Robert Crais: Voodoo folyó (részlet)
Jodi Taylorral és a menedzserével Malibuban ebédeltem a
Coast Highwayen, amely nem messze húzódott a Paradise-
öböltől és a Malibu Colonytól. Az éttermet egy óceánra néző
sziklán emelték, a tulajdonosa pedig egy szakács volt, aki
saját főzőcske műsort vezetett a helyi televízióban. Egy teleséf.
A napsütötte, nyitott teraszról fenséges látvány nyílt a keleti
partra és a délebbre fekvő Csatorna-szigetekre. A grillezett
tonhalas szendvicsért 18 dollárt kértek, míg egy ropogósra
sütött tengeri halért - ők csak frites-nek hívták - 7.50-et.
- Mr. Cole, tud ön titkot tartani? - kérdezte Jodi Taylor.
- Az attól függ, Miss Taylor. Tudnom kellene, milyen titokról
van szó!
Sid Markowitz előredőlt, rovarszerű szemével rám meredt.
- Itt sem vagyunk. Senki sem tudja, hogy beszéltünk magával,
vagy hogy bármiben is megegyeztünk volna. Arról meg
pláne nem, hogy munkát ajánlottunk fel önnek. Szeretnénk,
ha ez így is maradna! Megértett? - kérdezte a férfi, aki Jodi
Taylor menedzsere volt, de pillanatnyilag inkább egy varangyos
békára emlékeztetett.
- Persze, természetesen - bólintottam. - Titok. Majd észben
tartom.
Sid Markowitz nem tűnt meggyőzöttnek.
- Igen, valóban ezt mondja, de biztos akarok lenni benne,
hogy ezt is gondolja! Most egy híres emberről van szó - intett
Jodi Taylor felé. - Bizalmas dolgokról esik szó, azután elszalad
telefonálni az Enquirernek, és holnap tizenöt-húsz lepedővel
boldogabban ébred.
- Csak annyival? - vontam fel a szemöldököm.
- Ne viccelődjünk még ezen is! - Markowitz dühösen forgatta
a szemét.
Jodi Taylor hatalmas napszemüveget és bő farmerdzsekit
viselt, kék Dodgers sapkáját mélyen a szemébe húzta, hogy
ne ismerjék fel. Arca sminktelen volt, rőtvörös, göndör haját
hátul copfban húzta át a baseballsapkán. Napszemüveges,
bumfordi álcájában nem úgy tűnt, mint egy nemzeti tévésztár,
akit minden héten láthatunk, de az emberek még így is
megbámulták. Érdekelt volna, hogy nekik is feltűnt-e Jodi
idegessége. Megfogta Markowitz karját.
- Hidd el, minden rendben lesz. Peter azt mondta, számíthatunk
rá. Ő a legjobb a szakmában, a legteljesebb mértékig
diszkrét és megbízható. - Azzal visszafordult hozzám, rám
mosolygott, én pedig viszonoztam. "Megbízható." - Tudja,
Peter egészen odáig van önért.
- Igen, ez kölcsönös.
Spielberg és Lucas után Peter Alan Nelsen volt a világ harmadik
legfoglalkoztatottabb rendezője. Akció-kalandfilmekre
specializálódott. Egyszer már dolgoztam neki, és meg volt
elégedve a munkámmal.
- Hé, Peter a cimborám, de nem ő felel a biztonságodért.
Biztos akarok lenni a fickóban - ágált Markowitz.
- Megígérem, Sid, hogy újrakovácsoltatom a lakatot a
számra! - Elnyomtam egy félmosolyt.
Sid még mindig bizonytalannak tűnt.
- Egészen huszonöt lepedőig. Onnantól minden tét ugrik.
Sid Markowitz összefont karral és pengevékonyra szorított
szájjal hátradőlt.
- Hát ez nagyszerű! Csodálatos! Egy vásári komédiás!
Ekkor felbukkant cserzett bőrű pincérünk, mi pedig szótlanul
ültünk, míg felszolgálta az ételünket. Én egy mahi-mahi salátát
rendeltem málnás-ecetes öntettel, Sid kacsa tortellinit
kért, Jodi viszont csak ásványvizet. Valószínűleg már ehetett
korábban.
Megkóstoltam a mahi-mahit. Száraz volt.
Ahogy a pincér elment, Jodi halkan megkérdezte:
- Mit tud rólam?
- Sid átfaxolt nekem egy kivonatot és pár cikket is a stúdióról,
amikor felhívott.
- Elolvasta őket?
- Természetesen, hölgyem.
