkozunk vele, és mindig hamar jóllakik, ha pedig kevés ennivalót talál, elpusztul.

A szellem egyetlen további hang nélkül lassan eltűnt. Matiel elismerően bólintott.

- Én bizony megbuktam volna ennél a próbánál! - Gatko megkönnyebbülten vállon veregette társát, és indultak tovább. Még számos újabb akadályba ütköztek, egy alkalommal ravasz illúzióvarázslaton kellett átlátniuk, majd minden erejüket felemésztette, amikor a továbbjutást eltorlaszoló törmeléket kellett eltakarítaniuk. Találtak egy elhagyatott trónt is, amelybe Matiel - Gatko figyelmeztetésése ellenére - beleült, az ősök jutalmáról hablatyolva. Feltűnően csúnya szarv nőtt a homloka közepén, amelyen először Gatko jót kacagott, de aztán kiderült, hogy a szarv véglegesen és eltávolíthatatlanul marad.

- Hát igen, ettől nem lettél jóképűbb, de legalább az ősök egy újabb fegyverrel ajándékoztak meg. - Matielt azonban láthatólag nem nyugtatta meg a válasz.

Amikor végül elértek az óriási központi csarnokba, már mindketten a végsőkig kimerültek voltak. De amint beléptek az óriási terembe, minden fáradtságukról megfeledkeztek. A barlang ugyanis eltűnt körülöttük, és hirtelen a tökéletesen fekete semmi közepén találták magukat, lebegve. Aztán kivilágosodott a horizont, és egyszerre a kinti világot látták a lábuk alatt! Tőlük jobbra hatalmas hegyvonulat húzódott, balra végtelen síkság. Mivel még sohasem jártak a hegyen kívül, elkábította őket a hirtelen világosság és az óriási térség. A síkságon mindenfelé tüzek égtek, és a földön és a levegőben nagy volt a nyüzsgés. Törpéket, kobuderákat, szárnyas galetkiket láttak, amint röpködő fekete gömbökkel harcolnak. A gömbökből fekete sugarak csaptak le, melyek mindent és mindenkit elégettek, amit és akit eltaláltak. Gatko tágra nyitott szemmel bámult. Hát mégis igaz? Tényleg létezne az Ellenség? Vagy ezt az egész látványosságot az ősök csak a galetkik megtévesztésére találták ki? Aztán megrázta a fejét - amit itt látott, azt egyszerűen nem lehetett kitalálni! Most közvetlen közelről láttak egyet a fekete gömbök közül. A pulzáló, csillogó felületű, tökéletesen gömb alakú valami nagyjából akkora volt, mint egy galetki, de annyira idegennek, annyira gonosznak látszott. Egy óriási és gyönyörű, szárnyas lény hátán egy galetki szállt szembe vele. Kezéből lángcsóvák repültek az Ellenség felé, a fekete felületen azonban nem látszott sérülés. Aztán a gömb megnyílt, és valami kinézett belülről. Annyira rosszindulatú, annyira romlott volt, hogy Gatko felkiáltott, megpróbált hátraugrani a levegőben. A sötét masszában valami vörösen kezdett izzani, és a következő pillanatban egy sugár csapott ki, eltalálva a szárnyas lényt és lovasát - akik a következő pillanatban pernyeként hulltak alá. Aztán a kép hirtelen eltűnt. A képi csalás miatt Gatkoék elvesztették egyensúlyukat, és a földre huppantak. Újra az üres barlangteremben ültek.

Gatko és Matiel csendben bámultak maguk elé. Az élmény valóban megrázó volt. Aztán Gatko érezte, hogy kellemes, meleg érzés fut végig testén, amelytől teljesen felfrissül. Oldalt pillantva látta, hogy Matiellel ugyanez történik. Megszerezték az ősök áldását! Matiel arcán a zavarodottság mellett boldogság jelent meg. Végre továbbköltözhet arra a szintre, ahol meggyógyíthatják! Gatko fejében ugyanez merült fel: egyszerűen itt hagyják Amyrrot, hadd kínozza a fiatalokat, őket ez már nem érdekli. De aztán megrázta a fejét.

- Most végre láttunk valamit, amitől biztos, hogy Amyrro nagyon fél.

Matiel elkerekedett szemmel bámult rá.

