Farkas születik (Shadowrun novella)

Azt mondják, minden vadásznak van egy története. Mert mindannyian menekülünk valami elől. Elmondom, én miért menekülök: hogy megbékéljek a múltammal. Azért futok, hogy rendbe tegyem a dolgaimat.

Még midig kísértenek a gyermekkoromban átélt élmények. Mindössze kétéves voltam. A képek suttogásként, árnytöredékekként jelennek meg előttem; álmaimban látom őket. Emlékszem az apámra. Nem olyan volt, mint anyám és én - úgy értem, nem tünde volt, mint mi, hanem humán. Üzletember volt, kedves, törődő emberként emlékszem rá. Anyámmal időnként nagyon összevesztek, és ettől nagyon megrémültem. Kenneth Brackenhaven. Ez volt a neve. Akkor még fiatal volt, egy kis cég ifjú üdvöskéje. A társaság, melynek dolgozott, akkor még nem rendelkezett túl nagy befolyással Seattle-ben. Nem mindig gyűlölte a metahumánokat. Szerintem csak azután kezdte el, hogy anyámmal együtt elhagytuk.

Figyelemmel kísértem őt az elkövetkező években. Elvégre az apám volt. Úgy éreztem, szemmel kell tartanom. Indult a UCAS elnökválasztásán, a Brackenhaven Industries elnökévé vált, és ő lett az Ötök Keze nevű szervezet feje. Kíváncsi lennék, mit szólnának a társai, ha megtudnák, hogy a hatalmas Kenneth Brackenhavennek van egy pitypangzabáló fia. Talán itt lenne az ideje a család újraegyesítésének. De most inkább térjünk vissza a történetemhez.

A távozásunk után nem sokkal, amikor a parkban sétáltunk, fegyveres férfiak vettek körül minket, és betuszkoltak egy autóba, amelyben már több metahumán is tartózkodott. Nagyon megrémültem. Felismertem a jelet a férfiak egyenruháján: ugyanaz volt, amelyet már apám aktatáskáján is láttam.

Bevittek minket egy hatalmas, sötét raktárépületbe, ahol összetereltek minket, mint valami marhacsordát. Annyi ember volt ott, hogy mozdulni is alig lehetett. Folyamatosan abban reménykedtem, hogy anyám majd mindent szépen elrendez. Hogy végül minden jóra fordul. Nem emlékszem, mennyi ideig voltunk ott, de nagyon hosszú - túl hosszú - időnek tűnt. Éhes voltam és fáradt. Anyám szünet nélkül beszélt hozzám, próbált nyugalmat önteni belém. Az egyik sarokban találtunk egy csapatnyi tündét, akik nem kifogásolták, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Aránylag nyugalmas ülőhelyemről három megtermett trollt figyeltem, akik megpróbálták felfeszíteni az ajtót. Mintha órákon keresztül küzdöttek volna, de az ajtó nem mozdult. Valaki azt mondta, behegesztették.

Az emberek egy idő után morogni, lázadozni kezdtek. Azt hiszem, ekkor sírtam el magam. Anyám lehajolt hozzám, és odaadta a nyakláncát, hogy játsszam vele. Rendszerint ezt tette, ha le akart csendesíteni. Egy ezüstlánc volt, rajta egy szintén ezüstből készült karikával. A karika - vagy inkább gyűrű - felületére a holdfázisokat gravírozták. Érintésre mindig kellemesen melegnek tűnt - nem forrónak, csak melegnek. Mindig elbűvölt, ahogy a fény megcsillant rajta. A hold teljesen elkápráztatott.

Ahogy ott ültem a gyűrűvel játszadozva, az emberek egyszer csak kiabálni kezdtek. Először csak azt üvöltözték, hogy "Tűz van! Tűz van!", de később egyre több fájdalomsikoly hangzott fel. A bent lévők egyre összébb tömörültek, ahogy megpróbáltak elhátrálni a lángok elől. Már így is rengetegen voltak az épületben, de a lökdösődés még rosszabb helyzetet teremtett. Valaki felsegített anyám vállára, nehogy összetaposson a tömeg. Az épületet egy-kettőre ellepte a füst. Kaparta a szemem és égette a tüdőm. Kicsiny tünde csoportunkat az ajtókhoz préselték. Amikor a nyomás még nagyobbá vált, anyám átadott engem egy trollnak. A hatalmas meta a feje fölé emelt, így próbálta megóvni a testi épségemet.