Mindhárom cikk nagyjából ugyanarról szólt, és alapvetően
semmi több nem derült ki belőlük, mint amit már addig is
tudtam. Jodi Taylor egy új tévésorozat, a Songbird üdvöskéje
volt, melyben egy nebraskai kisváros seriffjének feleségét alakítja
- szerető anyja négy szőke hajú vásott kölyöknek -, és
folyamatosan arról ábrándozik, hogy egyszer majd híres énekesnő
lesz. Tévések. A PR jellemzése szerint a Songbird azért
annyira értékes, mert magába sűrít minden olyan családi és
vallási hagyományt, amelyet a környező népek tradicionálisan
követnek. A támogatásukkal a sorozat váratlan drámai hatást
keltett, túlnőve televíziós és stílusbeli korlátjain, így a legfőbb
szponzorcégek folyamatosan kaszáltak a műsor
sikeréből. Jodi Taylor hírnevét pedig megalapozta a Variety
kritikája: "Érzelmes, humoros, ereje és szeretete védőbástyaként
óvja családját." Még Emmyre is javasolták. A Songbird tizenhat
hétig volt műsoron, s mára Jodi ünnepelt sztárrá vált.
- Engem örökbe fogadtak, Mr. Cole - kezdett bele.
- Tudom - feleltem. A People cikke ezt is megemlítette.
- Harminchat éves vagyok, közel a negyvenhez, és volna
pár dolog, amit tudnom kellene - folytatta kicsit hadarva,
mintha minél előbb túl akarna lenni az egészen, hogy mehessünk
a dolgunkra. - Volna pár kérdésem, és tudni szeretném
a választ rájuk. Hajlamos vagyok-e a mell- vagy méhrákra?
Van-e valamilyen rendellenességem, amellyel számolnom
kell, ha gyermeket vállalok? Ugye, jogosak az aggodalmaim? -
bólogatott bizakodón, a megértésemben reménykedve.
- Tehát a teljes kórtörténetére kíváncsi?
- Igen, erről van szó - sóhajtott, s mintha megkönnyebbült
volna kicsit. Ez volt a normális eljárás adoptált gyerekeknél.
Nem egy ilyen eseten dolgoztam már.
- Jól van, Miss Taylor, mit tud a születése körülményeiről?
- Semmit, az égvilágon semmit. Nincs másom, csak egy
születési anyakönyvi kivonatom, de abban sincs túl sok használható
adat.
Sid eközben előhúzott a kabátzsebéből egy hivatali borítékot,
s kivett belőle egy Louisiana állam bélyegzőjével ellátott
okiratot. A születési bizonyítvány szerint Judith Marie Taylorként
látott napvilágot Cecilia Burke Taylor és Steven Edward
Taylor gyermekeként, egy Ville Platte nevű városkában, Louisianában.
Az adatok alapján harminchat évvel ezelőtt, július
9-én született, de sem a születés pontos időpontjára, sem a
gyermek súlyára vagy egyéb orvosi, ambuláns ellátásra vonatkozó
bejegyzést nem találtam. Én egy keddi reggelen,
5.14-kor születtem, ezért mindig úgy könyveltem el magamat,
mint korán kelő típus. Érdekelt volna, ha mindezt nem
tudom, milyenné válok.
- Cecilia és Steven Taylor az örökbefogadó szüleim - zökkentett
ki gondolataimból.
- Nekik van valamilyen információjuk a születéséről?
- Nincsen. Államilag adoptáltak, és nekik sem mondtak
többet, mint amit a születési bizonyítványon talál.
Az egyik ablak melletti asztalnál egy öttagú család foglalt
helyet. A magas, fakó hajú asszony Jodit vizslatta. Egy túlsúlyos
férfival, két gyerekkel és egy idősebb, nagymaminak tűnő
hölggyel együtt érkeztek. Az öregasszony úgy festett, mint
aki legszívesebben topekai házacskájában kötögetne a televízió
előtt. A kövérkés férfi egy Minoltát cipelt. Turisták.
- Megpróbált utánajárni a személyazonosságának az állami
hatóságoknál?
- Igen. - És egy névjegykártyát nyújtott felém. - Van egy
megbízottam Baton Rouge-ban, de a hivatalos feljegyzéseket
mindig zárolják. Ez a törvény az adoptálásom idején is fennállt
Louisianában. A nő azt mondta, hogy már minden lehetséges
törvényes eszközzel megpróbálkozott, de semmi eredmény,
ezért azt javasolta, fogadjak fel egy magánnyomozót.
Peter önt ajánlotta. Ha elfogadja a munkát, lépjen kapcsolatba
vele, hogy egyeztethessék a további teendőket!
Megnéztem a kártyát: Sonnier, Melancon & Burke ügyvédi
iroda; alatta pedig: Lucille Chenier ügyvéd és egy Baton Rouge-
i cím.
Sid előrehajolt, és megint magára öltötte azt a nevetséges
békapofát.