Amyrro barlangja tágas volt - a legnagyobb a lárvaszinten. Mégis, nagyra nőtt testével elég kényelmetlenül fért meg benne. A kényelmetlenségek ezzel aztán véget is értek - ő volt a szint teljhatalmú ura, senki és semmi nem tudott szembeszállni vele! Kiáltozást hallott odakintről. Úgy látszik, kezdődik a napi móka, a segédei máris találtak valakit, akivel szórakozni lehet. Elégedetten tápászkodott fel, de ekkor valami benyomult a barlangja nyílásán, valami sötét, fekete tömeg. Egy fekete gömb! Amyrro egy pillanatig elkerekedett szemmel bámult rá. Amióta az Ősök Csarnokában járt, sokszor álmodott a rettenetes Ellenségről. A szinteken egyre feljebb költöző galetkik sorsa előbb utóbb megpecsételődött, a legyőzhetetlen Ellenséggel kellett szembeszállniuk. Ő azonban soha nem fog erre a sorsra jutni! Most annál inkább képtelenségnek hatott a barlangjába benyomakodó valami. Egy új torzszülött faj, csakis az lehet! Amyrro mosolyogva nyújtotta ki karmait, hogy feltépje a puha héjat.

Ekkor a gömb belseje megnyílt. Belül valami sötét, lüktető dolgot látott, és valami elkezdett izzani. Amyrro felüvöltött. Most már nem volt kétsége, hogy mivel áll szemben. Sistergő hang hallatszott, és valami az óriás-galetki mellett a falba csapódott. Amyrro újabb artikulátlan üvöltés közepette előrevetette magát, és rekordsebességgel préselte ki magát a bejáraton. A barlang mellett egy kiáltozó galetki rohant el. Patkány? Igen, a szint egyik legügyesebb tolvaja. A nyomorult ott óbégatott.

- Jaj, az Ellenség! Betört a szintünkre! Itt az Ellenség! Meneküljünk!

Amyrro körbepillantott. Tehát bekövetkezett. Mindig is ettől tartott. Megragadta Patkányt, és a barlangja felé hajította. Amíg az Ellenség felzabálja a nyomorultat, azzal is elég időt nyer. Ahogy a központi épületek felé rohant, Aszteuszt, az akadémia egyik oktatóját pillantotta meg. Az öreg nagyon rémültnek látszott. Tehát már ő is tudja! Aszteusz megszólította.

- Perceken belül hatalmas tömeg lesz a feljáratnál. Az Ellenség betört a szintre. Azt hiszem, le kell zárni a feljáratot, hogy feláldozhassuk magunkat, és időt nyerjünk a többieknek!

Amyrro félrelökte az öregembert. Méghogy feláldozni magát! Ez járt a legkevésbé a fejében. Körbepillantott, és békésen mászkáló galetkiket látott. Tehát a legtöbben még nem tudják. Nagy szerencséje van. Sajnálta ugyan, amit itthagy, de az élete mindennél többet ért.

Amyrro már a központi óriáscseppkőnél volt, amelynek oldalába csigalépcsőt vágott. Ez vezetett fel a következő szintre, de lefelé soha nem jöhetett rajta senki. A lépcsősor aljában álló két szigorú kőszobor tekintete vörösről zöldre váltott, ahogy közéjük lépett. Bah, persze már régóta teljesítette a továbbköltözéshez szükséges feltételt! Úgy rohant fel a lépcsőn, hogy hátra sem nézett.

Gatko kacagva hahotázott. Matiel tettetett bosszúsággal tapogatta az oldalán a lila foltokat, zúzódásokat. Aszteusz jött oda hozzájuk, mosolyogva.

- Gyermekem, valóban tökélyre fejlesztetted az álcázás szakértelmedet! - A földön heverő fekete félgömbökre mutatott. Gatko napokig dolgozott azon, hogy a csontokból készített vázra az állatbőröket megfelelően felfeszítse. Aszteusszal együtt keverték ki azokat az anyagokat, amelyekkel a gömb-álca felületét bekenve megfelelő hatást értek el. Persze az álcázás másik nagymestere, Matiel is kivette a részét a munkából. Gatko Ellenségnek való maszkírozása persze így sem állta volna ki a közelebbi vizsgálódást, de erre szerencsére nem volt szükség. Gatkonak igaza volt, Amyrro egyetlen dologtól félt, de attól nagyon!

- Ha Amyrro agya nagyobb lenne az öklömnél, talán rájöhetett volna a turpisságra! Bár megszereztük az ősök áldását, és Matielt csak a következő szinten tudják meggyógyítani, én nem sietném el a továbbköltözést. Amikor Amyrro rájön, hogy mégsem támadta meg a hegyet az Ellenség, nos... Töltse csak ki a dühét a vele egy súlycsoportban levő galetkiken! Azt hiszem, alapos nevelést fog kapni odafent - mondta Gatko.

Aszteusz és Matiel kacagva bólogattak.

Írta: Tihor Miklós
A cikk az Alanori Krónikában jelent meg, 2 részletben.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 30 szavazat alapján 8.4)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Az 52-es körzet titka (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2004. május 6. 09:28:56
Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10
Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2024
E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.