A sikolyok egyre hangosabbá váltak, egyre közelebbről hallatszottak; megpillantottam a tetőt nyaldosó lángnyelveket. Az épület forró, nagyon forró volt már. A lángok félelmetes árnyékokat festettek a felfelé bámuló emberek arcára. Kölönféle érzelmek: szomorúság, félelem, düh. Láttam a rettegést és a haragot a szemekben - némelyikben még a tűznél is vadabbul lobogott. Az emberek kezdtek pánikba esni, és üvöltözve dörömböltek a falon. A trollom egyre távolabb szorult a zűrzavartól.

A következő, amire emlékszem, egy igen különös élmény volt. Hallottam, ahogy anyám énekelni kezd. A helyiségben azonnal csend lett, és az emberek elkezdtek elhátrálni tőle, Mindössze a lángok robajlását és anyám lágy, angyali hangját lehetett hallani. Egyedül állt az egyik ajtó mellett, saját dalának ütemére himbálózva. Egy igazi angyal volt a lángok tengerén. Hallottam, ahogy az emberek sugdolóznak: egyesek elragadtatottan, mások gúnyosan. Nem törődtem velük, csak lenyűgözve bámultam, ahogy fekete haja krémszínű köpenye körül örvénylik. Elvarázsolt a hangjával. Egy perc múlva egy ork és egy törpe is csatlakozott hozzá. Azt hiszem, nagyon mókásnak találtam a látványt. Az orknak csontok lógtak a nyakában, arcára pedig furcsa jeleket mázolt. Szakadt bőrruhát viselt. Akadozó táncba kezdett, amely egy idő után különös módon mintha összefonódott volna anyám énekével. A törpe közben egy hosszú bottal kaszált a levegőben, és mély, karcos hangján csatlakozott anyám énekéhez.

Énekeltek, és hajladozva táncoltak. Szinte hipnotizálva figyeltem, ahogy az én gyönyörűséges anyám táncol: haja röpködött az arca körül, és a két idegen hűen követte a mozdulatait. Azt hiszem, ez lehetett az a pillanat, amikor először megéreztem... egy bizsergő, vagy inkább égető érzést valahol legbelül. Legszívesebben én is ugrottam volna, hogy csatlakozzam a tánchoz. Reszketni kezdtem, de a troll erősen tartott. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha mindenki elfeledkezett volna a lángokról. Aztán a három táncos villámgyorsan megpördült, és az ajtóra mutatott.

Az ajtó hatalmas robbanás kíséretében kiszakadt, és vele a fal egy jókora darabja is. Előttte a három troll meg sem tudta mozdítani, de anyám és két segítője az egész falszakaszt leomlasztották.

Ami ezután következett, az túlságosan zavaros volt az én fiatal agyamnak. Amikor a fal kirobbant, mintha valaki egy hatalmas kalapáccsal sújtott volna a fejemre. Abban a pillanatban azonban ez nem sokat számított, mert a tömeg egy emberként lódult a nyílás felé. Figyeltem, ahogy anyám összeroskad, amint egy csapatnyi ember elrohan mellette. A nevét kiabáltam, mert tudtam, hogy el fog sodródni tőlem. Mindenki csak arra koncentrált, hogy minél előbb kijusson az épületből. Mintha egy mindent elsöprő árvíz útjában álltunk volna. Minden erőmmel kapaszkodtam a trollba, magányos szigetembe ebben a hömpölygő emberáradatban. A tűz pattogásába emberi sikolyok vegyültek. De nem is a lángok pattogtak, hanem fegyverropogást hallottam. Csapdába estünk. Odakint fegyverek vártak minket, bent pedig a lassú tűzhalál.