- Talán így már érti, miért csináltam akkora felhajtás abból,
hogy titokban maradjon a mi kis találkozónk. Néhány piti,
mitugrász zugfirkász még az anyját is eladná ezért a fülesért.
Híres színésznő valódi szüleit keresi!
- Anya és apa az én valódi szüleim - vetette közbe a nő.
- Persze, kincsem. Naná, hogy azok - legyintett Sid.
- Komolyan mondtam, Sid - szólt nyomatékos hangon.
Közben a savószín hajú nő mondott valamit a potrohos
fickónak, aki erre szintén felénk fordította a fejét. Az öreg
hölgy is forgolódni kezdett, de nem látott bennünket.
- Ha megtalálja ezeket az embereket, nem óhajtok találkozni
velük, és nem szeretném, ha felfedné előttem a kilétüket.
Ezenkívül nem akarom, hogy bárki is tudja, mi után nyomoz,
és szeretném, ha megígérné, hogy ha bármit is kiderít
rólam vagy a genetikai származásomról, teljes mértékben kettőnk
között marad. Esküdjön meg rá!
- Ha kiderülne, hogy rokoni szálak fűzik őket Jodi Taylorhoz,
mások talán megpróbálnának hasznot húzni belőle,
ugye érti? - kérdezte Sid, miközben hüvelyujját a mutatóhoz
dörzsölte. Pénz.
Jodi még mindig engem nézett, tekintetét úgy fúrta az
enyémbe, mintha a világ legfontosabb dolgáról lenne szó:
- Esküdjön meg, bármit is talál, az kettőnk között marad!
- A névjegykártyámon az áll: "teljes diszkréció", Miss Taylor.
Ha maga alkalmaz, akkor magának dolgozom.
A nő Sidre nézett, aki széttárta a karját.
- Mondd, mit szeretnél, kicsikém?
Jodi újra felém fordult, és bólintott:
- Fogadjuk fel!
- A munkát nem tudom itt elvégezni - mondtam. - El kell
mennem Louisianába, és esetleg más helyekre is. De előrebocsátom,
borsos árat fogok kérni.
- Ne kíméljen, rukkoljon elő vele most! - szólt Sid.
- Háromezer dollár a tiszteletdíjam, plusz a költségek.
Markowitz szemrebbenés nélkül elővette a csekkfüzetét
és egy tollat, majd lezserül kitöltötte az összegről a számlát.
- Beszélni szeretnék a meghatalmazottjával. Egyeztetnünk
kell, milyen eredményre jutottak eddig. Megoldható?
- Természetesen - válaszolt Jodi. - Még ma délután felhívom,
és jelzem az érkezését. Tartsa meg a névjegyet - mondta,
és vágyakozó pillantásokat vetett az ajtó felé. Látszott rajta,
hogy legszívesebben már itt sem volna. Ha felfogadsz egy magánnyomozót,
az ő dolga emiatt is aggódni.
Sid író mozdulatokkal jelzett a levegőben a pincérnek, aki
rövidesen kihozta a számlánkat. Közben a seszínű hajú nő újra
felénk nézett, majd odaszólt a férjének. Erre mindketten
felálltak, és megindultak az asztalunk irányába. A férfi hozta a
fényképezőgépét is.
- Vendégeink érkeznek - figyelmeztettem asztaltársaimat.
Jodi és Markowitz épp akkor fordultak meg, amikor azok
ketten odaértek a hátuk mögé. A férfi úgy vigyorgott, mint
akinek most nyújtották át ezüsttálcán az új vezérigazgatói kinevezését.
- Bocsássanak meg, de ön Jodi Taylor? - szólalt meg a nő.
Jodi egy lélegzetvételnyi idő alatt lekapta magáról minden
álcáját, és felcsillantotta a harmincmillió amerikai állampolgár
által oly jól ismert mosolyát. Élmény volt látni. Harminchat
évesen birtokolta az a fajta szépséget, amely csak egy gyönyörű,
érett nőből sugározhat. De nem úgy, mint a divatmagazinok
vagy a modellek mesterkélt szépsége. Ez lényének valódi
belső sugárzása volt, amelyet mindig érezhettél, bárhol találkoztál
vele - akár a szupermarketban, akár a templomban, de
még a szülői munkaközösségben is. Lágy, mogyoróbarna szeme
volt, sötét bőre, az egyik metszőfoga pedig enyhén a másik
elé ért. Miközben mosolygott, annyira őszintének tűnt, mintha
a szíve dobbanása is vele nevetne. Talán ez volt benne az a
különlegesség, amely végül sztárt faragott belőle.
- Igen, én vagyok Jodi Taylor - ragyogta.
- Miss Taylor, megengedi, hogy készítsek önről és Denise-
ről egy közös képet? - kérdezte a túlsúlyos férfi.
