Ha gazdag nemesember vagy, könnyen elhódíthatod Lady Terilien atyjának szívét azzal, ha a lánya körül legyeskedsz. Ha azonban a lány szívére pályázol, ne legyél más, csupán egy ágrólszakadt tolvajfiú, akinek alvilági tetteit nemes elvek vezérlik, szavai romantikusak, lelke szabad.
Szerkesztőség: honlap@beholder.hu Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci) Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5) Ha hibát találsz a honlapon: Írj nekünk!
Az utolsó szexuális aktus a Földön rövid volt és felettébb tartalmatlan. A férfi ondója most ott fénylett a mocskos, sötét kis fürdőszoba csempéin. A nő nem szólt semmit, de ahogy hátra nézett a szemei ezt kérdezték: -Ennyi volt?
A konyhaablaknál állt, ádámkosztümben. Máskor ilyenkor rágyújtott egy Marlboro-ra . Nem mintha dohányos lett volna, csak a filmekben ez volt a megfellebbezhetetlen férfiasság szimbóluma. Unottan odébb piszkálta az üvegcserepeket a nagy lába ujjával, majd egész mélyen kihajolt az ablakon. A több emeletnyi mélységéhez hasonlóan vonzotta a szemét a lakótelep elmúló látványa. A rég elbontásra váró panelok szürke sorát csak néhol törte meg egy egy-egy elnagyolt falfirka, vagy a ki tudja milyen régi óriásplakátok üresen ásító kerete. A repedezett betonutak üresek, semmi nem utalt azokra a gépekre, amik járhatták. Most valószínűleg a néma puszták valamelyikén állhatnak, hasonlóképp néma tulajdonosukkal.
A téren valaha játszótér állhatott, ám erre mostanra csak a földből kiálló függőleges vas elemek emlékeztettek. A gaz és a pázsitfű ádáz küzdelemben maradt alul a környezettel szemben. Sárgára aszott kalászaik közt ma már csak az örökké színes hulladék virágzik. Zajt hallott a háta mögül.
A nő a jelek szerint rendbe szedte magát és most a konyhaajtóban megállt. Kissé feszültnek tűnt, feszültebbnek, mint lenni szokott.
–Elmegyek –így ő. -Tudom –bólintott a férfi.
Ismét kitekintett a látképre, s csak miután az halkan behúzta maga után a lakásajtó maradványait, vegyítette össze sós könnyeit a néma istenkáromlás epe ízű keserűjével.
Ám a tájnál is némábban hallgatott minden egyes alkalommal, mikor rájött, hogy e jelenet nem akkor, hanem még hónapokkal az előtt játszódott le.
Teret vesztett
veszett ember
a fenn és
a lenn
megszorulva
értelmetlen
e konstans
vertigóban
hol volt
hol nem van
a lélek
némán lamentál
s az óra
mutatója
a szívvel
szinkronban
veri holtra
a múló pillanatot
nem vagy itt és
nem vagyok ott.
Ördög veri
a vasat valahol
a pokol ez
ütemre
együtt
dalol
Hé, hejj hahó
told csak,
told meg jól.
Fekete égen
vörös felhő
a remény
régen meddő
Hé, hejj hahó
told csak,
told meg jól
s dalol, csak dalol
e leszedált
generáció
Orkánjában
üvegpornak
Zúgnak, zúgnak
vad szelei
a sosem volt
időknek
megszépűlt múltnak
és lenyelt jelennek
Hé, hejj hahó
mohó a pokoli
kohó.
Szikla görög
fel a hegynek,
mögötte testek
remegnek,
enervált vigyorral
dalolva
Hé, hejj hahó
Add meg magad
a kornak
toljad, toljad
Megannyi mázsa
kúszik lassan
mögötte csak a test
csak a test
mi roppan:
Hé, hejj hahó
szól ez induló
Sziszüfosz
generáció,
ne félj, nem vagy
céltalan csak
sztahanovista
Tartaroszban
ezer közt is
egyedül a kínnal
bírjad, bírjad
közel már a csúcs
és a múló mámora
a győzelemnek,
mikor majd a
pokoli szikla
visszagurul
s pajkosan kér
hogy gördítsd
fel újra
könyörög majd
filigrán mázsás
gránit-alkata
Sziszüfosz,
szerelmed e munka
Hé, hejj hahó
nyálad gyűl az
üvegporra
öröm, öröm
mikor a kő
a lejtőn a
völgybe döcög
Hé, hejj, hahó
Átkozott
generáció,
Sziszüfosz fiai
kik e szélvészt
daloljátok
a csúcson
felismerés szálljon
rátok
Hé, hejj, hahó
Tartarosz
illúzió,
Hé, hejj, hahó
Leszedált
generáció
Hé, hejj, hahó
A csúcson is
a sziklát
Hé, hejj, hahó
Lökjétek,
lökd meg
jól.