Halványan emlékszem, hogy a közelben több, a miénkhez hasonló épület is volt. Mindegyik lángokban állt. A levegőben égett hús émelyítő bűze terjengett, és mindenfelé emberek rohangáltak kétségbeesve. Néhányan megpróbálták kinyitni a többi épületet, mások inkább az életüket mentették. Ekkor megláttam anyámat a káosz közepén. Kiabálni kezdtem neki, mire a troll lassan elindult felé. Könnyedén tört utat magának a tömegen keresztül.

Ahogy közelebb értünk, a tekintetem találkozott anyáméval. Nagyon fáradtnak látszott. Ennek ellenére mosolygott, mintha azt akarná üzenni nekem, hogy minden rendben lesz. Aztán a mosoly hirtelen eltűnt az arcáról, és rémület költözött a helyére. Torkából rövid sikoly szakadt fel, tekintete valahová mögém szegeződött.

- Kenneth! Ne!

Az egyik tünde különös, zavarodott tekintettel nézett anyámra, aztán ki a raktárak közötti térre.

- Brackenhaven! - kiáltotta meglepetten.

Megfordultam a troll karjában, hogy én is lássam.

- Papa! - sikoltottam, és a kezemmel felé nyúltam. Biztos voltam benne, hogy segíteni fog rajtunk. Egy teherautóban ült, és néhány fegyveres férfival beszélgetett. Megzavarodtam. Csak mutogatott felénk, de nem jött oda hozzánk. Utoljára még felénk mutatott, aztán elhajtott a kocsiján. Ebben a pillanatban anyám ismét énekelni kezdett, a fegyveresek pedig tüzet nyitottak.

Figyeltem a lövöldöző férfiakat. Láttam a torkolattüzek villogását, és éreztem a tompa puffanásokat, ahogy a trollba belecsapódnak a lövedékek. Különös, hogy le tud lassulni ilyenkor az idő. A troll felmordult, tántorogni kezdett, aztán végül összeesett. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a földre kerültünk. Keményen az oldalamra zuhantam, de a masszív kar, amely idáig megvédett a tömegtől, felfogta az esés lendületének jó részét. Tudtam, hogy a troll súlyosan megsérült. Hallottam, ahogy zihálva levegő után kapkod. Reszelős hangon lélegzett, mint amikor valaki egy törött szalmaszálon keresztül próbálja felszívni a vizet. Hallottam anyám sikolyát, és láttam, hogy az egyik tünde a torkához kap. Vér volt mindenütt, rengeteg vér. Mindenkit beborított.

Újra éreztem az a furcsa, csiklandós érzést. Ezúttal sokkal felismerhetőbb volt, és hullámokban csapott át rajtam. Mindegyik hullám erősebb volt, mint az előző. Az egész testem reszketett. Behunytam a szemem, és átadtam magam az érzésnek. Amíg az eufória tartott, semmi más nem számított. Egészen addig, amíg anyám újabb sikolyát meg nem hallottam.

Amikor kinyitottam a szemem, ott láttam magam előtt. Lenézett rám; sírt, arcán könnycseppek folytak. Csinos, fehér köpenye vérvörössé színeződött. Nagyon szomorúnak láttam, ahogy kinyújtotta felém a kezét. Hozzá akartam rohanni, de féltem megmozdulni. Azok az emberek még mindig lőtték a menekülőket. Belenéztem anyám nagy, zöld szemébe, és figyeltem, ahogy lassan kialszik benne a tűz. Üvöltöttem, vagy legalábbis üvölteni kezdtem volna, de valaki a fülembe suttogott:

- Tiszteld a halottaidat, és védd meg a falkát! - Különös módon felfogtam a mondat értelmét.

Amint meghallottam a szavakat, a testemben érzett bizsergés szinte kirobbant belőlem. Képtelen vagyok szavakkal leírni, hogy mit éreztem akkor, de annyi biztos, hogy mintha minden idegszálam tűzben égett volna. A következő dolog, amire emlékszem, hogy felállok anyám holtteste mellől, és valaki rám terít egy pokrócot.