- Maga Denise? - nézett Jodi a nőre.
- Fantasztikus, hogy találkoztunk önnel! Imádjuk a műsorát!
- lelkesedett Denise válaszképpen.
Jodi széles mosolyától még az is beleszeretett volna a színésznőbe,
aki előtte soha az életben nem látta őt képernyőn.
- Hajoljon közelebb, csináljuk meg azt a képet! - mondta,
miközben a kezét nyújtotta a nőnek.
A pocakos fickó úgy sugárzott, mint egy hatéves a karácsonyfa
alatt. Denise Jodi mellé hajolt, aki közben levette
napszemüvegét. A főpincér és másik két felszolgáló idegesítően
sürgölődni kezdett körülöttünk, de Sid türelmetlenül elhessegette
őket.
A férfi elkattintotta a gépet, és arról áradozott, hogy mennyire
rajong otthon mindenki a Songbirdért, majd elégedett mosollyal
az arcukon mindketten visszatértek az asztalukhoz. Jodi
közben újra felvette a szemüveget, kezét összekulcsolta az ölében,
és a vállam mögött egy meghatározhatatlan pontot fixírozott,
amely úgy tűnt, teljesen leköti minden figyelmét.
- Ez igazán szép volt magától - mondtam. - Nem egy
olyan sztárt ismerek, aki hasonló helyzetben korántsem lett
volna ennyire kedves.
- Fogja fel egyfajta befektetésnek. Láthatta, mennyire odáig
vannak érte - válaszolta Sid a nő helyett, aki kifejezéstelenül
nézte menedzserét, majd újra felém fordult. Szeme fáradtnak
tűnt, s valami mintha elfátyolozta volna csillogását.
- Nos, igen. Ha valami még eszébe jutna, kérem, hívja Sidet.
- Ezzel összeszedegette a holmiját, majd felállt, hogy távozzon.
Az üzlet ezzel véget ért.
Ülve maradtam.
- Mitől fél, Miss Taylor?
Szótlanul hátat fordított, és kisétált az étteremből.
- Felejtse el. Tudja milyenek ezek a színésznők... - válaszolt
Markowitz.
Az étterem előtt még láttam őket elhajtani Sid tizenkét
hengeres Jaguárján, mialatt az egyik boy - talán Fabio - elszaladt
a kocsimért. Egyikőjük sem köszönt el.
A parkolóból le lehetett látni a partra, ahol fürdőruhás srácok
és lányok cipelték tarka szörfdeszkáikat. Nevetve rontottak
a vízbe, felhasaltak a szörfre, és kieveztek a mólón túlra,
ahol a többiek már a deszkájukon csücsülve, ringatózva lóbálták
a lábukat az újabb hullámokra várva. Ha egy nagyobbacska
áramlat megindult, azonnal hasra vetették magukat, hogy elkapják
a taraj tetejét. Azután felpattantak, és ördögien egyensúlyozva
lovagolták meg a hullámokat, egészen a sekélyesig.
Ott visszafordultak, és hason evezve újra kimentek a nyílt vízre,
várva a nagy fogást. Többnyire csak kis hullámok jöttek, ők
mégis újra és újra megfordultak abban reménykedve, hogy a
következő lesz az igazi, amelyre egész életükben vártak. Sokan
űzték ezt a sportot, és számuk egyre csak nőtt. A szörfösök talán
még nem jöttek rá, hogy a próbálkozás a hullámvarázs ellenére
sem éri meg. A deszkán hasalva ugyanis megtévesztően
hasonlítanak a fókákra. Néhány évente - vagy talán sűrűbben
- egy-egy fehér cápa erre téved, s olyankor a szörfösök némelyikéből
csak egy szál roncsolt deszka marad.
Miután Fabio előállt a kocsimmal, elhajtottam Los Angeles
felé a Pacific Coast Highwayen. Azon merengtem, Jodi Taylornak
meg kellett volna nyugodnia, amikor rábólintottam az ajánlatára,
de nem igazán így történt, habár felbérelt, s mégis megbízott
homályos múltjának felkutatásával. Mióta megismertem
saját kórtörténetemet, nincs mitől tartanom. Elgondolkodtam,
vajon mit éreznék, ha engem is zárt ajtókkal fogadnának saját
születésem körülményeit kutatva. Talán én is félnék, mint Jodi.
Mire idáig értem a gondolatmenetben, lekanyarodtam a
parti útról az irodám felé. A horizonton sötét felhők gyűltek,
lógott az eső lába, s acélkéken hullámzott az óceán.
A vihar tombolni kezdett, és úgy tűnt, hamarosan eléri a
partot.
Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: David Eddings: A rubin lovag (részlet). Létrehozás: 2003. december 16. 09:16:53 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 | Nyomtatási forma |
|