tüdőmben már forr a réz
de a szó oly édes mint a méz
a számban már véres nyál
de majd a sátán exhumál!
tornyosuló szikla-lélek
gyémánttá csiszol majd az élet
ereimben gyűl a higany
halj meg hétszer
halj meg vígan
mert mielőtt szól a kakas
háromszor tagadd meg majd
magadat
egyszer tagadd ősöd előtt
mint a rab, ki az ítélettől
megszökött
egyszer tagadd a szerelemtől
vájjon beléd árkot
egy ördög-ökör
s harmadszor tagadd meg
tenmagad,
mert a krisztus
a halálban is
fennmarad
s ha háromszor már
az istennek hazudtál
hát élj, csak kérlek
élj négy életet
egyszer szádból lógjon
ki a kanál,
egyszer haljon beléd
szülő anyád,
egyszer kerülj harcmezőre,
s egyszer ölj a betevőre
s aztán szüless,
szüless meg még
ötödszörre
add véred egy köszöntőre
pohárral emeld fel szavad
dörögj, dörögj
míg minden folyó el nem apad
üvölts és ordítsd az égre
hogy nincs szükséged
teremtőre
mert ennyi élet,
és mennyi halál
összetöri a hit
kristálypoharát.
tarts alá lángot
hátha attól megjavul
vagy megeszi az enyészet
nem kár érte
celluloid élet
kudarcok monoton
képsora megremeg
a kezed
emlékeket szorongat
kesereg
a könnytől sem javul
tönkremegy
kopott szalagon
kopott emberek
kopott szavak mögött
hiába tettek
kopott eszmék
és kopott erkölcs
mellett kopott
tartás
hogy a lángvilágot
eleven hússal fűtse
és az embert
egyenes gerinccé
hegyezze
fogpiszkáló
a szélben
a sátán vigyorának
cigaretta parazsában
röhögő ragyogás
s füstkarikák
oszlanak
az égben
jelét adva
egy örök télbe
szorult
celluloid létnek.
Szabadság ára. Törlesztőrészlet?
Bilincsek, békjók
Hol a kulcskészlet?
-Benned-
a legutolsó falak sikoltva égnek
Kik Rád számítanak.
Éneklik haláluk ahogy
Utad nincs, mégis megtalálod
Üres álmaid mezsgyéjén
Ki csak áttekint az ablak-túloldalon
Kettőbe törve vérzik, vajon
Áldozat vagy, vagy hatalom?
Vérezzen hát, de zászlai alatt
-Minek az az elektrondarab?
Anélkül pozitív leszel, habár-
gyötrelmes láthatár
vékonyodó falat
Sovány elme, rab madár;
Félelemtől félve
Bilincsek, békjók,
A kulcsok elvesztek,
tudod, már rég volt
Szabadulásod lásd börtönöd mélyén
Hisz nem változtatsz világod torz tényén.
Élj úgy mint egy valódi halott!
Törd össze az összes csillagot!
Őrjítő csended teremtsd meg,
Míg más könnyeket zivatar
Tartsd meg magad egynek.
S, ha lelked is felejteni akar
Bőröd használd pergamennek!
Vésd föl minden nyelven, el ne feledd!
Életvonalad mentén is szántsd fel tenyered!
Szemed hártyájába vassal égesd bele!
Ha már nem látod izzadásod mit ér,
Tapasztalat-hegtetoválással tele
Aprópénzt sem fizetnél hitér':
Ez önkéntes stigmáid ölte léted fele.
Kacagj saját szemedbe szüntelen!
Eszköz légy saját kezedben: így bűntelen!
Anyagias hazudás romlott rabigája
És a paráználó igazság, gyenge.
Szív nélküli jóság a párja,
Cigányútra szaladt szavak rendje.
Kegyelmezz nekünk, Szűz Mária!
Éjszakai égbolt
-hisz már oly' elég volt-
Tengerére szállok.
Horizontjába magam temetem,
már, ha megtehetem.
Csak elkötöm hozzá a Holdat,
Hisz a kráterek árnyakkal dalolnak!
Sötét oldalán tán
végigömlött a kátrány,
Mégis szívesen ölel
abszolút nulla fokos földdel.
Vagy inkább építek sajátot,
Ilyet az Univerzum se látott!
Ezer meg ezer sírkeresztet
dagadó óriássá heggesztek,
Elképesztő hajóvá formálom,
Csodálatos lesz, mint egy rémálom!
Csonttá s hússá imádkozom őt
holtakból rakok neki égig való lejtőt
köré rendelem az összes csillagfelhőt,
Tejszínhabjába nyomok egy koktélernyőt.
Felvonom napvitorláit végül,
Tán az összes ember beleszédül
S elindulok, neki a végtelennek.
Talán még valami vidám dalt is fütyülök.
a méterek gúzsba kötnek
eltaszítanak fájdalom-mérföldnek
csont és bőr gép alatt
húsodból vér fakad.
mondd, meddig bírható
az át nem írható
kaleidoszkóp vízió
inhaláló ablakok között
elbújhatsz délelőtt
míg nem látnak nincs harag
csak átlátszóvá farag
az összetört égdarab
mely mélyen benned
van, nincs hol átkelned
túlpartod elveszted
a távolság túldagad
összenyom, elragad,
varrás mentén feslesz fel
úgy érzed menned kell
minden szó átkozó
tüdődből távozó
vérvörös látomás
fájó, mert fáj, hogy láss!
béklyókból rángató
bennünk van, átható,
láthatatlan, látható.
Egyedül árva
az utolsó kártya.
Fedlapján élet,
Fonákján, mint férgek
Démona-démona-démonaid!
Futnál, reszketsz,
Ellenük úgy is vesztesz.
Fények és árnyak
közt Téged várnak
Démona-démona-démonaid!
Benned, benned
életre kelnek!
Fájdalom, csak ennyi,
Nem tudod semmibe venni
Démona-démona-démonaid!
Összeszorul torkod,
Rettegsz, de tudod mi a dolgod.
Pengék, szárnyak,
Félsz, hogy többet nem szállhatsz?
-
Hát hulljon a hulljon a hulljon a
Vér, hulljon a hulljon a vér, vér!
Hulljon! Fájjon! Égjen!
Jól laknak a véren
Démona-démona-démonaid!
Egy hajnal fénye magához ölel
S az arany sugár sosem hagy el
De mire mégy a hamis álom-képpel
Ha a fátyol túl hamar vész el?
Egy tavaszi harmatcsepp keresi otthonát
S egy boszorka kedvéért magára ölt álruhát.
Te vagy az, kedves. S tán magad sem érted
Mit e kegyetlen boszorka művel véled.
Egy újabb sor vétetik könyvem egy lapjára,
-a boszorka áldást fest gyermeteg arcára-
Ám amilyen ékes-édes szava a lap tetején
úgy merülnek szürke ködbe az új sor kezdetén.
S ím, a gonosz boszorka játszik ismét
Szava hamis-édes, mit köztetek hint szét.
Kegyetlen szívében örök-nyom vérzik
S ép elméje tán már meg is halt félig.
Hasztalan a szabatkozás, ez az utolsó bocsánat
Alávaló várakozás, bilincs vájja bokádat.
Zokogva zakatol a perc, gyilkos tempót diktál
Utolsó lélegzetig harc, saját elleneddé váltál:
Gonosz boszorka, te ostoba. Mondd, kinek hazudtál?
Egy nap Malacka barátját kereste,
Az erdőt a kelő nap színezte veresre.
Valahol messze, a Százholdas határán
Valami mozgott, messze, túl a párán.
A szakadék szélén, kelet felé nézvén,
Ott állt Micimackó, józan esze végén.
Kedvesen mosolygott, intett Malackának:
"Hagyjuk el a gondokat, éljünk a mának!"
Micimackó megölelte kedves barátját,
Talán melegnek hiszik őket, ha látják,
S oly' puhán meríté bele zsigerelőjét,
Az észre sem veszi hasadt húsát, bőrét.
"Ez így helyes, ne aggódj Malacka,
Csak egy hajnal fényét zárom palackba.
S igazabb edény, mint a szív, nincsen,
Kivágom hát tiéd, az égre az tekintsen!"
Malackát még biztos az nyugtalanította
A Bölcs Bagoly ezt neki sosem tanította,
De mindig tanulunk, az élet már csak ilyen,
Ki hörögve, ki tisztán dalol: "Carpe diem!"
Ám térdre rogy végül a kicsiny Malacka,
Száját nyitja keserves panaszra.
Amaz csitítja, s a horizontot kémleli,
De ő még így is habzó szájjal kérleli..
Nehéz köd terült még végig a tájon,
Ám valami léket vágott a félhomályon:
Az első s legtisztább sugarak, szépen,
Mélyfekete árnyakat festettek e képen.
A szó elvész e zajban
mint homokszem
a szélviharban
s hiába állsz a
csendnek szemébe
mert kár a hang
e hamis zenébe.
Írd le,
s a papírt fesd
feketére
hogy leírhasd újra
újra és
újra,
írd fel
minden falra
míg ki nem fogy
minden tinta,
s akkor is írd,
írd le újra
vérbe mártott
tollal
míg nem marad
üres fal,
majd akkor
rakd ki a
csillagokból,
rajzold a porba
vagy a kozmoszba,
a mennyboltozatra
és a kénkő
oszlopokra,
karcold a
parányi atomba
vagy hamuval
a napra -
Írd le milliószor,
míg csonk nem marad
karodból;
menj érte ölre
vagy feszülj fel
egy keresztre,
állj fegyverrel szembe,
bekötött szemmel
vagy holtodig küzdve,
pusztulj, ha kell
vele,
s pusztulj bele,
hogy máglyád
füstje poroddal
kenje fel
az égre
és minden felhőre,
így írd neved
a történelembe.
Lángoló lelkemnek börtönében tépek,
A füst alászáll és bágyatag von kérget
összes problémámból felrakott falamra:
Az elfedett téglák nem mennek agyamra.
Arcom rózsaszín mosolyba torzul bele,
Szemem sohalátott tájakkal van tele.
A problémák fala és haragom lángja
Csupán egy homokvár s rajta egy kis fáklya.
A marihuána-máglya elnyeli a lángot,
Elfeledteti a Mindent, ami bántott.
De falam körbe vesz komor, kegyetlen..!
Csak elveszik a füstfátyol-végtelenben.
Mondd, merre jár a fény ha jő a sötétség?
Mondd, ó mondd mit tegyen kit elhagyott a reménység?
Lelke félig üres, mint kopár szikes jégmező
s elméje bár oly ügyes, szívén mérges vérredő.
Mondd, miért hagyod egyedül gyermeked?
Sötét égbolton lázálmaid kergeted.
Nézd, egy apró tücsök hegedül
Háztetőn üldögél, húzza dalát egyedül.
Szomorú dallama szárnyal az éjjel
kettévág teret-időt, hol az égi jel?
Kicsiny léte egyetlenegy értelme
messze jár, messze száll az éterben.
Pöttöm tücsök, egymagában milyen apró..!
- törékeny lelke fél, még eltiporja vak ló.
Szegényes cirip-zene, mellyel kedvesét kutatja
Magányos tücsök, messze jár Ő, jól tudja.
Néma tücsök, nem szól egy szót sem.
Dala körbejár s visszatér, számára élelem
az ének, szükségszerű lételem...
De tudja - hiszi -, véges az a végtelen!
A végtelen, hol lakik Ő is;
Millió leveléből fénylő, csodaszép kőris.
S ha együtt vannak, virágzik a föld is
Mi körbelengi őket: szeretet, az ősi.
Kicsi tücsök mégapróbb szívében
nincs hely másnak. Benne ők így élnek,
boldogan s szeretve, csillagokat kergetve;
nincsen más, kit e világon jobban szeretne.
Mondd, merre jár a tücsök párja?
Segíts, kérlek! Vezesd, hogy megtalálja.
Addig száll hát, s mint óriás paplan
borul égre-földre, az éjjeli dallam.
Éj, teremtés előtt súlyos sötétség,
Csillagtalan, csöndszülte sötét ég:
Nincs szó, nincs ige - csend honol a tájon.
Csak ne lenne... Ó, csak ne marna ily fájón!
Hitszavú orkán kél, de elfúl a néma zajban.
Bár ne halna el körött minden olyan halkan...
Lenne még egy kis szellő, egy parányi kósza,
Egy, mely a kacajt és szeretetet horgozza.
Lenne még egy...! Egy igaz, messiási zefír,
Egy jó szó, mely ezer szívre lenne ír...
Utolsó utáni lehetőség, egy végső -
Megváltó ajkáról szakadt szó, hogy még nem késő...
Arany csillám. Neonfény.
Fület tépő visítás kél
a nap. Felharsanó sírás.
Sírt ás
a halál-
S újra jő a sötétség.
Tán emészt a kétség?
Hangok. Színek. Élet.
Élek?
Félek! - Múlnak
az évek...
Útra kélő kacaj;
S mint a karvaly
a boldogság belédmar.
Örök nyom. Az érzés
lelkedbe ég, sosem vész
el? Higgy.
Szeress,
Szeresd az Életet!
Bút majd Szava feledtet.
Fölötted a csillagod.
Hozzád beszél, nem hallod?
Félnél még? Kételkedsz.
Érzem,
kételkedem.
Megszólít a Boldogság:
Csillag! Gátad képzelt fogság.
Mert mit végig kerestél
lásd meg ott: a lelked mélyén.
Élne még
a Tűz? Fagyott
a vér benned.
És hol nincs bent
s kint se
Ott lesz Ő: életed Kincse.