Vlad Doardent és engem egy túlélők után kutató metahumán-barát csoport talált meg. Alkalmi, kis közösségünkből mi voltunk az egyedüli túlélők. Vlad több golyót is kapott a lábába; én megúsztam néhány kisebb égési sérüléssel az alkaromon. Nem emlékeztem, hogy szereztem őket. Vlad és a testvére voltak azok a tündék, akik segítettek anyámnak; a testvérét láttam meghalni. A trollnak, aki megmentette az életem, sosem tudtam meg a nevét.

Az emberek, akik ránk találtak, elborzadtak a minket körülvevő pusztulás láttán. Több ezer metahumán égett szénné a lángokban, vagy végzett velük a gyilkos sortűz. Azon azonban még jobban meglepődtek, hogy nem messze tőlünk néhány terrorista is hevert az Ötök Keze nevű csoport tagjai közül. Hét embert találtak, akik rettenetes halállal távoztak az élők sorából. A testük voltaképpen nem volt sokkal több, mint néhány alaktalan húskupac. Úgy tűnt, mintha a vérük felrobbant volna, és minden csontjuk porrá zúzódott. Néhányukat mintha valamiféle szörnyeteg marcangolta volna szét. Eltorzult testüket fog- és karomnyomok borították. A testek a földön feküdtek, de a páncélruhájuk érintetlen maradt. Üres, füstölgő szemüregükkel az éjszakai égboltra meredtek.

Vlad elvitt magával Tir Tairngire-be, ahol befogadott a családjába, és a fiaként nevelt fel. Valódi fia, Drizz, körülbelül ugyanolyan idős volt, mint én, és nemsokára elválaszthatatlan jó barátok lettünk. Vlad keményen dolgoztatott minket, a ház körül és az iskolában egyaránt meg kellett felelnünk. Folyamatosan arra ösztönzött, hogy múljuk felül önmagunkat. Még vadászni is megtanított. Gyakran mentünk ki a vadonba, és néha hetekig kint éltünk az erdőben.

Az egyik ilyen úton jöttem rá, mi történt pontosan akkor éjszaka. Vlad és én addig sosem beszélgettünk anyám halálának körülményeiről. Nem erőltettem a dolgot, amíg újra meg nem hallottam a hangot. Éppen vadásztunk, amikor a fülembe suttogott.

- Sötét Üstök jó nevelésben részesített, kölyök - mondta. - Bár ő úgy tanított vadászni, mint egy lomha medve, nem pedig farkasként - ami valójában vagy.

Zavarba jöttem, és megkérdeztem Vladot, mit jelent ez a hang. Az első alkalommal döbbenet költözött a tekintetébe. Nem tartott sokáig, de én felfigyeltem rá. Akkor este kitért a válaszadás elől. Éjjel azt álmodtam, hogy farkasokkal vadászok. Villámgyors tempóban rohantunk át az erdőn, csendesen becserkésztük a prédánkat, aztán rávetettük magunkat. Miután kimúlt, a holdra vonyítottuk diadalunkat. A hang álmomban is beszélt hozzám:

- Most már tudod, milyen jó érzés. Te futásra, vadászatra születtél.

A hang elmondta, mit jelent pontosan a "falka" tagjának lenni. Ezen az éjszakán rám zúdultak az emlékek. Visszatértem ahhoz a naphoz, amikor elvesztettem anyámat.

- Ez a falka! - kiáltotta a hang.

Felbukkant Vlad képe.

- Sötét Üstök a falka tagja.

Aztán Vlad testvére.

- Gyors Láb a falka tagja.

Aztán Drizz.

- Bátor Szív a falka tagja.

És végül anyám.

- Ezüst Hold is a falka tagja volt, ő védelmezte a többieket.

A képekkel együtt az érzelmek is elöntöttek.

Verejtékben fürödve ébredtem, szívem hevesen dübörgött a mellkasomban. Vlad a tűz mellett ült, és engem nézett. A telihold fénye megcsillant hollófekete haján. Könyörögtem neki, hogy mondja el, mit jelent ez az egész. Azt mondta, üljek le, és megpróbálja elmagyarázni.

Anyámat már fiatalkora óta jól ismerte. Mesélt nekem róla; elmondta, hogy ő volt a törzsi sámánjuk, és a hold totemet követte. Együtt nőttek fel, de anyám már gyermekként rátért a sámánok ösvényére. Apámról csak keveset beszélt, de azt elmondta, ki ő valójában, és hogyan változott meg a viselkedése, miután anyám elhagyta. És végül beszámolt annak a régi, félelmetes éjszakának a történéseiről is.

Mindig azt feltételeztem, hogy a halála előtt anyám végzett azokkal a fegyveresekkel. Vlad azonban elárulta, hogy nem ez a helyzet. Nem, az ő varázslatai csak védekezésre szolgáltak. Meghalt, miközben engem próbált megmenteni. Utolsó erejével még védőmágiát bocsátott rám. Vlad azt mondta, amikor a fegyveresek tüzet nyitottak, a golyók néhány centire megálltak a testemtől, miközben a trollt darabokra szaggatták. Látta, ahogy a troll döngve a földre zuhan. Egy páncél varázslatnak, és némi szerencsének köszönhettem az életem.

Vlad már lemondott rólam - ha nem a golyók öltek meg, akkor biztosan a troll hatalmas súlya lapított össze. Csak akkor döbbent rá, hogy élek, amikor meghallotta a sírásom. A hang felidézésekor még most is összerezzent. Azt mondta, tele volt szomorúsággal és ádáz haraggal. Égnek állt tőle a haja. Nem egy egyszerű kisfiú sírása volt, hanem egy szörnyeteg bömbölése. Mint a farkasok éjszakai üvöltése. Vlad abban a pillanatban tudta, hogy Farkas engem választott. Gyanúja megerősítést nyert, amikor látta, hogy kikecmeregtem a troll hatalmas teste alól. Négykézláb kapartam ki magam, szemem vörösen izzott a tűz fényében.

A hangom hallatán a terroristák zavarodottsággal vegyes rémülettel fordultak vissza felénk. De mielőtt bármit is tehettek volna, felléptem a troll tetemére, és félelmetes üvöltést hallattam. Ez már egy teljesen kifejlett szörnyeteg hangja volt, nem egy dühös kisfiúé. Vlad bénultan fekve figyelte, ahogy mind a hét férfit felkapja valami rettenetes erő, és messzire hajítja őket, akár egy rongybabát. Egy szempillantás alatt utánuk vetettem magam, apró körmeimmel és fogaimmal téptem, szaggattam őket. A fegyveresek között tomboló fiú látványától a többiek kereket oldottak. Amilyen hirtelen kezdődött az őrületem, olyan gyorsan el is múlt; felálltam, anyám teteméhez léptem, ráborultam, és álomba sírtam magam.

Mindez huszonegy esztendővel ezelőtt történt. 2039. február 7-én. A "Harag Éjszakáján".

Farkas az elkövetkező években rengeteg trükkre megtanított. Megmutatta, hogy használjam fel a magam előnyére a környezetemet. Hogyan váljak észrevétlenné. Arra is megtanított, hogyan vadásszak farkasként - hogyan cserkésszem be némán a prédámat. Mindent megtanultam, de mindenekelőtt megértettem, mit jelent a "falkához" tartozni. Ezért vagyok most újra Seattle-ben. Farkas elmondta, hogy a falka veszélyben van. Apám tudomást szerzett róla, hogy életben vagyok, és most el akar pusztítani, a társaimmal együtt. Drizzel együtt idejöttünk; a falka kinyúl, és elpusztítja az apámat, hogy megvédje önmagát. Ez lesz életünk legnagyobb, leggazdagabb zsákmányt hozó vadászata.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Ász Mulligan utolsó vadászata (Shadowrun novella).

Létrehozás: 2003. október 14. 14:20:23

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma